Meztelenül

(Ter 9:20-23) Noé, a földműves, szőlőt kezdett telepíteni.  Amikor bort ivott, megrészegült, és meztelenül feküdt sátrában. Kám, Kánaán atyja látta apja meztelenségét, és elmondta két testvérének. Akkor Szem és Jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk meztelenségét.

A meztelenség fogalma benne van a szentírásban az elejétől a végéig. A meztelenség valami nagyon bensőséges, misztikus jelentőséggel bír, amely meghatározza legintimebb érzéseinket, benső életünket. A meztelenséggel találkozunk álmainkban, benső szobánkban, képeken vagy odakint a nudista telepeken. Bárhol is legyünk meztelenül, bárhol is éljük meg a meztelenséget, az a legbensőbb énünket mozgatja meg...

A meztelenség az eredeti szentségben

Kezdetben, az eredeti szentség állapotában, Ádám és Éva meztelenek voltak, de nem szégyellték magukat...

(Ter 2:25) Az ember és a felesége mezítelenek voltak mindketten, de nem szégyellték magukat.

Meglátásom szerint, ezt a meztelenséget nemcsak testi értelemben kell szemlélni, hanem egyszerre testi és lelki értelemben. Abban az időben olyan erős volt az egység a test és a lélek között, hogy minden testinek azonos lelki vonakozása is volt. Akkor a test még nem volt „távol” a lélektől és a testnek nem kellett „bevárnia” a lelket, mint a vonatról leszálló indián esetében...  

Abban az időben, Ádám és Éva, tényleg meztelenek voltak test szerint. Ugyanakkor, az ő meztelenségük, az Istennel való teljesen őszinte és gyermeki kapcsolatot is jelentette. Ezt az állapotot mindnyájan megéljük kb. 4 éves korunkig. Önfeledten szaladgálunk a tenger partján pucéran, a szüleink felügyelete alatt, és eszünkbe sem jut szégyenkezni. Aztán egyszer csak szégyenkezni kezdünk, és nem akarunk többé bugyi nélkül megjelenni az emberek előtt. Nem, mert a lelkünk, az áteredő bűn következményeként, elkezd önállósodni, érzéki lenni és rejtőzködni „a fák mögé” (Ter 3:8).

A meztelenség az ószövetségben

Noé meztelenségét is kétféle módon szemlélhetjük: testi értelemben és lelki értelemben. Habár nem tudjuk, hogy miként aludhatott el Noé részegen, meztelenül, de kétségtelen, hogy a kép sokatmondó. Az új világ ősattya, az ősi világ, a vízözön előtti világ magva, férfiassága szépségében, ott hever a sátra közepén, mély révületben. Khám bűne az lehetett, hogy csak a testi látványt látta meg a sátorban, úgymond Noé szégyenét. Khám nem fogta fel atyja állapotában a lelkit, az istenit. Testvérei azonban, Szém és Jáfet, a lelki dolgokra voltak tekintettel, és mély tisztelettel, háttal közeledve fedték be atyjuk meztelenségét. Szém és Jáfet, átérezve atyjuk intimitásának szentségét, nem mertek még odatekinteni se. 

Ha lefordítjuk ezeket a szimbólumokat, akkor a sátor az ember testi élete (2Kor 5:1); Noé a sátor közepén, az ember lelke; Noé részegsége pedig révület az Istennel való találkozásban. Így, lelki értelemben, nézhetjük úgy is, hogy Noé egy prófétikus révületben volt, egy “eredeti szentséges” találkozásban Istennel. Ez az, amit Szém és Jáfet megérezhetett. Ezért lehetett az, hogy Noé, miközben megátkozza Kánaánt, Khám fiát, nem Szémet és Jáfetet áldja meg, hanem az Urat áldja...

(Ter 9:25-27) »Átkozott legyen Kánaán, legyen utolsó szolgája testvéreinek!« Majd ezt mondta: »Áldott legyen az Úr, Szem Istene, és legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Szem sátraiban...

Úgy néz ki, hogy ez a prófétikus meztelenség, mint az " eredeti szentséghez" való visszatérés, jelen volt az ószövetségi prófétaiskolákban is. Még Saul király is ott feküdt meztelenül Sámuel előtt...

(1Sám 19:24) Ott ő is levetette ruháit és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül. Innen is származott a közmondás: »Hát Saul is a próféták közt van?«

A meztelenség az újszövetségben

Péter apostol félig meztelenül halászott a bárkában. Amint megértette, hogy az Úr jelent meg a parton, azonnal magára öltötte köntösét és úgy ugrott bele a vízbe, pedig hát az ember általában leveti a köntösét ha vízbe ugrik...

(Jn 21:7) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: »Az Úr az!« Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát.

Itt Péter apostol ösztönösen fedi be testét, hogy betakarja a „lélek test” foltjainak rútságát és méltóképpen jelenjen meg az Úr előtt. Az ő köntöse a kegyelmi ruhát jelképezi, azt a fehér ruhát (Jel 3:3; 3:18), amelyet majd Isten kegyelme által nyernek el a hívők.

A meztelenség Isten előtt

Minden ember teljesen meztelen Isten előtt. Nincsen olyan benső szoba és nincsen olyan ruha, amely eltakarhatna Isten szeme elől. Nincsen olyan képmutatás és nincsen olyan kegyesség, amely ne lenne teljesen átlátszó Isten szemében. Ő behatol az ember lelkének legrejtettebb zúgaiba. Olyan ez, mint a kék színező az orvosi átvilágításnál, amely átjárja és megfesti a belső szervek minden hajszálerét...

(Zsid 4:12-13) Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.

Csak Isten előtt vagyunk teljesen meztelenek. Az angyalok nem láthatnak be korlátlanul sátrunk intimitásába, hanem csak kivülről szemlélnek bennünket. Hogy mennyit láthat egy angyal lelkünkből az nem nyilvánvaló, de hogy nem láthat mindent, az biztosnak tűnik. A teljes ismeret egyedül csak a Lélekké, Aki átvizsgálja a mélységeket, még Isten mélységeit is (1Kor 2:10)...

