Tíz éves koromig egy gyönyörű helyen éltem. Egy csodálatos kis csíki faluban, a falu masszív iskolájának hátsó részében laktunk. Édesanyám volt az iskolaigazgató tanítónő, és édesapám volt a helyi kőbánya technikusa. Az óriási akácfáktól beárnyékozott iskolaudvar hátsó kiskapuja a patakra nyílott, amelynek bőséges csobogása mesebeli hangulatot teremtett. Az iskola kertjében nyáron roskadoztak a fák a különféle gyümölcsöktől. Reggeltől estig, a sötétedésik, naponta tele volt az udvar és a kert a barátainkkal. Délelőtt a szünetekben és délután, a leckék után, mindig csapatokban játszottunk az iskola udvarán meg a kertben. Indiánosdit, háborúsdit, bújócskát, nyílazást, parittyázást, futbalt és még sok egyebet is játszodtunk. Aztán egy szép nap bejelentették a szüleink, hogy beköltözünk a városba. Ekkor kezdődött el az én útam "Édentől keletre" (Ter 3:24)…
A városban egy szerény albérletbe költöztünk... A szüleim munkába mentek. A bátyámnak már voltak ismerősei, de én ott maradtam egyedül a szűkös udvaron. Nem ismertem a helyet, sem az utcát, sem a várost. Féltem, mert úgy tudtam, hogy a városban el lehet tévedni, el lehet veszni. A mozgásterem nagyon leszűkült, és magányos lettem. Észrevétlenül megismertem a félelmet, ami fizikailag is kihatott rám. Néhány napig a székletem nyálkás és gennyes lett, de én csak hallgattam. Senki sem figyelt rám, mert mindenkinek megvolt a maga baja.
Beírattak a legközelebbi iskolába, a román lícemumba, mert volt ott magyar osztály is az alsó tagozaton. Mivel ehhez az iskolához közel volt a régi tisztviselő telep, ezért elég sokan voltak az osztályban, akik törzsgyökeres, módos családok gyerekei voltak. Én már csak a negyedik osztályba cseppentem be, és ráadásul, egy tőről szakadt falusi gyerek voltam. Ezért aztán úgy néztek rám, mint valami csavargóra. Erre persze, rátett még egy lapáttal a furcsa nevem is, amit már akkor sem tudtak hová tenni, mint ahogyan ma sem. Na, még csak te hiányoztál innen - gondolták rólam... Most már harminchat lett az osztály létszáma. Az osztály kegyeltjei, a tanítónénivel együtt, világosan éreztették velem, hogy nem fogadnak be a közösségbe, és ki nem állhatnak. Nemsokára elfogyott a türelmem, és egy idő után, legalább hetente egyszer, valakit jól megvertem. Nem is volt a magaviseleti jegyem nagyobb kilencesnél, de a tanulási átlagom is kilences lett, ami elég jónak számított az osztályban.
A negyedik osztály után, a nyári vakációban, édesanyám elkezdett ijesztgetni, hogy ősztől román osztályba fog beíratni. Én egyáltalán nem akartam ezt, de tudtam, hogy itt nem sokat számít az, hogy én mit akarok. Édesanyám hazahozott egy román, negyedik osztályos román történelem könyvet, és odatett, hogy olvasgassam. Hátha lesz belőle valami román tudása... A nyár eltelt, de az első oldalnál nem jutottam tovább. Egy szót se tudtam románul, de ősztől kellett menni román iskolába...
