Láttalak

(Jn 1:45-51) Fülöp találkozott Natanaellel, és elmondta neki: ,,Megtaláltuk azt, akiről Mózes írt a törvényben és a próféták: Jézust, József fiát Názáretből.' Natanael erre megjegyezte: ,,Jöhet valami jó Názáretből?' Fülöp azt felelte neki: ,,Gyere és lásd!' Amikor Jézus meglátta a közeledő Natanaelt, azt mondta róla: ,,Íme, egy igaz izraelita, akiben nincs álnokság.' Natanael megkérdezte: ,,Honnan ismersz engem?' Jézus azt felelte: ,,Mielőtt Fülöp hívott volna téged, láttalak, amikor a fügefa alatt voltál.' Natanael azt válaszolta: ,,Rabbi, te vagy az Isten Fia, te vagy Izrael királya!' Jézus erre így szólt: ,,Mivel azt mondtam neked: láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat fogsz majd látni ezeknél.' Aztán hozzátette: ,,Bizony, bizony, mondom nektek: látni fogjátok a megnyílt eget, s hogy az Isten angyalai föl- és leszállnak az Emberfia fölött.'

A hit és a vallásosság nem egy földről elszállt, lebegő állapot, nem is egy elvont elmélet, hanem egy nagyon is reális, értelmes, logikus és józan viszonyítási rendszer. Az igazán hívő, vallásos ember, mielőtt még elkötelezett hívő lett volna, megküzdött egy sor kérdéssel: Valós dolog ez? Hiteles dolog ez? Józan dolog ez? Nem csapom be magam? Nem kacagtatom ki magam? Alapozhatok-e erre? Jó valamire? Nem tévelyedek el? Hogyan bizonyosodhatok meg?...

A kereső embernek is elmondja valaki: „Gyere és lásd!” Ekkor az ember, talán jogosan kérdezheti: Jöhet-e valami jó a katolikusoktól, vagy általában a mai keresztényektől? Hiszen annyi mindent hallani manapság... Nem tudja elfogadni a tanuságtételt és nem tud hinni, amíg valami bizonyosság meg nem érinti őt. Ez a bizonyosság nem más, mint az Istennel való személyes találkozás...

Náthánael nem aludt a fügefa alatt, hanem imádkozott. Igaz, vallásos, izraelita ember volt, aki tudta, hogy amikor titkon imádkozik, akkor Isten látja őt (Mt 6:6)... Azt is tudta, hogy senki más nem látta őt a fügefa alatt, csak egyedül az Isten. Meglehet, hogy akkor, ott, volt egy erőteljes lelki megtapasztalása, amelyben meghallotta Isten szavát. Megtapasztalta Istent... Meglehet, hogy a fügefa alatt volt egy istenélménye...

Náthánáel számára az volt a hitbeli bizonyosság, hogy valaki, egy bizonyos názáreti ember, fényt derített az ő tikos istenélményére, megélésére, amit kincsként hordozott szívében. Mivel az előtte álló ember látta azt, ami őneki egy személyes, bensőséges lelki élmény volt, ami csak közte és Isten között történt meg, elegendő bizonyíték volt arra, hogy elhiggye: Isten Fiával áll szemben...

Bennünket is meggyőz Isten az események által, és minket is  elvezet a hitre. Annak idején, amikor elkezdtem keresni Istent és eljutottam az evangélium elolvasásához, rájöttem, hogy nemcsak csodálom az Úr Jézus tanítását, hanem szeretem is Őt. Annyira szeretem, hogy követném is ténylegesen, ha lehetséges lenne. De amikor a mennyei Atyához jutottam, akkor egy bizonyos űrt találtam a szívemben. Egy bizonyos határozatlanságot... Jól van! Tudom, hogy van mennyei Atya. Tudom, hogy Őt tisztelni kell, de hogyan tudjam Őt szeretni? Mi okom lenne szeretni Őt? Amikor ezeket gondoltam, azonnal kaptam egy képet a szívembe, amint kb. tíz évesen (22 évvel korábban), ott állok az udvarunkon, egy szerszámasztal mellett, és azon gondolkodom, hogy milyen csúnya kisbabája van a szomszédasszonynak. Többször voltam náluk, és nem tetszett... Akkor elképzeltem, hogy én egy szép kis szőke fiúcskát szeretnék, akivel aztán sokat játszanék. Ekkor hirtelen rádöbbentem, hogy ezek nem is az én gondolataim, hanem a Szentlélek jutatta eszembe ezt a jelenetet. Amint feolcsúdtam, az aranyszőke hajú kisfiam ráncigálta a kezem, hogy menjek vele rajzolni... Ekkor felismertem a mennyei Atya végtelen jóságát, szeretetét és gondviselését:  Láttalak, amikor az udvaron voltál... Te kisgyerekként gondoltál egy szép szőke kisfiúra és Én valóra váltottam vágyadat... Láttalak az udvaron, és láttam vágyaidat...

Drága jó mennyei Atyám, leborulok előtted, mert nagy a Te jóságod, hódolok Neked, mert végtelenül jó vagy és méltó a szeretetre. Ámen.