A meztelenség a krisztuskövetésben

Az "eredeti szentséges" meztelenséggel ellentétben, az üdvözültek fehér ruhát kapnak. Nem lehet visszatérni az eredeti szentség meztelenséghez, az édeni ártatlansághoz, mert az ősbűn már megfertőzte azt, és személyes bűneink hegeit is magunkon hordozzuk. Ezeknek a csúnya foltoknak szégyenét takarja be lelkünkön a kegyelem ruhája, amit a Bárány vére mosott fehérre (Jel 7:14). Erre a ruhára, a kegyelem fehér ruhájára, kell vigyáznia a krisztuskövetőnek minden erejével. Ebben áll a virrasztás...

(Jel 3:4-5) De vannak néhányan nálad Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruháikat, és velem fognak járni fehérben, mert megérdemlik. Aki győz, így fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt.

(Jel 7:9-10) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: »Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!«

Jel 16:15 Íme, úgy jövök, mint a tolvaj! Boldog az, aki virraszt, és őrzi ruháját, hogy meztelenül ne járjon, és ne lássák a szégyenét!

A kegyelem fehér ruhája nemcsak bűneinket fedi el, hanem a rossz hajlamainkat is megváltoztatja. Megszépít bennünket Isten angyalai és szentjei előtt...

(Kol 3:12) Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai, az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést!

Tehát, ha az eredeti szentség állapota az ártatlan meztelenség volt, akkor az üdvözültek állapota a kegyelmi felruházottság lesz...

(2Kor 5:1-4) Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben. Azért is sóhajtozunk ebben a testben, mert vágyakozunk felölteni rá égi hajlékunkat, hogy ha le is kell vetkőznünk, mezítelennek ne bizonyuljunk. Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet.

A meztelenség középpontja

A mezteleség meghatározója leginkább a férfi nemi szervének látványa. Ha a testi meztelenség, leginkább a férfi nemi szervének látványában jelenül meg, akkor a lelki meztelenség az ember szívében, a lelke legbensőbb zúgában. Ha minden testi élet a férfi nemi szervéből fakad, akkor minden lelki élet az emberi szívből indul ki (Péld 4:23). Ha az Istenhez való tartozás jele az ószövetségben a körülmetélkedés volt, az újszövetségben ez a szív körülmetélésében, a bűnbánatban és a hit általi kegyelemben valósul meg...

(Róm 2:28-29) Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, és nem az a körülmetéltség, ami kívül, a testen látható, hanem az a zsidó, aki bensejében az. Ez a szív körülmetéltsége a lélek szerint és nem a betű szerint. Az ilyen ember nem az emberektől nyer dicséretet, hanem Istentől.

Meztelenül az imában

Bármennyire is akarjuk elfelejteni Istent hétköznapjainkban, bármennyire is elfordulunk Tőle gondolatainkban, Ő mindig ott van velünk. Nincs az a fal, az a benső kamra, az az elfordulás, amely elrejthetne az Ő szemei elől. Ezért térjünk vissza az Úrhoz, de ne külsőségekben, hanem szívbeli odaforulásban és levetkőzésben. Nem hosszú zarándokútakra és nagy fogadalmakra van szükség, hogy eljussunk az Úrhoz, hanem azonnali és őszinte odaforulásra...

Van néhány dolog, amit azonnal megtehetünk:

1. Az esti imánkban, amikor számot adunk az elmúlt napunkról, adjuk át az Úrnak a legintimebb gondolatainkat. Azokat adjuk át a legbuzgóbban, amelyeket a leginkább rejtegetnénk, amelyeket a leginkább szégyenlünk. Ha átadjuk, akkor Ő befedi azokat és meggyógyítja szívünket.

2. A reggeli imánkban hozzuk magunkat mezítelenül Isten szent színe elé és határozzuk el, hogy minden gondolatunkat ma Vele együtt gondoljuk végig. Isten bennünk él és velünk gondolkodik. Ha mi is vele gondolkodunk, akkor Ő terelgeti a mi szívünket.

3. Próbáljunk minden percben telesen őszinte, folyamatos kapcsolatba lenni az Úrral. Isten állandó jelenlétének tudata legyen mindig a szemünk előtt. Ha ez sikerül, akkor mindig az Ő jelenben élünk, mert Ő az, aki úgy nevezi magát, hogy VAGYOK AKI VAN (Kiv 3:14).

Ima: Én Uram, én Istenem, Neked adom mindenem. Fedd be Uram szégyenemet és légy mindig oltalmazó menedékem. Ámen.

Egyszülött Fiát adta

(Jn 3:13-21)  Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van).  Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Azt mondják, hogy ez a Szentírás legidézettebb igéje. Azt is mondják, hogy ha valamiképpen elvesznének az evangéliumok és csak ez az egy mondat maradna meg a szentírásból, akkor ez is elég lenne örömhírnek.

Amikor ezt az igét halljuk, olvassuk, mindig a Megváltásra gondolunk. Arra gondolunk, hogy a mennyei Atya nekünk adta Szent Fiát, hogy keresztre feszítsék, meghalljon értünk és megváltson minket a bűntől meg az örök haláltól. És ez így is van. Hiszen az adott szöveg kontextusban ez az ige szorosan összefügg a Mózes által felemelt rézkígyóval (Szám 21:8). Amint Izrael népe, a pusztában, a felemelt rézkígyóra tekintett és megszabadult a mérges kígyók marásának következményétõl, úgy mi is, ha feltekintünk a felemelt, keresztre feszített Úr Jézus Krisztusra, megmenekülünk a bűn halálos mérgétől és örökké élni fogunk. De Isten nagy szeretete nem csak ennyibõl áll. Isten egyszülött Fiának odaadottságát mélyebben kell szemlélnünk...

Nekünk adta Fiát az örökkévalóságban

Az idők kezdete előtt volt az Isten, akinek a régi, (talán) találóbb neve: Él (Éli). Ő az abszolut, kezdet nélküli kezdet az örökkévalóságban. Aztán született az Ige (Logosz), aki született, de nem teremtmény, hanem Isten. Született, de nincs születésnapja, mert az örökkévalóságban született ( Zsid 5:5). Ő az első, az Ige, Isten örökre kimondott Szava. Minden más ige csak ezután lett. Az Ige által lett minden, ami csak lett, és nélküle semmi sem lett. Őbenne foglaltatik össze a mindenség, minden Őbenne áll fenn, és Ő a feje a Testnek, vagyis az Egyháznak.

(Jn 1:1-3) Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.
(Jn 8:58) Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.

(Kol 1:16-18) Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje.

Isten lélek. Az Atya a saját lényéből és szubsztanciájából szülte a Fiút, az örök Igét, akinek megadta, hogy vele egylényegű legyen és önmagában élete legyen, amint az Atyának is élete van önmagában (Jn 5:26).  

Az Atya úgy szerette a Fiút, hogy teljesen belelehelte magát a Fiúba, minden dicsőségével, hatalmával és kincseivel. A Fiú pedig úgy szerette viszont az Atyát - alávetve szereteből magát az Atyának, kinek Ő az egyszülöttje - hogy teljesen visszalehelte magát az Atyába, minden dicsőségével, hatalmával és kincseivel, amit az Atyától kapott. Az Atya a Fiúban van, és a Fiú az Atyában (Jn 10:38). Ez a lehelet - mivel Isten leheletérõl van szó, Aki lélek – a harmadik isteni személy, vagyis a Szentlélek. Ennek a szeretet-körforgásnak nincs kezdete, mert az örökkévalóságban van, ahol nincs idő. A Szentháromság egy Isten minden tér és idö fölött létezik, és ezért az ember számára felfoghatatlan. Olyan ez, mintha egy lapra rajzolt, megelevenedett pálcika emberke, elmélkedne a harmadik meg negyedik dimenzióról...

Már az idők kezdete előtt, a Szentháromság örökké boldog, benső életében nekünk adta az Atya az Ő szeretett Fiát. A mindentudó Atya előre tudta, hogy mi kell terve véghezviteléhez, teremtményeinek üdvözítéséhez. Azt kérdezte: Ki menjen el?...  És erre a Fiú azt válaszolta: Íme, itt vagyok...

(Zsid 10:5-7) Ezért, amikor eljön a világba, így szól: „Áldozatot és ajándékot nem kívánsz, de testet alkottál nekem; égő- és bűnért való áldozatban nem telik kedved. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem.”

Nekünk adta Fiát a Megtestesülésben

Az idők teljességében (Gal 4:4), amint a próféták megjövendölték, Isten belépett a történelembe (Mt 1:1-17), egy bizonyos térbe és időbe, egy bizonyos vérvonalba, Dávid házába, hogy beleszülessen testben Mária által ebbe a világba.  Isten, az Ő Szent Fiában, leszállott a mennyből, emberré lett, magára vette emberi természetünket, amely hordozója lett istenségének. Ez egy olyan nagy esemény volt, hogy tiszteletére angyali  kórusok dicsőítettek a pásztorok szeme láttára a földön. "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek", mert az Ige nem csak egy rövid időre lett testté, amig megvált minket, hanem a magára vett emberi természetet soha többé le nem veti. Ebben érzékelhető leginkább az isteni odaadottság, mert igaz, hogy a Megváltás műve a legnagyobb, de a Megtestesülés, azzal, hogy nem múlik el soha, megejtő... A mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy örökre nekünk adta Szent Fiát, hogy örökre valóságos ember legyen...

(Lk 2:13-14) És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

Nekünk adta Fiát a Jordánban

Keresztelő János ott keresztelt a Jordán vizében. Egyszer csak maga az Úr Jézus jelenik meg a sorban és kéri Jánostól a keresztséget. János tudja, hogy az Úr Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1:29), a szeplőtelen Bárány (1 Pét 1:19), akinek nincs szüksége a bűnbánat vízkeresztségére, és vonakodik Őt megkeresztelni. De az Úr Jézus, szeplőtelen létére, egy akart lenni a bűnös testvérei közül (Zsid 4:15), hogy magára véve bűneinket, kiengesztelje az Atyát és bocsánatot kérjen minden bűnös ember nevében...

(Mt 3:13-17) Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: »Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?« Jézus azonban ezt válaszolta neki: »Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.« Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«.

(Zsid 5:7) Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért.

A mennyei Atya odaadta bűntelen Szent Fiát a bűnös embereknek, mert a bűn rabságában sínylődő emberiség képtelen volt már bocsánatot kérni vétkeiért. A mennyei Atya odaadta a világnak Szent Fiát, hogy szószólója legyen a bűnben megnémult és elrejtőzött (Ter 3:8) emberiségnek. Amint felemelkedett a Jordánból, rászállott a Szentlélek és megtelepedett rajta. Itt is nekünk adta az mennyei Atya Szent Fiát, mert Őbenne, mindnyájunkra, a hívőkre, leszáll majd a Szentlélek, és mi is Isten szeretett fiai leszünk, akikben kedve telik neki. Ezután az Úr Jézus böjtölt a pusztában, imádkozott és esedezett az emberiség bűneiért, hiszen az emberek még imádkozni sem tudtak. A tanítványok megkérték az Úr Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni ( Lk 11:1)...

Nekünk adta Fiát a Megváltásban

A Megváltásra nincsenek méltó szavak... Az Úr Jézus megváltott minket a kereszten, kifizette adósságainkat, felszegezte adóslevelünket a keresztfára, átok lett értünk, sebei által gyógyulást szerzett nekünk és kiengesztelte bűneinkért a mennyei Atyát. Nem tudjuk teljesen átfogni elménkkel a megváltás nagy művét... Csak annyit tudunk elképzelni, hogy a Kálvárián rettenetesek lehettek az Úr Jézus testi, lelki kínjai. De azt, hogy milyen volt az Úr Jézusnak magára venni a világ bűneit, milyen volt átoknak lenni, milyen volt az „Eli, Eli, lama szabaktani?”, milyen volt kimondani az utolsó szavakat a kereszten, azt esetleg, majd csak a saját haláltusánkban sejtjük meg... Itt már csak a nagy csend van... Isten odaadta az Ő Szent Fiát a világnak az lándzsával átdöfött Szent Szívén keresztül. Odaadta nemcsak testileg, hanem istenileg is, hogy amint az Isten emberré lett, úgy az emberi is megistenesedjen. Kicsordult az Ősszentségbõl a kegyelem kifogyhatalan, kiapadhatatlan forrása, a víz és a vér által...

(Jn 19:33-34) Mikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg lábszárát, hanem egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, melyből nyomban vér és víz folyt ki.

(1 Ján 5:6) Hiszen Jézus Krisztus az, aki víz, vér és Lélek által jött. Nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által. Erről a Lélek tanúskodik, hiszen a Lélek az igazság.

Nekünk adta Fiát az alvilágban

Tudjuk, hogy az Úr Jézusnak, az Õ kereszthalála után, még dolga volt. Meghalt és alászállt a poklokra. Igen... Leszállott az alvilágba, mert Ő nem csak az akkoriaknak adatott oda, nem csak a kereszthalála után született hívőknek adatott oda, hanem a kereszthalála elõtt élt embereknek is.

(Zsid 11:39-40) Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvösségre.

Emberek milliárdjai szálltak le az alvilágba, a börtönökbe, minden remény nélkül. És ezek között a leginkább megszenvedettek a mi testi ősszüleink voltak: Ádám és Éva. Ó, hányszor, de hányszor járta át fájdalom szívüket, látván, hogy bűnük miatt minden leszármazottjuk aláhull az alvilágba. Minden egyes lélek érkezése újabb és újabb gyötrelmet okozhatott lelkükben. oMilyen hosszú és gyötrelmes lehetett az ő fogságuk. Ezért hát, az Úr Jézus első útja a pokolban, minden bizonnyal, Ádámhoz és Évához vezethetett, hogy megvigasztalja és kiszabadítsa õket, az oly sokat raboskodottakat és szenvedetteket. Nem is hagyta őket többé az alvilágban, hanem felvitte őket a mennybe. Így valóban foglyokat vitt fel a magasba...

(Mt 27:52) A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.

(Ef 4:8) Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat.

Nekünk adta Fiát a Szentírásban

Minden idők embere, akár az Ószövetségben, akár az Újszövetségben, a szent írásokban a nekünk odaadott örök Igét olvasta/olvassa. Az örök Ige nekünk adatott a Szentírásban. Táplálkozzunk belőle és megtaláljuk az örök életet...

(Mt 13:51-52) Megértettétek mindezeket?” „Igen” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.”

(Tim 3:16-17) Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.

Nekünk adta Fiát a közösségben és a kenyértörésben

A mennyei Atya nem csak az eljövendő Igét adta nekünk, hanem a feltámadott Urat is, az idők végezetéig, amikor majd mi adatunk Neki, mint Menyasszony a Vőlegénynek (Jel 21:2). Ezért az Úr Jézus mindig jelen van a közösségben, amely az Ő nevében gyűlik össze, illetve a kenyértörésben, ami az áldozati szentmise és az Oltáriszentség...

(Mt 18:20) Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

(Mt 28:19-20) Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.

(ApCsel 2:42) Ezek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.

( 1Kor 11:23-26) Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Úgy szerette Isten az embert, hogy mindenét odaadta érte. Ennél többet már nem tud tenni értünk. Csak hinni kell Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában. Ha nem hiszünk, ekkora nagy ajándék láttán, akkor Istennek nincs mit velünk kezdenie és kárba veszünk...

 

Ima: Uram, add nekem is Szent Fiadat, hogy ne csak az értelmemmel, hanem teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes lényemmel és egész életemmel higgyek Tebenned. Ámen.

Látta és hitt

(Jn 20:1-10) A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

A hagyomány szerint, az a másik tanítvány, aki gyorsabban szaladt, János apostol volt. Azért szaladt gyorsabban, mert fiatalabb volt. Hogy megértsük, miért hitt János apostol a látottak alapján, meg kell vizsgálnunk, hogy mit is látott, és amilyen lelkülettel látta azt, amit látott:

1. Az Úr Jézus háromszor is beszélt az apostoloknak arról, hogy meg kell halnia Jeruzsálemben, de harmadnapra feltámad, de ők egyszerűen nem értették, hogy miről beszél...

(Mt 20:17-19) Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.”

2. A sziklába vájt sírkamrát egy nagy kő zárta el. Ezt a követ, a hét első napján, az asszonyok elmozdítva találták, mivelhogy két angyal elhengerítette...

(Mt 27:59-60) József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.

(Lk 24:14) A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában.

3. Az apostolok nem hitték el, amikor az asszonyok elmondták, hogy mit tapasztaltak a sírnál...

(Mk 16:10-11) Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el.

(Lk 24:10-11) Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.

4. A gyolcs, amelybe az Úr testét göngyölték, csak úgy ledobva hevert a sírban. A kendő azonban, amellyel az Úr Jézus fejét fedték be, nem hevert ledobva, hanem egy bizonyos módon volt öszehajtogatva, külön egy másik helyen (Jn 20:1-10). 

Mi történhetett ekkor János apostol szívében? Mi az a dolog, ami egésszen meggyőzte őt? Ahoz, hogy ezt megértsük, az utolsó jelből kell kiindulnunk, ami az apostol hitét megszilárdította. János apostol hitének megszilárdításában az utolsó jel az az összehajogatott kendő volt, amely külön volt lerakva. 

János apostol, mint az Úr legkedvesebb tanítványa, aki naponta szolgálta az Urat, segített neki a ruházkodásában és, aki a keblére is odahajthatta a fejét (Jn 13:25), egyből felismerhette a kendő  összehajtásának formájából az Úr Jézus keze nyomát... Mivel János apostol naponta látta, hogyan hajtogatja össze az Úr Jézus esténként a ruháját, egyből felismerhette, hogy azt a kendőt ugyanaz a személy hajtogatta össze, akit ő három éven keresztül, nap mint nap szolgált.

5. János apostolnak akkor eszébe juthattak Lázár föltámasztásának mozzanatai...

(Jn 11:41-44) Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Lázár föltámasztásának esetében három mozzanat volt:

a). A segítő emberek (szolgák) elhengerítették a sír bejáratát elzáró követ; 

b). A segítő emberek kioldozták a feltámadt Lázár testét a szorító gyolcslepelből; 

c). A kiszabadult Lázár saját maga vette le a fejéről az arcát eltakaró kendőt.

6. János apostolnak eszébe juthatott, hogy mit mondott az Úr Jézus Nátánaélnek arról a bizonyos nagy hitről, amelyet Ő, a feltámadása által szilárdít majd meg az apostolokban...

(Jn 1:50-51) Jézus ezt felelte neki: „Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Majd hozzátette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl­ s leszállnak az Emberfia fölött.” 

Ezzel az Úr Jézus az Ő sírjánál bekövetkezendő nagy eseményekre utalt, és az ott neki szolgáló angyalokra...

Az Úr Jézus minden tekintetben olyan akart lenni, mint az Ő testvérei. Ezért, feltámadásban, Lázárnak, az Ő barátjának feltámadásával azonosult. De a feltámadt Úr Jézus teste már nem olyan, mint Lázár teste volt, mert Lázár, miután feltámadt, ismét meg kellett halnia. Az Úr Jézus megdicsőülten támadt fel, amelyen már nincs hatalma sem a térnek, sem az időnek, sem a halálnak. 

Az Úr Jézus megtehette volna, hogy egyszerűen eltűnik a gyolcslepelből és a bezárt sírból, és megjelenik az apostoloknak, de nem ezt tette. Feltámadásában lemintázta Lázár sírból való kijövetelének mozzanatait, az Ő emberi természete szerint, hogy a jelek által higgyenek az apostolok, akik majd tanuskodni fognak feltámadásáról az egész világon...

(Róm 8:29) Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.

(Kol 1:18) Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.

(Zsid 2:17) Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.

Ezért az Úr Jézus feltámadásakor az angyalok leszálltak a földre és elhengerítették a követ a sír bejáratától. Majd beléptek a sírba és feloldozták az Úr Jézus testét leszorító gyolcsot. Ekkor az Úr felült, letekerte a fejét betakaró kendőt, és szokása szerint gondosan összefogta és letette maga mellé a kőre...

Ezután következhetett az a mozzanat, amelyről nincs szó az evangéliumokban, de implicite rá lehet következtetni. Az Úr Jézusnak nem volt ruhája amikor feltámadt, de amikor az asszonyok találkoztak Vele, már fel volt öltözve (lásd a Mária-Magdolna esetét, vagy az Emauszi tanítványok esetét)... Tehát az Úr Jézus közben felöltözött, vagy felöltöztették. Mivel itt a Feltámadottról van szó, a megdicsőült Isten Fiáról, ezért feltételezhető, hogy az Úr Jézus felöltöztetése egy Őhozzá méltó szertartás lehetett. Ezért feltételezhetjük, hogy a feltámadt Urat az angyalok öltöztették fel... 

János apostol látta és hitt. Hasonlóképpen, Tamás apostol is látta és hitt...

(Jn 20:27-29) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Mi nem ismertük személyesen az Úr Jézust, nem láthattuk az Ő arcát, nem láttuk hogyan hajtogatja össze ruháit, nem tappinthattuk meg oldalsebét és mégis hiszünk Benne. Nem hallhattuk hangját, nem hallhattuk fülünkkel a Hegyi beszédet, és mégis szeretjük Őt...

(1Pét 1:8-9) Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.

Hiszünk Benne és szeretjük Őt, ezért boldogok vagyunk, mert elérjük hitünk célját, az üdvösséget, az örök életet, a mindenható és fényességes Isten bolgodító színelátásában.

Szent János apostol! Köszönjük, hogy leírtad nekünk, amit láttál, hogy mi is higgyünk általad...

Jánosnak, Zebedeus fiának

János, János,
Te aranyszívű János,
Mutasd meg énnékem
Miből van a szíved,
Amiért a Megváltó
Úgy szeretett téged.

Este a tűz mellett
Keblére hajoltál,
Hallhattad a szívét,
Amint értünk dobbant,
Láthattad a szemét,
Amint lángra lobbant.

Bárhová is vonult,
Sosem hagyott téged,
Foghattad a kezét,
Meg is csókolhattad,
Esténként saruját
Meg is oldozhattad.

A kereszten szenvedve
Tereád tekintett,
Fiúként adott
Szenvedő Anyjának,
S Jóanyát hagyott
Az Anyaszentegyháznak.

Búgó-zengő pennát
Adott a kezedbe,
Tenéked juttatta
A jóhírek legszebbjét,
Általad értette
A szeretet lényegét.

Teendőid között,
Ha eszedbe jutok,
Vonj néha engem is
Kinccsel telt kebledre,
Hogy öleljen az Úr
Engem is szívére.

János, János,
Te sastollú János,
Szórd az én lelkem
Minden kincsel tele,
Menyegzőnek napján,
Büszkélkedjek vele.

Urunk Jézus, megvalljuk, hogy Te vagy az út, az igazság és az élet. Benned hiszünk, a feltámadt Krisztusban. Te valóságos Isten és valóságos ember vagy, Aki a mennyei Atyával és a Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol mindörökkön-örökké. Ámen. 

Mint a kisgyerekek

(Mt 18:1-7) Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.

A mennyek országába való belépésünk feltétele, hogy olyanok legyünk, mint a kisgyerekek. De milyen is a kisgyerek? Próbáljunk meg visszaemlékezni, hogy milyenek voltunk mi akkor... 

Sokan idézik vissza a boldog gyermekkorukat. De valójában mitől volt olyan boldog a gyermekkor? Csak mert szerettek a szüleink? Mert gondtalanok voltunk? Mert sokat játszodtunk? Igen ezekért is, de mi magunk, vajon milyenek voltunk akkor?...

A kisgyermeki lelkület jellegzetességei:

1. A kisgyermek nem ragaszkodik a tulajdonhoz

Habár a kisgyermekben is megvan már a birtoklási vágy és a tulajdonhoz való ragaszkodás, mert hát toporzékol a babája vagy kisautója után, de mégis úgy jön-megy a házban, a földeken és a világ dolgai között, hogy közben eszébe sem jut, hogy az valakié. A kisgyerek nem gondol a tulajdoni viszonyokra és nem is jut eszébe vágyódni utánuk, kívánni azokat. A kisgyerek nem vétkezik a tizedik parancsolat ellen és nem fogja elkívánni a szomszéd birtokát...

2. A kisgyerek nem ismeri a haragot

Habár a kisgyerek is megharagszik, mérges lesz, duzmál és kiabál, kifejezve a haragját, de a másik percben már el is felejtette azt. Letörli könnyeit és egyhamar megbékélve, gondtalanul játszik tovább, esetleg, pont azzal a kisgyerekkel, aki eltörte a játékát vagy bántotta őt. Egy kisgyerek nem fog napokig, hetekig, vagy esetleg évekig sértődötten emlékezni, duzmálni, hogy ki és mikor bántotta, sértette meg őt...

3. A kisgyerek nem szól bele a nagyok dolgába

A kisgyerek hallgatja a nagyok dolgát, de csak játszik tovább és eszébe sem jut, hogy beleszóljon abba. Nem érdekli őt, mert ösztönösen érzi, hogy az nem az ő dolga. A felnőttek, amint kiokosodnak, egyhamar bele akarnak szólni más dolgába, a világ nagy dolgaiba és ezzel sok gondot okoznak hiábavalóan maguknak és másoknak. A kisgyermeki alázatosságra az jellemző, hogy hallja, látja a nagyok dolgát, de nem szól bele...

4. A kisgyerek nem vágyik hatalom után

A kisgyerek megtanulja, hogy ez a polgármester bácsi, ez a papbácsi, ez a rendőrbácsi, stb., de nem érdekli őt azok társadalmi vagy hatalmi pozíciói. Őt csak az érdekli, hogy ott van-e mellette az édesanyja meg az édesapja és a testvérei, és esetleg, hogy mit mond az óvónéni vagy a tanítónéni. A kisgyerek nem fogja fel és nem kívánja a világi, hatalmi rendszert és teljesen mentes azok befolyásától...

5. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben

 

Egy egészséges kisgyerek világának középpontja és origója az ő édesanyjának öle meg az édesapjának karja. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben, mindig a kezük után nyúl és bízalommal néz fel rájuk. A kisgyerek, annélkül, hogy tudatában lenne, Istent látja szüleiben. Főleg az édesapjában. Az édesanyja szoknyája a biztonságot adó melegség, és az édesapja ölelése, a védelmező hatalom. A kisgyerek nem töri a fejét, hogy miként oldja meg gondjait, hanem odaszalad a szüleihez és kér tõlük...

Ezeket a felsorolt egészséges magatartási formákat meg kellett volna őriznünk az Istennel való viszonyunkban, a mennyei Atyához való ragaszkodásunkban és a világi életünkben, de a bűnre hajló természetünk meg a világi dolgok, lassan elnyomták ezeket. Amint gyarapodni kezdtünk a világi dolgokban, úgy egyre inkább ragaszkodni kezdtünk a tulajdonhoz, egyre inkább megjegyeztük és magunkba tartottuk a sérelmeket, egyre inkább véleményünk lett mindenről, ha kellett, ha nem, egyre inkább vágyni kezdtünk a hatalomra, hogy másokon uralkodhassunk és egyre inkább csak a saját erőnkbe kezdtünk bízni. 

A természetes testi-lelki növekedésünk, a bűnre hajló természetünk és a hét főbűn lelkünkben való gyökerezése miatt, egyre távolabb sodort minket Istentől. Elsodort minket is lélekben, egy távoli országba, mint a tékozló fiút (Lk 15:13). Onnan kell nekünk megtérnünk és elkezdenünk közeledni Isten országa felé. Ez a mi életünk visszatérése, zarándútja Isten felé: az újból kisgyerekké válás zarándokútja. Van aki tízezer mérföldre van, van aki  ezer mérföldre van és van aki csak száz mérföldre van. Akármilyen messze is vagyunk az Úrtól és a mennyek országától, az Úr Jézus arra hív meg minket, hogy induljunk el még ma lélekben a kisgyermeki állapot felé, haza a mennyei Atyához. Hogyan? Őáltala, Ővele és Őbenne, amint halljuk az áldozati liturgiában...

(2Kor 5:8-10) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

Vizsgáljuk meg magunkat, hogy hol vétünk a gyermeki alázatosság ellen:

1. Tulságosan ragaszkodunk a birtokhoz, az anyagi javakhoz?...

2. Hajlamosak vagyunk a sértődésre és a haragtartásra?...

3. Szeretünk mindenbe beleszólni, kommentálni, kommandírozni és parancsolgatni?...

4. Epekedünk a hatalom után, az emberek elismerése, tisztelete után?...

5. Hajlamosak vagyunk a saját erőkbe és képességeinkbe tulságosan bízni?...

(1Ján 2:15-17) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

További figyelmeztető jelek: 

1. Hajlamosak vagyunk az aggódásra?... 

2. Folyamatosan félünk valamitől?... 

3. Gyomoridegünk van látszólag minden ok nélkül?... 

4. Álmatlan éjszakáink vannak?... 

Ha igen, akkor még távol járunk a gyermeki lelkülettől és a mennyek országától. Sok még az evilági ragaszkodásunk és nem bízunk meg eléggé a mennyei Atya gondviselésében.

Ima: Uram Jézus, tudom, hogy meg kell jelenjek szent ítélőszéked elõtt. Beismerem, hogy még nagyon messzire járok országodtól. Kérlek, segíts kegyelmeddel, hogy még ma elinduljak feléd. Ámen.

Saját erősségetekből ki ne essetek

(2Pét 3:17-18, Károli) Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

(2Pét 3:17-18, Káldi Neovulgáta ) Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

(2Pét 3:17-18 Szent István) Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

Úgy gondoltam, hogy ezt a szentírási részt megvizsgálom több magyar nyelvű biblia fordításban is, hogy jobban átlássam értelmét. Megfigyelhető, hogy Szent Péter apostol, itt a mi lelki erősségünket, szilárdságunkat és biztonságunkat akarja óvni.

Egy alkalommal felhívott a plébániánk titkárnője. Kért hogy menjek be, mert van egy eset, amivel nem tudja, hogy mit kezdjen. Be is mentem. Ott várt rám egy idős asszony egy távolabbi falúból. Nem tartozott a mi egyházközségünkhöz, nem is lett volna az én dolgom az egész űgy, de azért meghallgattam a panaszát. Az volt a gondja, hogy az utóbbi években a családjában nagyon sok szerencsétlenség, betegség és egyébb átkos dolog történt. Tudatában volt annak, hogy ez egy gonosz szellemi probléma. Mivel ördögi dolgokhoz folyamodtak, ezért most szenvedett az egész család. Helyesen látta a dolgokat és helyesen is kereste a szabadulását. Igyekeztem tüzetesen kikérdezni őt, hogy minél jobban feltérképezhessem a család átkos kötelékeinek hálóját, és ha lehetséges, adjak is neki egy-két hasznos tanácsot, hogy hol és miként kezdje el azokat kibogozni. A végén megígértem neki, hogy beszélek olyan imádságos testvérekkel, akik szabadító imát szoktak mondani, és ha elfogadják, akkor kapcsolatba hozom velük. El is mentem az egyik ilyen szolgáló testvérhez, és amikor elmondtam neki a dolgot, ő kedvetlenül húzta el a száját. Egyáltalán nem mutatott együttérzést, sem készséget, hogy az asszonyért meg a családjáért imádkozzon. Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, akkor kb. ilyensmit mondott: Egyesek mindenbe belemásznak, aztán ha segítesz rajtuk, ismét belemásznak és mi hiábavalóan ki vagyunk téve mindenféle szellemi támadásnak. Nem akarta vállalni a terhet és nehézséget ami ezzel a szabadító imaszolgálattal járt volna. Akkor megütköztem az ő elutasító magatartásán és szeretetlenségnek gondoltam, de ma, amikor mélyebben látom a dolgokat, hajlok arra, hogy igazat adjak neki...

Egyes emberek, bármit is teszel velük, újból és újból visszamásznak, sőt fejest ugranak a ganélébe. Újra belehemperedik a kimosdatott disznó a sárba és visszatér a kutya okádásához. A kisöpört és feldíszített szobát ismét ördögök serege lepi el, hétszeres erõvel...

(2Pét 2:22) Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya a hányadékához« , és: »A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg«. (v.ö. Péld 26:11);

(Mt 12:43-45) Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél. Így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.

A bűn rabságában sínylődő ember hasonlatos ahoz a szerencsétlenhez, aki a mély szakadék szélén csüng, kiálló kövekben meg gyökerekben kapaszkodva, és várja, hogy valaki kihúzza őt onnan. Odamegy valaki, aki már kiszabadult, és lehajolva hozzá, kezét nyújtja. Ilyenkor három eset állhat fenn:

1. A szakadékban csüngő ember teljes szívéből és erejéből meg akar menekülni, és egyesítve erejét az őt segítõ ember erejével, együtt sikerrel járnak, és így kiszabadul a szakadékból;

2. A szakadékban csüngő ember bomlott elméjű, aki el akarja pusztítani önmagát is meg a másikat is, és szíve romlottsága miatt, a jószándékú, segíteni akaró embert is belerántja a szakadékba;

3. A szakadékban csüngő ember gyenge és nagyon nehéz, és az őt segítő ember sem elég erős a feladathoz, így hát mindketten megcsúsznak és lezuhannak.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a segíteni akaró ember is veszélynek van kitéve. Nemhogy megmentené a másik embert, hanem még ő is belezuhan a szakadékba. Miért? Mert nem vigyáz a saját erősségére, szilárdságára és biztonságára. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és feltétlenül segítünk felebarátunkon. A balga szüzek is kérték az olajat a lámpásukba, de az okos szüzek nem adtak...

(Mt 25:8-9) A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. –Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek.

Intő példák a lelki erõsségből való kiesés ellen:

1. Volt egyszer egy nagyon igéretes, nagyjövõjű, fiatal püspök, aki azonban túl közel hajolt egy bizonyos egyházi lelkiséghez. Elköteleződött mellette, segítette a lelkiséget szolgálataiban és folyamatosan támogatta az evagelizációs alkalmakat. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, eltűnt, majd rövid idő után kérte a felmentését a Szentatyától, amit azonnal meg is kapott. Mindenki le volt döbbenve. Az emberek suttogtak, hogy talán ez, talán az... Mindegy. Ez az ember kiesett a lelki erősségéből, és véglegesen elveszítette hivatását. Az egyházi karrierje is romba dőlt. Szerintem ez azért történhetett meg, mert nem az imára, nem a saját papi és püspöki feladataira fektette a hansúlyt, hanem a lelkiségben történő dolgokra. Mivel túl közel hajolt a világi emberekhez, mindenféle nyüzsgéshez, tevékenységekhez, azok lerántották őt a mélybe...

2. Volt két nagyon igéretes szerzetes. Remekül végezték a rendház dolgait és a kolostor zarándoklataival kapcsolatos feladatokat. Ez abban az időben volt, amikor egy bizonyos neopogány, ősmagyarkodó szekta ütötte fel a fejét a kolostor környékén. Idejében figyelmeztettük õket, hogy vigyázzanak, mert rossz szellemi dolgok ólálkodnak a környéken, de ők csak a szervezésre és a tehnikai problémákra figyeltek. Nemsokára mindkettőt elcsábították és ki kellett lépniük a szerzetesi rendből. Nem imádkoztak, nem vigyáztak a lelki erősségükre, és úgy kerültek bele a szellemi küzdelembe, hogy nem volt sem lelki erejük, sem lelki fegyverzetük. Lerántattak a mélybe és véglegesen tönkrement a hivatásuk, megsérült az életszentségük...

3. Volt egy világi, lelkiségi közöségvezető. Nagyon lelkes volt és jól végezte a dolgát. A közösség is virágzott. De volt az életében egyfajta kettősség. Miközben dicsőítette az Urat, ugyanakkor hajszolta a vállalkozását meg a pénzt. Egy alkalommal, amikor egy érdeklődő fiatalnak ajánlottam az ő közösségét, akkor az a fiatal nagyon elcsodálkozott. Hogy?... Az az ember lelkiségi vezető?... Hát az egy nagyon huncut üzletember... S lám, beteljesedett rajta, hogy nem szolgálhatunk két úrnak: nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak...

(Mt 6:24) Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.

Mivel valószinűleg nem tudott lemondani a mammonról, hogy csak Istennek szolgáljon, ezért végül otthagyta a közösséget és átcsapódott olyan neoprotestáns közösségekbe, ahol a prosperitás teológiája a sláger, ahol összeegyeztethető Isten és a mammon. Habár lehetett volna egy jó krisztuskövető, a világ és a gazdagság kisértése miatt kiesett erősségéből...

4. Volt egy asszony, aki fiatal korában valami ördögi dolgokba keveredett. Miután megtért és közösségbe kezdett járni, minden alkalommal, amikor a dicsőítés ideje alatt a Szentlélek kiáradt, mindeféle manifesztációkat vitt végbe: rángatózott, vonaglott, elnyúgodott lélekben, stb. Egy alkalommal, amikor velem együtt imádkozott, akkor én Jézus nevében megparancsoltam neki, hogy maradjon nyugon és ne akarjon buzgolkodni. Megparancsoltam neki Jézus nevében, hogy ne járjon közösségről-közösségre, ne imádkozzon senkiért, ne tegye a kezét senkire ima céljából, hanem csak járjon el szentmisére, közösségbe és imádkozza odahaza a rózsafűzért. Ő a parancsomat rossz néven vette és később elment imádkozni másokkal az egyik testvér édesanyjáért. Az öregasszonynak valószínüleg ördöge lehetett és miközben imádkoztak érte, az megtámadta ezt az asszonyt, mivel sérült volt lelkileg és rés lehetett a szellemi védelmi falán. Tudjuk ugyanis, hogy ha kiűzik az ördögöt, akkor az átmehet egy másik testbe, ha az védtelen szellemileg...

(Mt 8:31-32) Az ördögök kérlelték őt: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.« Azt mondta nekik: »Menjetek.« Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben.

Ettől kezdve ennek az asszonynak olyan szörnyű ördögi támadásokban lett része, hogy a végén majdnem bevitték a pszihiátriára, hogy elekromos sokknak vessék alá. Csak egy hajszálon múlott és néhány jóindiulatú tesvér folyamatos imáján, hogy megmenekülhetett. A támadások során ilyen dolgok történtek vele: nagy kígyót látott, amely megtámadja, az égő szentelt gyertyától mászott a plafonba, minden ok nélkül, hisztérikus pánikrohamai támadtak, stb. A végén aztán a gondviselés segített rajta, mert eljött hozzánk messzi földről egy lélekben nagyon erős, evangelizáló öreg pap. Amikor az lelkigyakorlatot tartott, ott volt ez az asszony is, és amikor a Szűzanya tiszteletére közmenetet tartott és imádkozott az öreg pap, akkor hallottam, hogy ez a asszony nagy kiáltozások közepette megszabadult az ördögtől. Ha ez az asszony megfogadta volna a szavamat, akkor nem került volna bele ebbe a nagy bajba és nem kellett volna ennyit szenvednie. S ha a gondviselés nem hozta volna el hozzánk azt az öreg papot, akkor élete végéig szenvedhetett volna...

5. Egy alakalommal azt a feladatot kaptam, hogy egy nagyon szép lánynak végezzek lelkigondozást, aki rettenetes ördögi elnyomásban szenvedett. Nem volt abszolut semmilyen tapasztalatom, sem a lelkigondozásban, sem a szabadító imában. Mivel volt hitem és érzékem, és mivel nem a magam fejétől, hanem megbízásból cselekedtem, ezért - emlékezve a módszerekre - hittel elvégeztem a szolgálatot. A lány szépsége és azok a dolgok, amelyeket megosztott velem, azok az ördögi elnyomások, amelyekben ő meg a felmenői, generációkon át szenvedtek, roppant veszélyesek voltak. Két nagy veszély volt: a lány szépsége és az ördög területe. Azonnal felfogtam a veszélyt és gondolkodás nélkül, módszeresen, lépésről-lépésre hittel elvégeztem feladatomat, a názáreti Jézus Krisztus szent nevében. A kisértést sikeresen elhárítottam és úgy tűnik, hogy a lánynak is jó szolgálatot tettem. Ezután, nem egyszer figyelmeztettem testvéreimet, akik fiatal férfi létükre a közösségbe érkezõ megtért lányokért imádkoznak vagy lelkigondozzák őket. Mindig mondom nekik, hogy vigyázzanak, mert ez a szakadék széle. Nehogy kiessenek erősségükbõl és belerántassanak a szakadékba...

Szent Pál figyelmeztet, hogy senki se bízza el magát:

(1Kor 10:12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Tehát vigyázzunk, hogy nehogy kiessünk az erõsségünkbõl, szilárdságunkból és biztonságunkból. Hogyan vigyázzunk? Hát a folyamatos és szüntelen imával. Szent Pál arra int minket, hogy szüntelenül imádkozzunk...

(1Tessz 5:17) Szüntelenül imádkozzatok!

Ima: Uram Jézus Kriztus, nem a szolgálatok meg a karizmák fontosak, hanem Te magad, a feltámadott Jézus Krisztus. Mit ér a siker a szolgálatokban, ha Téged elveszítünk. Ezért esedezem kegyelmedért, hogy az én nevem is fel legyen írva a mennyben. Drága jó Szűzanyánk, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Illés, Szent László király, nursziai Szent Benedek és minden szentek, könyörögjetek érettünk. Ámen.