Az első iskolai nap elmentem a román líceumba, és elég könnyen megtaláltam az V. osztály tantermét. Volt néhány gyerek, akit már ismertem látásból. Érezve a román tudatlanságom "bűnösségét", hátraosontam a leghátsó padba, és ott leültem valaki mellé. Egyszer csak bejött az új tanítónéni, akit most már osztályfőnöknek kellett szólítani és, aki sokkal szigorúbb volt. Egy nagy darab, vöröskontyos, igencsak kiabálós tanárnő volt. Szerre szólított mindenkit, és amint megértettem, mindenkitől kérdezte a személyes adatait. Válaszolni kellett arra, hogy hogy hívnak, mi a lakcímed, kik a szüleid, mi a foglalkozásuk stb. De persze románul. Amikor sorra kerültem, felálltam és válaszoltam a kérdéseire magyarul. Előttem ült egy gyönyörű, barnaszemű kislány, aki fordított is, meg súgott is nekem. Megpróbáltam elmakogni románul is a válaszokat. A harmadik kérdés után a tanárnő elkezdett üvöltözni, és mondta, hogy menjek a magyar líceumba. Ott vannak magyar tanárok, és ők majd megtanítanak engem románul. T.i. a magyar líceumban is volt egy román osztály, és ott a tanárok nagy része magyar volt. A szigorú tanárnő nem sokat teketóriázott, hanem kidobott engem az osztályból. Így aztán az első V. osztályos napom kb. félórát tartott... Ott álltam egyedül, kidobva, tanácstalanul, a nedves folyosón, amelyet éppen akkor mosott fel a takarítónő. Sajnálkozva tudakolta, hogy "ejsze kidobtak"... Mondtam, hogy igen. Ne búsulj - vigasztalt sajnálkozva. Majd elmész a másik iskolába. Hazamentem és néhány napig megint ott őgyelegtem magányosan a szűkös udvaron. Édesanyám ingázott, édesapám is valahol terepen dolgozott. Végül a bátyám vitt fel a magyar líceumba és íratott be az ottani román osztályba. Ez már egy olyan osztály volt, ahová csak a jöttment emberek gyerekeit gyűjtötték össze. Volt itt rendőrnek gyereke, vasútas gyereke, katonatiszt gyereke, árvaházi gyerek, stb. Elég hamar beilleszkedtem, és három hónap alatt annyira megtanultam románul, hogy a húszas létszámú osztályban, negyedik tanuló lettem...
Nagyon megszerettem azt a magyar líceumot, a hatalmas iskolaépületet, és egy-két társammal együtt ott szerettem volna maradni a magyar tagozaton, de a szüleim hallani sem akartak róla. Nem azért írattunk eddig román osztályba, hogy most pont a líceumban, magyar osztályba menj vissza. Na, jól van akkor... Megint vissza kell menni oda, ahonnan négy évvel ezelőtt kipenderítettek...
Beíratkoztam a IX. osztályba, és ősszel, szeptember 15-én, megjelentem az iskolaév megnyítóján. A rendezvényen, az osztályok négyszögben várták az iskolaév megnyító beszédét. Könnyen rátaláltam az osztályomra és odaálltam a sor végére. A többiek már egy összeforrt társaság voltak, mivel együtt jártak V.-VIII.-ban is. Egyből felismertek, hogy én vagyok az, akit a négy évvel ezelőtt elküldtek. Furcsán méregettek. Egyszer csak megérkezett az osztályfőnöknő. Hát kit látnak szemeim? Megint csak az a vöröskontyos, mérges tanárnő jött... Végignézett az osztályon, s amikor megakadt a szeme rajtam, egyből elkezdett üvölteni. Hát te megint itt vagy?!!!... Na, ez ismét jól kezdõdik - gondoltam magamban. Hát, ahogy kezdődött, úgy folytatódott... A román sovinizmus, elegyítve a kommunista ideológiával, megtette a hatását. Kb. fél évig, az osztály zöme, nemcsak hogy szóra se méltatott, hanem két méteres ívben került engem a szünetek ideje alatt. De aztán, szép lassan, engem is megszoktak… Tizenkettedikben, már annyira felküzdöttem magam, hogy III. tanuló lettem. Az éretségin évelső lettem, és bejutottam az egyetemre is. Akkor már én voltam a vöröskontyos osztályfőnöknő büszkesége. De addig, három éven át, hetente üvöltött rám, kivörösödve és gyűlölködve...
