Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj

(Lk 7:1-10) Miután ezeket a beszédeket a nép hallatára mind befejezte, bement Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, halálos betegen feküdt. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon könyörögtek: ,,Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építette nekünk.' Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze volt a háztól, a százados elküldte hozzá barátait, ezekkel a szavakkal: ,,Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, s katonák vannak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: ,,Menj'', elmegy; vagy a másiknak: ,,Gyere'', odajön; és a szolgámnak: ,,Tedd ezt'', megteszi.' Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és az őt követő sokaságnak ezt mondta: ,,Bizony, mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!' A küldöttek pedig, amikor hazatértek, egészségben találták a szolgát.

A szentmise liturgiájában féltérdre ereszkedünk, öklünket a mellkasunkra helyezzük és azt mondjuk: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj… 

Egy alkalommal, a prédikációjában, megkérdezte a püspökünk: Gondoltunk-e valaha arra, hogy tényleg nem vagyunk méltók, hogy az Úr Jézus a szívünk hajlékába jőjjön?...

A gyakorló hívő, szép lassan eljuthat abba az elfásult állapotba, amikor már nem érzi lelkének valósagos, bűnös állapotát... Ilyenkor azt gondolja az ember: minden vasárnap, sőt, hétköznap is misére járok, rendszeresen fizetem a kepét, részt veszek az egyházközség életében, a körmeneteken az elsők közt vagyok, hordozom a baldakint, a feltámadási szobrot, a keresztet, stb... Hát ez nem elég?...

Ki tudja? Lehet, hogy az ítéletkor, amikor mindezeket felsoroljuk az Úr Jézusnak, mint az a zsidó, aki azzal érvelt, hogy: Nem tanítottál-e a mi utcánkban?, akkor az Úr Jézus azt válaszolja nekünk is: Távozz tőlem gonosztevő, nem tudom honnan való vagy (Luk 13:26-27). Gondoljuk meg… Van-e vallásosságunknak valamilyen őszinte, igaz, evangéliumi tartalma? Vagy talán az egész csak egy megszokott vallásos cselekedet sorozat, lelketlen rituális külsőség... Keressük-e még a szűk útat, azt a jézusit, a lehetelennek látszót?... Érezzük-e mellkasunkban, szívünkben, a Szentlélek tüzét? Ott a lelkünk legmélyén... Halljuk-e még a Lélek szavát? Vagy mindez mára csak egy emlékfoszlány, egy néhai kezdeti tűz, egy rég elhamvadt buzgalom...

Egy alkalommal Szent Fausztina nővérnek meghagyta az Úr Jézus, hogy figyelmeztesse a kolostor előljáróját, mert a kolostorban bűnös életet élnek. Ha nem tartanak bűnbánatot és nem térnek meg, akkor Õ kivonul a kolostorból. Hasonlóképpen a mi életünkben is, ha megfeledkezük az Úrról és bűnös életet élve, csak külsőségekben kimerülő vallásos életet élünk, akkor az Úr kivonulhat életünkből, és akkor a Szentlélek megszomorodva elhallgat bennünk (Ef 4:30). Akkor minden külső vallásosságunk hiábavaló lesz. Hiába dicsérnek bennünket az emberek, hogy milyen jó katolikusok vagyunk, ha az Úr ítélete nem az...

Ha ez van az életünkben, akkor bűnbánatot kell tartanunk, vissza kell térnünk az Úr Jézus tanításához és le kell mondanunk az emberek jó véleményéről, megbecsüléséről, dicséreteiről... Az emberek azt dicsérik, amit ők jónak gondolnak, nem törődve Isten dolgaival. Erre nekünk is, mint az Úr Jézus, azt kell válaszunk: Távózz tõlem Sátán! (Mt 8:38). Nekünk is fel kell vennünk keresztünket és az Úr Jézust kell követnünk...

Ima: Uram Jézus, ma új erővel indulok neki az előttem álló útnak. Segíts visszatalálnom a kezdeti szeretethez. Ámen.