Én vagyok a feltámadás és az élet

(Jn 11:20-27) Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jézus megnyugtatta: „Feltámad testvéred.” „Tudom, hogy feltámad – mondta Márta – majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.”

Amikor az ember először ismeri meg az Úr Jézust, akkor a földi, test szerinti názáreti Jézusba lesz szerelmes. Keresi, kutatja a galileai vidéken járó Jézus szavait és követi a lába nyomát. Elképzeli valamelyik Jézus élete című film alapján az Ő ábrázatát, haját, szakállát, köntösét és saruját. 

Fontos az embernek, hogy el tudja képzelni az Úr Jézust, de valójában, senki sem tudja, hogy Ő hogyan nézett ki. Érdekes, hogy az apostolok, akik évekig jártak vele, nem tartották fontosnak megjegyezni, hogy az Úr Jézusnak milyen volt a termete, milyen volt a haja színe, a szeme, vagy milyen volt az arca (Iz 53:1-3). Nem írtak erről, és okkal, mert nem ez az örömhír lényege.

A evangélium lényege az örömhír, hogy Isten elküldte nekünk egyszülött Fiát, és a tanúskodás, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt. Ezért Szent Pál, aki már a megdicsőült Úr Jézussal találkozott a nagy fényességben (ApCsel 9:4), kihangsúlyozta, hogy nem a test szerinti Jézust kell nekünk ismernünk...

(2Kor 5:16) Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.

Tehát az evangelizációban az evangelizátornak szüksége van egy második megtérésre, egy második találkozásra: a feltámadt Úr Jézus Krisztussal való találkozásra. Nekünk nem csak a 2000 évvel ezelőtt földön járó, tanító, gyógyító, ördögöket űző Jézus Krisztusról kell beszélnünk, hanem tanúskodnunk kell a feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztusról. Ha nem ezt tesszük, akkor nem teljes az evangelizációnk, mert a feltámadás nélkül a hitünk mit sem ér...

(1Kor 15:12-32) Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért vállalunk veszedelmet mi is minden percben? Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”.

Izrael népe már az ószövetségben is hitt a feltámadásban (Ez 37; Jób 19:25), de akkor is voltak olyanok, akik nem hittek, mint ahogyan ma is vannak. Ilyenek voltak a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást (Mt 22:23)...

Feltámadásunk a keresztségben

Tudjuk Szent Páltól, hogy mi Jézus Krisztus halálára keresztelkedtünk meg...

(Róm 6:3) Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg?

(Kol 2:12) Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel, annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki Őt a halálból feltámasztotta. 

Sőt, Szent Pál tovább fokozza... Nem csak Jézus Krisztus halálára, hanem mindazok halálára is, akik Krisztusban szenderedtek el...

(1Kor 15:29) Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?

Olvashatjuk Szent Pálnál, hogy Ádámban mindnyájan meghaltunk az eredeti vagy áteredő bűn által, mert mindnyájan vétkeztünk, és nélkülözzük Isten dicsőségét...

(Róm 3:23) Mindnyájan vétkeztek ugyanis és nélkülözik Isten dicsőségét.

Test szerint, szüleinktől származva, az eredeti bűn halálába születtünk bele, és el voltunk szakítva Istentől. A keresztségben, víz és Szentlélek által (Jn 3:5), meghaltunk e világnak, és eltemetkeztünk test szerint az Úr Jézus Krisztus kereszthalálában, hogy feltámadjunk lélekben Krisztussal, a fogadott istengyermeki állapotban.

Tehát a keresztségben meghalunk a testnek és a világnak, hogy feltámadjunk lélekben Istennek. E lelki karaktert adó szentség nemcsak egy esemény, hanem egy folyamat elindítója is, amelyben egyre inkább meghalunk a testnek, ennek a világnak, öldökölve tagjainkban a testieket, hogy növekedjünk a kegyelem által lélekben...

(Róm 8:1-14) Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus ti bennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által. Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek. Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!

Feltámadásunk a szentmisében

A vasárnapi szentmise, a hét első napjának, a feltámadás napjának ünneplése. A szentmisében, az áldozati liturgiában, amikor megtörténik a konszekrálás, akkor a kenyér és a bor színei alatt az élő, feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztus szent teste van jelen valóságosan. A legméltóságosabb Oltáriszentségben, az Úr Jézus szent testében és vérében, benne van az egész világmindenség és az egész üdvtörténet. Benne van az egész teremtett világ, a kezdetektől a végezetéig, és így mi is benne vagyunk egész életünkkel és sorsunkkal...

(Kol 1:19-20) Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

Ezért, amikor szentáldozáshoz járulunk, akkor részesülünk Krisztus feltámadásban, és az Úr Jézus a mennyei Atya kebelére visz bennünket. Kb. 10 percig, amig az Oltáriszentség anyagi színe fel nem oldódik keblünkben, a legszorosabb kapcsolatban vagyunk a feltámadt Krisztussal, és Őáltala, Ővele és Őbenne az Atya kebelére szállunk...