Bejutottam az egyetemre, és őszre vártam a behívót a katonaságba. Aztán megérkeztem Kolozsvárra az alakulatba. Ötvenen voltunk a kompániában, mind ugyanarról az egyetemről. Az első hónap, az eskütételig, hamar eltelt. Nem volt sok idő gondolkodni. Egyszer aztán kivittek minket az udavarra, és megjelent egy kontrainformációs tiszt, aki azt kérte, hogy mindenki, akinek rokona van külföldön, lépjen előre. Volt egy-két eset, akiknek külfödön voltak rokonai. Nekem is eszembe jutott, hogy édesanyám nővére Budapesten él. Én, a naiv, azt gondoltam, hogy ezek mindent tudnak. Így hát én is előálltam. Ki gondolta volna a kommunizmusban, hogy egy budapesti nagynéni nagyobb gond, mint egy amerikai nagybácsi?... Ettõl kezdve megváltozott az életem a kaszárnyában. Napról-napra szembesültem azzal, hogy csíkban milyen hidegben bújik ki a gyerek az anyjából, és hogy miért olvasom édesanyám leveleit magyarul. Amint rám került a sor a WC szektorral, az nálam is maradt a leszerelés napjáig. Ötven ember után takarítottam az ürüléket, négy török WC-ben, egy vízslaggal és egy seprünyéllel, nyolc hónapon keresztül. A nyolc hónap alatt megtapasztaltam a sovinizmus különféle formáit: megkülönböztetés, megfélemlítés, utasításokkal való szekírozás, hazautazási engedélyektől való megfosztás, stb. És nemcsak a tisztektől, hanem néha a leendő egyetemista kollegáktól is. Amikor leszereltem, éreztem, hogy ezekkel az emberekkel nehéz lesz nekem az egyetemen együtt élni egy szobában...
Megint eljött az ôsz. Kellett menni Jászvásárra egyetemre. Azt se tudtam merre nyílik az ajtó. Az első napi gyúródásában, a kollegiumban, arra gondoltam, hogy majd oda megyek, ahová beosztanak. De ott már mindenki egyezkedett, szobatársakat kerített magának. Amint ott toporogtam, megszólított egy kedves, csíki fiú. Látta, hogy nincs senkim, így hát meghívott a szobájukba. Én már az ötödik voltam a négyszemélyes szobában. Habár kezdetben gond volt, hogy én is odamentem, de valahogyan csak eltűrték a jelenlétemet. Az egyik szobatárs, egy egész napot töltött el velem úgy, hogy nem szólt hozzám egy mukkot se. Se a köszönésemet nem fogadta, se nem válaszolt a kérdéseimre. Később is, úgy nagyjából egy fél évig, ugyaezt tette velem. Sosem tudtam meg, hogy miért tisztelt meg ennyire a megvetésével, de azt sejtem, hogy a román hangzású nevem miatt. Később azt is visszahallottam, hogy még azt is gondolták rólam, hogy besúgó vagyok. A lényeg az egészben az volt, hogy akár a szobatársaimmal voltam, akár a csoporttársaimmal voltam, mindig “outsider” voltam. Valahogyan, mindig sikerült a kivülálló, kirekesztett pozícióba kerülnöm...
Az egyetem után hazakerültem, és ez a kirekesztettség érzés egy ideig eltűnt az életemből. Megházasodtam és családom lett. Nem is gondoltam többé a régi kellemetlenségekre. Ritkán éreztem, hogy a feszült helyzetekben szorongok, de fiatal voltam és akkor még bírtam...
A második munkahelyemen, amikor az első pálinka tiszteletet bevittem, az akkori főnököm első kérdése az volt, hogy akkor én, most már mi is vagyok tulajdonképpen: román vagy magyar?... Amikor hittel és becsülettel kezdtem dolgozni, akkor azt mondták, hogy "haggyuk a gyereket, hadd erőlködje ki magát...". A se nem román, se nem magyar, se nem huncut, se nem feketéző, se nem csaló, se nem korrupt, se nem iszákos, se nem dorbézoló, hitéről tanúságot tevő, templomba járó emberke, akinek még ráadásul az is a dolga, hogy a szabályok betartását ellenőrizze, elkerülhetetlenül ismét "outsider" lett. Itt is szerencsésen megtaláltam az kívülálló pozíciómat...
Miután megtértem, nemsokára az Úr elvezetett az Egyházba. Kezdtem segítkezni a plébánián. Egyszer csak hallom, hogy az öreg plébánosunkat nyugdijazni fogják. Miközben gyakran segítettem a sekrestyés asszonynak a templom körüli dolgokban, egyszer csak odahaza csenget a telefon. Az öreg plébánosunk hívott fel, hogy szeretné, ha segítenék neki valamiben. Arról volt szó ugyanis, hogy egy nagyobb szertárt, ahová egy rakás tönkrement kacat volt elraktározva, ki kellett hordani a szemétre. Amint ott dolgozok, megkérdezi tőlem a főtisztelendő plébános, hogy nem vállalnám-e el a gondnokságot. Habár naiv vagyok az élet dolgaiban, de azért rögtön rájöttem, hogy itt nem valami megbízatásról vagy megtiszteltetésrõl van szó, hanem segélynyújtásról. Felfogtam, hogy most oda kell állnom a beteg, legyengült, öreg plébános mellé, hogy tisztességben, emelt fővel tudjon elszámolni a plébániáról, hogy nyugdijba tudjon vonulni. Jó, elfogadom a gondnokságot - mondtam... Rám is förmedt ezért édesanyám, amikor megmondtam neki, aki akkor már a halálos ágyán feküdt. Pedig nagy hitű, vallásos, egyháztisztelő asszony volt. Nagy nyűgöt vettél a nyakadba - mondta mérgesen. Nemsokára, egy vasárnapi szentmisén, le is tette az esküt az új gondnok és az egyháztanács...
Megjött az új plébános. Új seprű jól seper… Nagyon szigorú volt és haragos. Fölöttébb elégedetlen volt mindazzal, amit látott és kapott a plébánián. Ugyanakkor, az is nagyon bosszantotta, hogy a régi plébános a nyakába vart egy újonnan kinevezett egyháztanácsot. Habár soha nem hangzott el ilyen, gondolom, hogy az is a sors fintora volt, hogy a rettenetesen "nagy magyar" hazafinak, "román nevű" gondnoka lett... Vétenék azzal, ha a hazafiságot sovinizmussá fokoznám, de keményen érezhető volt a levegőben személyem alkalmatlansága és oda nem illősége... Megint csak, vagy így, vagy úgy, de "outsider" pozícióba kerültem... De ezúttal ez egy fájdalmasabb kivülállóságba, mert ez most már nem idegenben, nem a világban volt, hanem otthon és az Egyházban...
Ezzel párhuzamosan, a lelkiségi közösségben is ugyanezt tapasztaltam meg szép lassan. A korábbi tapasztalataim, sebzettségeim által kialakult egyéni gondolkodásom, önállóságom, öszetett személyiségem, igazságos természetem, furcsa nevem, stb., amihez hozzáadódott a kemény akaratom és hajlíthatatlanságom, egyszerűen elfogadhatatlanná tettek egyesek szemében. Persze, hogy mindig megvolt a magam hibája, de a lényeg az, hogy lassan itt is "outsider" lettem. Egy szép napon, arra ébredtem, hogy majdnem mindenhonnan ki vagyok rekesztve. Nem tartozom sehová, nem fogadnak el sehol, nem kellek senkinek …
Édesanyám tanűgyi káder volt a kommunizmus ideje alatt, ezért csak titokban lehettem elsőáldozó. A templomban csak hárman voltunk: én, a pap és az Úr Jézus. Na meg az őrangyalom és a védőszentem... Nem volt ott virágcsokor meg fényképezkedés. Bérmálkozni meg egy idegen faluba vittek. A falubeli kortásaimtól is el lettem szakítva, és így, kortás találkozóra se hívtak soha meg. Tehát, ma már elmondhatom, hogy nem tartozok se néphez, se nemzethez, se hagyományhoz... Olyan vagyok, mint egy fa, amelyet gyökerestül kitéptek és a tengerbe vetettek...
(Lk 17:6) Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek.
