2017. június 7., szerda

Látta és hitt


(Jn 20:1-10) A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

A hagyomány szerint, az a másik tanítvány, amelyik gyorsabban szaladt, János apostol volt. Azért szaladt gyorsabban, mert fiatalabb volt. Hogy megértsük, miért hitt János apostol a látottak alapján, meg kell vizsgáljuk, hogy mit látott és milyen lelkülettel látta azt, amit látott:

1. Az Úr Jézus háromszor is beszélt az apostoloknak arról, hogy meg kell halnia Jeruzsálemben, de harmadnapra feltámad, viszont azok egyszerûen nem értették, hogy mirõl beszél:
Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését: (Mt 20:17-19) Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.”

2. A sziklába vájt sírkamrát egy nagy kõ zárta el. Ezt a követ a hét elsõ napján elhengerítve találták, mivelhogy két angyal ( azaz szolga) elhengerítette azt:
(Mt 27:59-60) József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.
(Mt 28:1-3) Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó.
(Lk 24:14) A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában.

3. Az apostolok kételkedtek, egyszerûen nem hitték el, amikor az asszonyok elmesélték, hogy mit tapasztaltak a sírnál:
(Mk 16:10-11) Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el.
(Lk 24:10-11) Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.

4. A gyolcs amelybe az Úr testét göngyölték, jellegtelenül, csak úgy ledobva hevert a sírban (v.ö. Jn 20:1-10).

5. A kendõ azonban, amellyel az Úr fejét födték be ( polyálták be), nem hevert jellegtelenül ledobva, hanem bizonyos, jellegzetes módon öszehajtogatva, külön hevert egy másik helyen (v.ö. Jn 20:1-10).

Mi történhetett ekkor  János apostol lelkében? Melyek azok a tények, látott dolgok, amelyek egésszen meggyõzték õt? Ahoz, hogy ezt megértsük, az õ hitét megszilárdító utolsó kalapácsütéstõl kell elindulnunk:

1. János apostol hitében az utolsó kalapácsütés az az összehajogatott kendõ volt, amely külön volt rakva. János apostol, mint az Úr legkedvesebb tanítványa, aki naponta segített neki a ruházkodásában, tisztálkodásában és aki az Úr keblére is hajthatta a fejét ( Jn 13:25), egybõl felismerte az összehajtott kendõn az Úr kezének nyomát. Mivel János apostol talán több százszor is látta már, hogy hogyan hajtogatja össze az Úr Jézus esténként a ruháját, egybõl felismerte, hogy azt a kendõt az a személy hajtogatta össze, akit õ három éven keresztül nap mint nap szolgált.

2. János apostolnak eszébe jutottak Lázár föltámasztása esetének mozzanatai:
(Jn 11:41-44) Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Lázár föltámadása esetében három fontos mozzanat volt: a). a szolgálatot tevõ testvérek hengerítették el a sír bejáratát elzáró követ; b). a szolgálatok tevõ testvérek oldozták fel a feltámadt Lázát testét, tagjait a leszorító gyolcspolyából; c). a kiszabadult Lázár saját  maga vette le a fejérõl, az arcát eltakaró kendõt.

3. János apostolnak eszébe jutott, hogy mit mondott az Úr Natánaélnek arról a bizonyos nagy hitrõl, amelyet az Úr, az Õ feltámadása által szilárdít meg az apostolokban:
(Jn 1:50-51) Jézus ezt felelte neki: „Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Majd hozzátette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl­ s leszállnak az Emberfia fölött.”
Ezzel az Úr, végsõ soron, az Õ sírjánál bekövetkezendõ eseményekre utalhatott...

Az Úr minden tekintetben olyan akart lenni, mint az õ testvérei, ezért a feltámadásában is Lázár barátja feltámadását mintázta. A feltámadt Úr teste nem olyan, mint Lázár teste volt, mert Lázár miután feltámadt, ismét meghalt. Az Úr megdicsõült, szellemi testtel támadt fel, amelyen már nincs hatalma sem az anyagnak, sem az térnek, sem az idõnek, sem a halálnak. Õ megtehette volna, hogy egyszerûen eltûnik, ellillan a bezárt sírból, de nem ezt tette. Feltámadásában pontosan lemintázta Lázár sírból való kijövetelének mozzanatait, hogy a jelek által higgyenek az apostolok, akiknek majd tanuskodniuk kell a feltámadásáról az egész világban.
(Róm 8:29) Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.
(Kol 1:18) Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.
(Zsid 2:17) Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.

Ezért az Úr feltámadásakor, a hatalmas angyalok ( a szolgákleszálltak a földre a megnyílt égen át és elhengerítették a követ a sír szájától. Majd az angyalok bementek a sírba és ünnepélyesen feloldozták az Úr testét bepólyáló gyolcsot. Ekkor az Úr felállt, levette fejérõl az arcát betakaró kendõt és szokása szerint gondosan összefogta, majd letett maga mellé a kõre. 

Ezután következhetett az a mozzanat, amelyrõl nincs explicite szó az evangéliumokban, de implicite lehet hogy igen.... Az Úrnak nem volt ruhája amikor feltámadt, de amikor az asszonyok találkoztak vele már fel volt öltözve ( Mt 28:9). Tehát az Úr közben felöltözött, illetve fel lett öltöztetve... Mivel itt már a Feltámadottról és a megdicsõült Isten Fiáról van szó, ezért feltételezhetõ, hogy az Úr Jézus felöltöztetése egy Õhozzá méltó szertartás lehetett. Ezért azt feltételezem, hogy a feltámadott Urat az angyalok öltöztették fel az Õ fõpapi és királyi köntösébe meg sarujába, majd húzták ujjára a fõpapi gyûrüjét. Arra gondolok, hogy az Úr Jézus, a tékozló fiú történetében, annak lelki feltámadása és otthoni felöltöztetésének jelenetében, a saját eljövendõ feltámadásának mozzanatait vetítette elõre...
(Lk 15: 22-24) Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.

János apostol látott és hitt. Hasonlóképpen, Tamás apostol is látott és hitt:
(Jn 20:27-29) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Mi nem ismertük személyesen az Urat, nem láthattuk Õt, nem láttuk, hogyan hajtogatja össze ruháit, nem tappinthattuk meg oldalsebét és mégis hiszünk benne... Nem hallhattuk hangját, nem hallhattuk fülünkkel a Hegyi beszédet és mégis szeretjük Õt...
(1 Pét 8-9) Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.

Hiszünk Benne, szeretjük Õt?... Ha igen, akkor boldogok vagyunk, mert  elérjük hitünk célját, az üdvösséget, az örök életet, a mindenható, fényességes Isten bolgodító szinelátásában.

Ima: Uram, nincs más vallás, csakis Temagad, a feltámadott és megdicsõült Úr Jézus Krisztus, Aki valóságos ember és valóságos Isten, az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben, mindörökkön örökké. Ámen. 



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése