Ki az én felebarátom? Vajon ez manapság csak egy retorikus kérdés? Jelent ez számunkra ma valamit?...
Érdekes ez a szó a magyar nyelvben: felebarát, fele-barát... Mit is jelent valójában? Félig-meddig barátom? Felemás barátom? Barátom is, meg nem is? Mi az, hogy felebarát?...
Sokszor van, hogy különbözõ népcsoportok között gyűlölet lángol fel. Ember embernek farkasa lesz... Nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad, és gyakran még egy nemzeten, országon belül is van, hogy bizonyos népcsoport a többség prédája lesz...
Sokszor van, hogy különbözõ népcsoportok között gyűlölet lángol fel. Ember embernek farkasa lesz... Nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad, és gyakran még egy nemzeten, országon belül is van, hogy bizonyos népcsoport a többség prédája lesz...
A '90-es években, a széteső Jugoszlávia esete bizonyítja, hogy ez a veszély ma is aktuális, és mint parázs a hamú alatt, ma is ott lapul. Ebből a szemszögből felvetődik a kérdés, hogy ki a mi felebarátunk? Kit tudunk belefértetni ebbe a fogalomba? Belefér mondjuk a cigány? Vagy a zsidó? Hát az oláh, a tót, vagy az ukrán? Melyik az a "felebarát", amelynek még csak az említése is csavar egyet a gyomrunkon, összeszorítja a torkunkat és az öklünket? Melyik az, amelyiket otthagynánk összeesve a járdán, és átmennénk az út túlsó oldalára?...
Amíg a szívünkben utálat és gyűlölet van bizonyos népcsoportok iránt, amíg ezeket szívesen tudnánk nem létezőknek, amíg ezekkel semmiképpen sem fognánk kezet, addig nem ismerjük a felebaráti szeretetet. Vigyázzunk, hogy senkit meg ne utáljunk, mert annak az embernek is van őrangyala, aki minden nap Isten trónja elé járul. Nehogy bepanaszoljon minket az Úrnál (Mt 18:10). Amíg a szívünkben gyűlölet van, akár egy ember iránt is, addig nincs részünk Isten országából (1Ján 3:15; 1Ján 4:20). Ezért hát tartsunk bűnbánatot, és engesztelődjünk ki szívünkből minden embertársunkkal...
Amíg a szívünkben utálat és gyűlölet van bizonyos népcsoportok iránt, amíg ezeket szívesen tudnánk nem létezőknek, amíg ezekkel semmiképpen sem fognánk kezet, addig nem ismerjük a felebaráti szeretetet. Vigyázzunk, hogy senkit meg ne utáljunk, mert annak az embernek is van őrangyala, aki minden nap Isten trónja elé járul. Nehogy bepanaszoljon minket az Úrnál (Mt 18:10). Amíg a szívünkben gyűlölet van, akár egy ember iránt is, addig nincs részünk Isten országából (1Ján 3:15; 1Ján 4:20). Ezért hát tartsunk bűnbánatot, és engesztelődjünk ki szívünkből minden embertársunkkal...
(Mt 18:10) Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet sem e kicsik közül. Mert mondom nektek: angyalaik a mennyekben mindig látják Atyám arcát, aki a mennyekben van.
(1Ján 3:15) Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos. És jól tudjátok, hogy egy gyilkosnak sincs örök élete, amely megmaradna benne.
(1Ján 4:20) Ha valaki azt mondja: „Szeretem Istent”, és a testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti Istent, akit nem lát.
Jogos a kérdés, hogy akkor a minden felebarát testvér? Itt a testvér a Krisztusban való lelki tedtvérségre utal, mivel Őbenne a mennyei Atya fogadott gyermekei lettünk. Itt már az Úr Jézus nem felebarátról beszél, hanem barátainak nevez minket...
Jogos a kérdés, hogy akkor a minden felebarát testvér? Itt a testvér a Krisztusban való lelki tedtvérségre utal, mivel Őbenne a mennyei Atya fogadott gyermekei lettünk. Itt már az Úr Jézus nem felebarátról beszél, hanem barátainak nevez minket...
(Lk 12:4) Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de semmi többet nem tehetnek.
(Jn 15:15) Már nem mondalak benneteket szolgáknak, mert a szolga nem tudja, mit tesz az ura. Barátaimnak mondtalak titeket, mert mindent, amit hallottam Atyámtól, tudtul adtam nektek.
(Jn 15:13) Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.
(Ef 1:4-5) Mert őbenne választott ki bennünket a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte. Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által – akarata és tetszése szerint – fogadott gyermekeivé legyünk...
A felebaráti szeretetet nem csak az utálat meg a gyűlölet gátolja, hanem az önzés is, a közöny is, meg a gyávaság is... Az a lényeg, hogy én jól legyek, haladjak az életben, aztán aki elesett, ott jó helyen van... Magára vessen ha pipogya, ha elhagyta magát... Miért nem vigyázott jobban magára?... Miért nem gondoskodott jobban?... Miért tartozna ez rám?... Mindenki éljen meg, ahogyan tud... Ilyen az élet... Nagyon sajnálom, de nem tartozik rám... Ott van a Caritas, a hajléktalan szálló, meg az a sok segélyszervezet. Jöjjenek és oldják meg a helyzetet. Azért vannak. Hát nem?...
Egyszer, úgy dél körül, mentem át egy szűk sikátoron. Emberek álltak sorban ott egy kenyérüzlet ablakánál. Egy tagbaszakadt férfi tántorgott felém. Nagyon részegnek tűnt, és félelmet keltett bennem. A sorbanállók hangosan kacagták és gúnyolták: Nna, jól benyalt már az ipse... Amikor odaért hozzám, egyenesen a karjaimba tántorodott, majd visszahőkölve nekiesett a falnak. A hideg is kirázott... De a sikátor végénél felocsúdtam. Akkor jutott el az eszemig, hogy ennek az embernek nem is volt alkoholszaga. Egyből rájöttem, hogy ezzel az emberrel valami baj van. Nem tudtam nyugodni, hanem visszatértem a sikátor túloldalaára, és ott rá is találtam az emberre a vasuti sínektől pár méternyire. Hanyatesve feküdt a földön és kapálózott, mint egy hátára esett cserebogár. Nem volt képes se megfordulni, se felállni, hanemcsak a szemét meresztgette és tátogott. Odaléptem hozzá és megláttam mellette a szatyrát amelyből kiszóródtak a dolgai amint elesett. Köztük láttam valamilyen gyógyszereket és egy zaharinos dobozt is. Rögtön rájöttem, hogy ez az ember cukorbeteg és krízise van. Azonnal telefonáltam a mentőért, és tíz perc múlva el is vitték a korházba. Ekkor nagyon elgondolkodtam... Dél volt, a gyári első műszak vége. Emberek százai jöttek ki a környező gyárak kapuin és haladtak el mellette a síneken át. Mind ránéztek, kikacagták, de oda nem ment volna akár egyvalaki is, hogy felemelje őt...
A bekezdő igerészből láthatjuk, hogy pont azok, akiknek a leginkább kellene ismerni Isten akaratát, a szeretet parancsolatát, az irgalmasságot, azok kerülik ki nagy ívben a szerencsétlenül járt embert. Vajon ma másképpen állnak a dolgok?...
A szamaritánusok abban az időben, Izraelben, olyanok voltak, mint ma nálunk a cigányok. Megvetett emberek voltak és lenézettek a zsidók szemében, olyanok, akikkel nem álltak szóba (Jn 4:9). Ez a szamaritánus talán nem is ismerte a törvényt, mert nem volt a választott nép köréből, de a szíve természetes indulatából, benne volt a szeretet és az irgalmasság. Nem kellett senki se tanítsa, megmondja neki, hogy mit kell tennie. Egyszerűen érezte és megcselekedte... Képzeljük el, hogy minket, nagy templombajárókat, buzgó lelkiségi tagokat, magunkra hagynak bajunkban a közösség tagjai, de aztán jön egy cigány, akit nem látnak szivesen a templomban, a szentmisén, és felkarol, kisegít minket a nyomorúságunkból. Talán ilyen lehetne egy mai irgalmas szamaritánus történet...