(Lk 23:31) Mert ha a zöldellõ fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”
Láttam egyszer egy interjút Sandra Bullock-al. Sandra sokat váltogatta az iskolákat, mert a német édesanyja hol Németországban énekelt, hol Amerikában. Azt kérdezték tőle, hogy miként tudta átvészelni az iskolában ezt a sok változtatást. Sandra azt felelte, hogy részben lavírozással, részben találékonysággal. A humoros, hajlékony természete és jópofasága segítette át ezekben az években. Aztán egy lényeges dologgal zárta a gondolatát: Ha egy közösségben nem fogadnak el és mindenki azt mondja, hogy baj van velem, akkor én azt mondom nekik, hogy veletek van baj. Veletek van a baj, mert ha velem akkora baj van, hogy mindenkinek baja van velem, akkor én egy rászoruló vagyok. Rászorulok a ti megértésetekre, a ti szeretetetekre és a ti befogadásotokra. Ha igazán keresztények lennétek, akkor elfogadnátok és befogadnátok engem. Erre mondta Sandra a The Blind Side (2009) filmezése előtt, amellyel Oscar-t aratott, hogy a “kereszténység zászlóján képmutatás lebeg”.
Mindezen kirekesztettségek mellett, még ott vannak a lelkigondozásban feljött korai sérülések. Magzatkoromban veszélyeztetve volt az életem. Állítólag, kezdetben nem akartak a szüleim. Nagyanyám azt állította, hogy nem is vagyok az apámtól. Apám nem fogadott el magáének éveken keresztül. Milyen csodálatos az Úr kegyelme, hogy ennyi sérülés mellett is adott nekem erőt és önbizalmat, hogy emberré tudjak vállni...
Mielőtt egyetemre mentem volna, volt egy álmom: Egy fiúval álmodtam, aki a fölöttünk lévő osztályban járt a líceumban, de akivel nem volt semilyen kapcsolatom. Az egyetlen dolgom vele az volt, hogy tőle kérdeztem meg, melyik egyetemre érdemes menni. Azért kérdeztem meg őt, mert komoly fiúnak és jó tanulónak ismertem. Az ő válasza alapján döntöttem el, hogy hová fogok menni egyetemre. Ekkor, álmomban, ott lebegtem a sötétben egy nagy városban, a felhőkarcolók között. Odarepültem egy kivilágított felhőkarcoló ablakához. Amint benéztem az ablakon, láttam, hogy a felettünk járó osztály ott bulizik odabent. Kopogtattam az ablakon, hátha engem is beengednek. Ekkor ez a fiú kinyította az ablakot, egy rakás könyvet nyomott a kezembe, majd visszahúzta az ablakot. Én pedig kint maradtam a sötétségben, a könyvekkel a kezemben. Úgy is lett... Könyvekből, tudományból lett részem, de közösségi befogadásból soha... Hiszem, hogy ez is az Úr kegyelme, amellyel megvédett engem a világ csábításaitól...
Nézem, hogy a világban, egyeseknek milyen könnyen megy soruk... Mindenük megvan és mindenben sikeresek. Persze, sok szerencsétlen ember is van. Ilyenkor arra gondolok, hogy nagy az Úr bölcsessége és jósága, mert megóvott a gazdagságtól, a sikertől, a magas beosztásoktól, a nagy társaságoktól, a mulatozásoktól, stb. Miért? Mert én sem e világból való vagyok... Az e világból való emberek nem értik meg ezeket a dolgokat. Ők megvetik a világosság fiait. Útálják őket, és elfordítják fejüket tőlük. Szerencsétleneknek, balgáknak és sorsverteknek gondolják a világosság fiait. De a mi jutalmunk nem e világban van...
(Bölcs 3:2) Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,…
(Lk 16:8) Az úr dicsérte a mihaszna intézõt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.
(Jn 15:19) Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyûlöl benneteket a világ.
(Jn 18:36) Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.
(1Ján 4:5) Õk a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk.
Drága mennyei Atyám! Köszönöm, hogy kiválasztottál és, hogy fogantatásomtól fogva, mindmáig, üldöztetésektől és kirekesztésektől szenvedek. Köszönöm, hogy minden lelki sérülésem ellenére megtartottál, folyamatosan gyógyítottál és kegyelmekkel halmoztál. Ámen.
Amint a filmek végén is szokás megjegyezni: A fent elmesélt dolgokban, a bárkihez való bármilyen hasonlóság csakis a véletlen műve...
