2011. július 29., péntek

Márta és Mária II.

Lk 10,38-42

Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait, Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: ,,Uram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!' Az Úr ezt válaszolta neki: ,,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.


Márta és Mária, mindketten szerették Istent és nyitott szívvel fogadták be házukba az Úr Jézust. Ahogyan befogadták a házukba, úgy fogadták be a lelkükbe is, szívükbe is. De a két nõ, kétféle képpen nyilvánította ki szeretetét. Márta teljes erejével és tudásával szolgált kint a konyhában, hogy az Úr Jézust kellõképpen megvendégelje. Mária pedig letelepedett az Úr Jézus lábához és hallgatta Õt...

Mária a magasabbrendû lekületet testesíti meg, amely nem ragad le a hétköznapinál és nem foglalkozik a múlandókkal, amikor Isten szól hozzá. Márta az alacsonyabbrendû, de szükséges lelkületet testesíti meg, amely a hétköznapi teendõkre összpontosít. Mindkét lelkület megvan a hívő krisztuskövetőben. Itt az alacsonyabbrendû lelkület panaszkodik a magasabbrendû ellen: Uram! Nem elmélkedhetek, imádkozhatok egész nap. Vannak állapotbeli kötelességek is... Hát persze, hogy vannak! Hát persze, hogy azokat sem lehet elhanyagolni. De ne feledd: a lelkedet nem hanyagolhatod el az állaptbeli kötelességek miatt...

Az állapotbeli kötelességek addig fontosak és jogosak, amig a magasabbrendû szükségletek érdekében szolgálnak. A magasabbrendû dolgok elhanyagolása súlyos bûnné válhat, fõleg ha az a lelkiekben való növekedést gátolja. Az állapotbeli kötelességek oktalan túlhajszolása, bálvánnyá, munka-droggá válhat és a lelkiek elhanyagolásához vezethet...

A Márta féle lelkület és a munka mulandó. Az evilágiakat szolgálja, ezért „ elvétetik” és „elveszítõdik”. Nem mint érdem, mert Thábita érdeme is megmaradt (ApCsel 9:36), hanem mint birtokolt javak. Azért vétetik el, mert e világon csak vándorok, zarándokok vagyunk. Az evilági útra való dolgok elkopnak, elszakadnak, lemaradnak és a célba csakis az ember lelke jut el, de nehogy üres tarsollyal...

A Mária féle lelkület az örökkévalóságra gyûjt, mert Istennel van, aki VAN (Kiv 3:14). Ahol a kincse, ott van a szíve is (Mt 6:21). Tarsolya örök kincsekkel van teli és azokat el nem veszíti soha, mert azok onnan valóak, ahová tart és nem onnan valóak, ahonnan távózik...

De ha egyszer mindkettõt tenni kell: kell Isten jelenlétében idõznünk és kell a világban is dolgozzunk, akkor hogyan osszuk be idõnket? Milyen arányban? Hogyan tartsunk egyensúlyt és milyen kritériumok alapján?...

Hallottam erre egy nagyon jó példázaatot: Amikor valaki kövekbõl épitkezik és használ nagy köveket, kisebb köveket, meg kavicsot és homokot, akkor elõször a nagy köveket helyezi el. Aztán a nagy kövek közötti rést betölti a kisebb kövekkel és majd végül, a megmaradt helyet, kitölti kaviccsokkal és homokkal. Ha nem így rakja le a köveket, akkor a nagy kövek végül nem férnek bele az épitménybe.




A nagy kövek a legfontosabbak: Isten, az evangélium, az Egyház, az ima, az élet, a család, stb. Utána jönnek a kisebb kövek: a mindennapi feladatok, a munka, az iskola, stb. Legvégül pedig a kavicsok és a homok: a szórakozás, a szabadidõ programok, a TV, az internet, stb. Minden nap rakjuk le elsõsorban a nagy köveket. Ezek köré rakjuk a kis köveket és ha marad hely, akkor jön a kavics és a homok.

Ha be tudjuk tartani ezt a szabályt, akkor nem panaszkodik Márta sem, és Máriával együtt a jobbik részt is választjuk. Ez az amit soha el nem veszítünk, mert magunkkal visszük az örök életre. 

Ima: Urunk Jézus! Adj nekünk bölcsességet, kitartást és helyes mértéket. Ámen.