Ezért aztán, ha egy ember segítő kezet nyújt felénk, bárkié is legyen az, bármennyire is piszkos, fehér vagy fekete, kérges vagy tetkós, fogjuk meg, mert az a mi felebarátunk keze, és az a segítő lesz majd a mi testvérünk...
Egyszer, úgy dél körül, mentem át egy szűk sikátoron. Emberek álltak sorban ott egy kenyérüzlet ablakánál. Egy tagbaszakadt férfi tántorgott felém. Nagyon részegnek tűnt, és félelmet keltett bennem. A sorbanállók hangosan kacagták és gúnyolták: Nna, jól benyalt már az ipse... Amikor odaért hozzám, egyenesen a karjaimba tántorodott, majd visszahőkölve nekiesett a falnak. A hideg is kirázott... De a sikátor végénél felocsúdtam. Akkor jutott el az eszemig, hogy ennek az embernek nem is volt alkoholszaga. Egyből rájöttem, hogy ezzel az emberrel valami baj van. Nem tudtam nyugodni, hanem visszatértem a sikátor túloldalaára, és ott rá is találtam az emberre a vasuti sínektől pár méternyire. Hanyatesve feküdt a földön és kapálózott, mint egy hátára esett cserebogár. Nem volt képes se megfordulni, se felállni, hanemcsak a szemét meresztgette és tátogott. Odaléptem hozzá és megláttam mellette a szatyrát amelyből kiszóródtak a dolgai amint elesett. Köztük láttam valamilyen gyógyszereket és egy zaharinos dobozt is. Rögtön rájöttem, hogy ez az ember cukorbeteg és krízise van. Azonnal telefonáltam a mentőért, és tíz perc múlva el is vitték a korházba. Ekkor nagyon elgondolkodtam... Dél volt, a gyári első műszak vége. Emberek százai jöttek ki a környező gyárak kapuin és haladtak el mellette a síneken át. Mind ránéztek, kikacagták, de oda nem ment volna akár egyvalaki is, hogy felemelje őt...
A bekezdő igerészből láthatjuk, hogy pont azok, akiknek a leginkább kellene ismerni Isten akaratát, a szeretet parancsolatát, az irgalmasságot, azok kerülik ki nagy ívben a szerencsétlenül járt embert. Vajon ma másképpen állnak a dolgok?...
A szamaritánusok abban az időben, Izraelben, olyanok voltak, mint ma nálunk a cigányok. Megvetett emberek voltak és lenézettek a zsidók szemében, olyanok, akikkel nem álltak szóba (Jn 4:9). Ez a szamaritánus talán nem is ismerte a törvényt, mert nem volt a választott nép köréből, de a szíve természetes indulatából, benne volt a szeretet és az irgalmasság. Nem kellett senki se tanítsa, megmondja neki, hogy mit kell tennie. Egyszerűen érezte és megcselekedte... Képzeljük el, hogy minket, nagy templombajárókat, buzgó lelkiségi tagokat, magunkra hagynak bajunkban a közösség tagjai, de aztán jön egy cigány, akit nem látnak szivesen a templomban, a szentmisén, és felkarol, kisegít minket a nyomorúságunkból. Talán ilyen lehetne egy mai irgalmas szamaritánus történet...
Ezért aztán, ha egy ember segítő kezet nyújt felénk, bárkié is legyen az, bármennyire is piszkos, fehér vagy fekete, kérges vagy tetkós, fogjuk meg, mert az a mi felebarátunk keze, és az a segítő lesz majd a mi testvérünk...
Uram Jézus, szégyeljük magunkat, mert bizony nem vagyunk méltók a keresztény névre. Kérünk, adj nekünk bátorságot az irgalmasság cselekedetihez. Ámen.