A protestánsok is, akik nem hisznek az Oltáriszentségben, és csak Úrvacsorát tartanak, ők is részesülnek valamilyen tökéletlen és töredékes módon a szentség javaiból, és az Úr oltáráról lefolyó kegyelem áradatból, amely Katolikus Egyházából árad szét a világban (Dominus Iesus IV. - Hittani Kongregáció).

Feltámadásunk a szentgyónásban

Ha lélek szerint élünk, akkor a kegyelem ereje megvéd bennünket a nagyobb bűnöktől. De sajnos, az ember néha elfordul Istentől, és tudatosan követ el súlyos bűnöket. Ezek aztán lehetnek halálos bűnök is, amelyek elszakítanak Istentől és a lélek halálát okozzák. Ez a tékozló fiú állapota (Lk 15:13)…

(1Ján 5:16) Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, a ki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön.

A tékozló fiút mindig hazavárja az irgalmas Atya, és hazavárják mindazok is, akik szeretik őt és imádkoznak érte (Lk 15:32). A hazatérés nem más, mint a lélek töredelme, amely által a bűnös ember belátja, hogy vétkezett, hogy tehetetlen, és Isten irgalmára szorul. 

Az igazi bűnbánó ember sürgető szükségét érzi, hogy egy tappintható, hús-vér embernek mondhassa el bűneit, aki Krisztust és az egész Egyházat képviseli. Szükségét érzi, hogy legyen már valaki ezen a világon, aki az ő bűnbakja lehet, akire rámondhatja bűneit, hogy aztán kikergetve azt a pusztába, megszabaduljon tőlük (Lev 16:21)... Ez a tappintható hús-vér valaki nem más, mint a felszentelt, gyóntató pap, aki a gyóntató fükében vár a bűnbánóra...

(2Kor 5:18) Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát.

A protestánsok, akik nem hisznek a szentgyónásban, jól teszik, ha legalább lelkigondozásban vesznek részt, amelyben megvallják egymásnak bűneiket, csak nem részesülnek feloldozásban. De bízzunk abban, hogy a mennyei Atyának nagy az irgalma, és mindenkinek megbocsátja bűneit az ő élethelyzete szerint...

(Jn 20:23) Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.

(Jak 5:16) Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Sokat tehet az igaznak odaadó könyörgése.

Aki jó szentgyónást végez és megvallja bűneit, az feltámad a lelki halálából, ahogyan feltámadt a hazatérő tékozló fiú is, és a sötétségből világosságra megy...

 

Feltámadásunk testben

A feltámadásban való kételkedés és annak szóval való tagadása súlyos bűn. Milyen szomorú dolog, amikor egy temetésen, a szent kereszt mögött a koporsót kísérve, azt mondják egyesek: Ki tudja?... Még senki se tért onnan vissza... Ezek, a botránkoztató kijelentésükkel, hiábavalóvá teszik az Úr Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását. Az ilyenek, ha nem meg térnek, bizony meghalnak bűneikben, és nem részesülnek a feltámadáskor Krisztus dicsőségében...

Alapvető különbség van az hitet erősítő, jelszerű feltámadások között és az Úr Jézus Krisztus feltámadása között. Az Úr Jézus feltámasztotta Lázárt, Jairus leányát és a naimi ifjút, de ezek ismét meghaltak, mert csak a romlandó testükbe tért vissza a lelkük. Péter apostol feltámasztotta Tabitát (ApCsel 9:40) és Pál apostol Eutikhoszt (ApCsel 20:9), de ők is újból meghaltak. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása azonban megdicsőült feltámadás, és ezen többé nincs hatalma a halálnak. Ehhez hasonló testben támaszt fel minket is az Úr az utolsó napon...

(1Kor 15:51-55) Nézzétek, titokba avatlak titeket: nem halunk meg ugyan mindnyájan, de mindnyájan eltávozunk, hirtelen egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Megszólal a harsona, mire a holtak romlatlanságra támadnak föl, mi pedig elváltozunk.Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Mikor pedig a romlandó test romlatlanságba öltözik, s a halandó halhatatlanságba, akkor válik valóra az Írás szava:„A győzelem elnyelte a halált: halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

(1Ján 3:2) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy amikor megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van.
 

Mi, akik hiszünk, nem halunk meg soha, és életünk végén, ha meg is hal a testünk, élni fogunk Krisztussal a mennyben. Átmegyünk az örök életbe, hogy majd feltámadjunk dicsőségben, az elredelt időben, romolhatatlan testben, mert a Krisztusba vetett reményünk meg nem csalhat minket...

             
(Mt 16:28) Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.

(1Kor 15:35-49) De – kérdezhetné valaki – hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni.

Akkor majd beteljesedik a teljes megváltásunk, amikor a feltámadásban megvalósúl testünk megváltása is, vagyis lelkünk egyesülése a megdicsőült testünkkel...

(Róm 8:23) De nem csak az, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Urunk Jézus Krisztus! Marana tha! Várjuk már, hogy színről színre láthassuk szent arcodat. Ámen.