Az ember hamar megtapasztalja a kirekesztést... Már az óvodában, ha rosszalkodunk, a tanítónéni sarokba állít. Nem mozdulhatunk onnan és nem játszodhatunk a többiekkel. Késõbb, megtapasztaljuk azt is, hogy egy ravaszabb osztálytársunk ráveszi a többi osztálytársat, hogy csak vele barátkozzanak és ne álljanak szóba velünk... Az életben sok ilyen kirekesztés adódik, amikor a becsületességünk, az igaz véleményünk miatt, magunkra hagynak, mellõznek, vagy "megfeledkeznek" rólunk. Ebbõl bizony, nem egyszer, anyagi hátrányunk is származik, mert hát ugyebár, a "zsírosabb bulikból" mindig kihagynak...
Ekkor feltevõdik a kérdés: Miért van ez? Velem van a baj? Rossz a természetem? Nem tudok viselkedni? Nem vagyok megfelelõ? Nem tudok beilleszkedni?...
Amíg az ember nem tér meg és nem tisztulnak le benne a dolgok, addig nem érti, hogy mi is történik valójában és azt sem tudja, hogyan kellene reagálnia... Gyakran az van, hogy az emberben ott van öntudatlanul az igazságosság és természtébõl adódóan õszintén és becsületesen nyilvánul meg. Amikor aztán megtapasztalja a kirekesztést, nem érti, hogy mi történik. Ekkor két lehetõség áll fenn: az ember vagy visszavonul magában, vagy próbál megfelelni a csapatnak... Gyakran olyan nagy a megfelelést sürgetõ "társadalmi nyomás", hogy az igazlelkû ember is próbál megfelelni a klikk követelményeinek. Ezért aztán, csak az az ember tud igazán megmaradni az igazságban, aki tudatosan vállalja a kirekesztést és azt is tudja, hogy miért vállalja a kirekesztést. De méginkább tudja azt, hogy Kiért vállalja a kirekesztést...
A megtért ember tudja, hogy ha igaz életet akar élni, akkor a világ gyûlölni fogja õt. A tanitvány nem lehet nagyobb a mesterénél (Mt 10:24; Jn 16:20). Ha a Mestert gyûlölték, akkor a tanitványt is gyûlölni fogják (Jn 16:18). A Mestert elõbb gyûlölték, mint minket és Õ ott áll elõttünk példaként. Ha Õ nem sóvárgott az emberek elismerésére és elfogadására (Jn 2:25), akkor mi miért tesszük azt? Ha Õ eljött az övéi közé és övéi nem fogadták be (Jn 1:11) , akkor kövessük az Õ példáját. Értsük meg, hogy minket sem fognak befogadni...
Amikor végeztem a középiskolával, volt egy emlékezetes álmom: Egy városban repültem az éjszakában. Odalebegtem egy felhõkarcoló ablakához, amelyben nagy világosság volt. Benéztem és láttam, hogy az elõttem végzõ osztály bulizott bent, akik már egyetemre mentek. Amint néztem õket, az egyik, akit közelebbrõl ismertem, meglátott és elhúzta az ablak üveglapját. Arra gondoltam, hogy de jó, én is bemehetek és bulizhatok. De nem ez történt. Õ csak kiadott nekem egy köteg könyvet és becsukta az ablakot. Én meg kint maradtam egyedül a könyvekkel...
Ahogyan az évek teltek, egyre inkább rájöttem, hogy habár mindig voltak társaim, valójában ritkán volt barátom. Nagyon ritkán viszonozta, értékelte valaki az õszintén odaajándékozott barátságomat, vagy fogadta el igazán társaságomat. Valahogyan, legtöbbször nemkivánatos személy lettem. Gyakran az elsõ beszélgetés, vagy véleménynyilvánítás után megszakadt a kapcsolat. Arra is elmékszem, hogy volt idõ, amikor nagyon erõlködtem, hogy megfeleljek, hogy befogadjanak, de valahogyan nem igazán sikerült. Csak késõbb, amikor megismertem az Úr Jézust, akkor értettem meg, hogy a sötétség nem fogadja be a világosságot. Ha az Úr Jézust követem és az Övé vagyok, akkor nem fogadnak be, hanem szép csendesen elutasítanak, többé "nem bírnak" és nincs amiért számítsak a barátságukra...
A legnehezebb az volt, amikor rájöttem, hogy az elfogadás és szeretet hiányát a keresztény közösség sem pótolja. Pedig elméletileg kellene... Az ember azt gondolná, hogy ha egy keresztény közösségbe került, akkor ott a világosság fiai vannak (Jn 13:36), akik igazságban és szeretetben élnek (Jn 14:34). De sajnos, az ember gyarló, az ördög nem alszik és gyakran, a keresztény máz alatt, hatékonyan müködnek a világi beidegzõdések: az anyagiasság, nagyravágyás, versengés, karrierizmus, stb. Amikor szembetalálod magad ezekkel és meg akarsz maradni az igazságban, akkor kereszténység ide, kereszténység oda, de a kirekesztés elkerülhetetlenül bekövetkezik. Ugyanoda jukadunk ki a keresztény közösségben is: magunkra maradunk. És ez a legkeservesebb kirekesztés, a legfájdalmasabb szeretethiány… Talán ez a legnehezebb kereszt…
Meg kell tanulnunk férfi módjára viselkedni. Ne sündörögjünk az elfogadásért... Ne kunyeráljuk az elismerést és a szeretetet, hanem álljunk meg az Úr Jézusban, panaszok és elvárások nélkül. Magunkra vagyunk, de nem vagyunk magányosak, mert velünk az Úr Jézus és velünk van az Õtõle származó öröm, ami az örökkévalóságba mutató remény. Ebbõl táplálkozva legyünk oszlopok és támaszok mások számára, akik hasonlóképpen a kirekesztés áldozatai és a szeretet koldusai...
Ima: Uran Jézus, kérjük az állhatatosság erényét és az erõsség ajándékát. Add nekünk, hogy feltétel nélkül tudjunk szeretni. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése