Az Õ halálára keresztelkedtünk meg

(Rom 6:3-11) Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban.

Az õskeresztények idejében, de akár ma is, a missziós területeken, pl. Kínában, a felnõttek megkeresztelésekor ez az ige nyilvánvalóan megvalósúl... A már felnõtt, húsvétkor megkeresztelt ember, meghozza azt a felelõs döntést, hogy elmerülve Krisztus halálában, meghal a korábbi, testi életének, hogy feltámadjon az új életre Jézus Krisztusban. Nekünk azonban, akiket csecsmõként kereszteltek meg, ez nem ennyire nyilvánvaló. A mi esetünkben nem egy egyszeri döntésrõl van szó, hanem egy fokozatos tanulási, megtérési folyamatról, amelyben Isten kegyelme által felnövünk ehhez a döntéshez és ehez az életállapothoz...

Kereszténységünk a felnõtt korig

A csecsemõk megkeresztelése a szülõk döntésére és hitére van alapozva. Úgy kereszteli meg az egyház a csecsemõket, hogy a szülõk kérik a keresztséget meg a hitet gyermekeik számára, megígérvén, hogy a szülõi nevelés által megismertetik gyermekeikkel a Katolikus Egyház tanítását és az egyház hite szerint nevelik őket. Ezt sokan vitatják és mindig lesznek érvek a csecsemõkeresztelés mellett vagy ellen. Tény az, hogy ez a gyakorlat. Aztán késõbb, a mindennapokban, a keresztségi fogadalom sokszor elfelejtõdik és a gyerek úgy nõ fel, hogy a vallást csak a templomtoronyról ismeri... Jobb esetben, a gyerek részesül a szentgyónás, az elsõáldozás és a bérmálás szentségeiben. Ekkor muszáj elmenni a hittanórákra, tehát a gyermek csak hall valamit a hitrõl...

Ez a dolgok emberi oldala, ami nem valami bíztató, de ott van az isteni oldala is, amikor a keresztségben és a bérmálásban, a gyermek lelke egy új karaktert, egyfajta lelki vízjegyet, isteni filigránt kap... A szentgyónásban és a szentáldozásban, az elsõáldozó egy új lelki életben és kegyelemben részesül. Ez hasonló ahoz az elvetett, szunnyadó maghoz a földben, amely arra vár, hogy megöntözzék és kikeljen. A gyerek, a fiatal keresztény, még a testi életet és az önmegvalósítást keresi. Csak késõbb fogja megteremni a hit és a megtérés gyümölcsét, ami már nem az emberi munka eredménye...

(1Jn 2:27) A tõle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne.

(1Jn 3:9) Azok, akik az Istentõl születtek, nem követnek el bûnt, mert az õ magja bennük marad, és nem vétkezhetnek, mert az Istentõl születtek.

Az elsõ megtérés

A fiatal keresztény, természetes módon, a "tékozló fiú" állapotába nõ bele ( Lk 15:13)... Természetes, hogy egy egészséges gyermeknek, fiatalnak vágyai vannak és meg akarja valósítani önmagát. Elõször tanulni akar, aztán karriert akar csinálni, aztán családot akar alapítani, aztán nagy házat akar meg autót, stb. Ezek a dolgok, mind-mind elvonják a fiatalt a lelki élettõl. Van néhány kivétel, akiknek hivatásuk van és fiatal koruktól fogva papi vagy szerzetesi pályára irányúlnak, de ez ritka... Ezért aztán mondhatni, hogy minden megkeresztelt ember életében el kell jönnie az elsõ megtérésnek...

Az elsõ megtérés Isten segítõ kegyelme által jön, amely minden embernél más és egyénre szabott. Eljön a Szentlélek kegyelme és megérinti, megöntözi a fiatal vagy talán idõsebb keresztény szívét, hogy kibontsa benne az egykor elvetett magban szunnyadó ígéreteit. Az elsõ megtérés lehet egy nagy lelki megrázkodtatás, amely istenfélelemre vezet, lehet Isten szeretetének, irgalmának erõteljes megtapasztalása, amely bûnbánatot fakaszt (Róm 2:4) vagy lehet egy csendes, templomba kívánkozó vágy, amely jámborságra vezet...

Az elsõ megtérés után, ha a megtérõ ember válaszol Isten hívására és állhatatos, akkor elkezdõdik egy lelki, tisztulási folyamat. Ez a bûnök fokozatos felismerésében, elhagyásában és meggyónásában valósul meg. Ez lehet akár egy többéves lelki fejlõdés és küzdelem is (Fil 3:16), amely által az ember szívében a jó és a világosság, felülkerekedik a rosszon meg a sötétségen. Minél több gyõzelmet arat az ember a megtérésében, annál inkább megtisztul és egy magasabb szintû lelki életre jut el...

(Róm 2:4) Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnézõ, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bûnbánatra akar vezetni?

(Fil 3:16) …de amit már elértünk, abban tartsunk ki.

A második megtérés

A második megtérés semmiképpen sem az elsõ megtérés megismétlődése. A keresztény élet nem abból áll, hogy egy életen át sorozatosan bemocskolódunk a bûnben, majd megmosakodunk a szentgyónásban, és nem abból áll, hogy a világi életünk és bûneink körül forgunk, mint ahogy a levágott farkú kutya forog önmaga körül... A második megtérés abban áll, hogy felismerjük, hogy teljesen meg kell halnunk e világ számára Krisztusban (Róm 6:10). A második megtérés megérteti velünk, hogy közel az ítélet órája, amikor meg kell jelenjünk a nagy Biró ítõlõszéke elõtt (2Kor 5:10), ahol el kell számolnunk életünkkel és végérvényesen beteljesedik a sorsunk...

A második megtérés megérteti velünk, hogy nagyon rövid az idõnk itt a földön, és meg kell feszítsük végleg magunkban az evilági vágyakat, hogy a Szentlélek kegyelmével  együttmûködve felnõhessünk a Mesterhez (Lk 6:40). Ebben a második megtérésben is elbukhatunk néha, de tudjuk, hogy van szószólónk a mennyben (1Jn 2:1). Ekkor a szentgyónásunk már nem egy eredménytelen vallásos cselekmény, hanem ugródeszka az isteni élet felé. Mindehez erõs elhatározásra van szükség és józanságra, amely emlékeztet földi útunk vészesen közeledõ végére...

Olvassuk el figyelmesen az ígéket:

(Ef 5:16) Használjátok fel az idõt, mert rossz napok járnak.

(1Kor 10:23) „Minden szabad”, de nem minden használ. „Minden szabad”, de nem minden szolgál javunkra.

(Róm 6:10) Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bûnnek, aki azonban él, az Istennek él.

(2Kor 5:10) Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélõszéke elõtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

(1Jn 2:1) Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bûnt. De ha valaki bûnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz.

(Lk 6:40) Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.

Fontoljuk meg, hogy bizony már nem sok időnk van...

A keresztség és a bérmálás szentsége után, ott van a "Szentlélek keresztség" vagyis a mi személyes pünkösdünk. Ez Isten különleges kegyelme, amely által az ember eltelik a Szentlélekkel, betelik Isten Lelkével... Ezt azok tapasztalják meg akik egésszen átadták magukat Istennek, szent életet élnek és különös elhivatottságuk van Isten országának építésére...

Ima: Uram Jézus! Te tudod, hogy míg egyik kezem megfeszítem, addig a másikkal a világ örömei után nyúlok. Add Szentlelkedet, hogy szentjeid példáját követve felnõhessek Tehozzád. Ámen.