Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj

(Lk 7:1-10) Miután ezeket a beszédeket a nép hallatára mind befejezte, bement Kafarnaumba. Egy százados egyik szolgája pedig, aki annak nagyon kedves volt, halálos betegen feküdt. Mivel hallott Jézusról, elküldte hozzá a zsidók véneit, és kérte őt, hogy jöjjön el és gyógyítsa meg a szolgáját. Azok pedig, amikor odaértek Jézushoz, nagyon könyörögtek: ,,Méltó arra, hogy megtedd ezt neki, mert szereti nemzetünket, és a zsinagógát is ő építette nekünk.' Jézus tehát velük ment. Amikor már nem messze volt a háztól, a százados elküldte hozzá barátait, ezekkel a szavakkal: ,,Uram! Ne fáradj, mert nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj. Éppen ezért nem is tartottam magamat méltónak, hogy hozzád menjek; hanem csak egy szóval mondd, és meggyógyul a szolgám. Mert én is hatalom alatt álló ember vagyok, s katonák vannak alattam; és ha azt mondom az egyiknek: ,,Menj'', elmegy; vagy a másiknak: ,,Gyere'', odajön; és a szolgámnak: ,,Tedd ezt'', megteszi.' Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott. Megfordult, és az őt követő sokaságnak ezt mondta: ,,Bizony, mondom nektek: még Izraelben sem találtam ekkora hitet!' A küldöttek pedig, amikor hazatértek, egészségben találták a szolgát.

A szentmise liturgiájában féltérdre ereszkedünk, jobb öklünket a mellkasunkra helyezzük és ezt mondjuk: Nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj… 

Egy alkalommal, a prédikációban, megkérdezte retorikusan a püspökünk: Gondoltunk-e valaha arra, hogy tényleg nem vagyunk méltók, hogy az Úr Jézus a szívünk hajlékába jõjjön?...

A gyakorló hívõ, szép lassan eljuthat arra az elfásult állapotra, amikor már nem érzi lelkének valós, bûnös állapotát... Ilyenkor azt gondolja magában az ember: minden vasárnap, sõt hétköznap is misére járok, rendszeresen fizetem a kepét, részt veszek az egyházközség életében, a körmeneteken az elsõk között vagyok, hordozom a baldakint, a feltámadási szobrot, a keresztet, felolvasok a vasárnapi szentmisén... Hát ez nem elég?

Ki tudja? Lehet, hogy az ítéletkor, amikor mindezeket felsoroljuk az Úr Jézusnak, mint az a zsidó, aki azzal érvelt, hogy Nem tanítottál-e a mi utcánkban?, akkor az Úr Jézus azt válaszolja nekünk is: Távozz tõlem gonosztevõ, nem tudom honnan való vagy (Luk 13:26-27). Gondoljuk meg… Van-e vallásosságunknak valamilyen őszinte, igaz, evangéliumi tartalma?... Vagy talán az egész csak egy megszokott vallásos cselekedet-sorozat, lelketelen rituális megnyilvánulás... Keressük-e még a szûk útat, azt a jézusit, a lehetelennek látszót?... Érezzük-e mellkasunkban, szívünkben, a Szentlélek tüzét? Ott a lelkünk mélyén... Halljuk-e még a Lélek szavát? Vagy mindez mára csak egy emlékfoszlány, egy néhai kezdeti tûz, egy rég elhamvadt buzgalom…

Egy alkalommal Szent Fausztina nõvérnek meghagyta az Úr Jézus, hogy figyelmeztesse a kolostor elõljáróját, mert a kolostorban bûnös életet élnek. Ha nem tartanak bûnbánatot és nem térnek meg, akkor Õ kivonul a kolostorból. Hasonlóképpen a mi életünkben is, ha megfeledkezük az Úrról és bûnös életet élve, csak külsõségekben kimerülõ vallásos élet élünk, akkor az Úr kivonulhat életünkbõl és akkor a Szentlélek megszomorodva elhallgat bennünk (Ef 4:30). Akkor minden kükső vallásosságunk hiábavaló lesz... Hiába dicsérnek bennünket az emberek, hogy milyen jó katolikusok vagyunk, ha az Úr ítélete nem az...

Ha ez van, akkor bûnbánatot kell tartsunk, vissza kell térnünk az Úr Jézus tanításához és le kell mondanunk az emberek jó véleményérõl, megbecsülésérõl és dicséretérõl. Az emberek azt dicsérik, amit õk jónak gondolnak, nem törõdve Isten dolgaival. Erre nekünk is csak egy lehet a válaszunk: Távózz tõlem Sátán ! (Mt 8:38). Nekünk fel kell vennünk keresztünket és Jézus kell követnünk...

Ima: Uram Jézus, ma új erővel indulok neki az előttem álló útnak. Segíts visszatalálnom a kezdeti szeretethez. Ámen.