2017. június 7., szerda

Látta és hitt


(Jn 20:1-10) A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

A hagyomány szerint, az a másik tanítvány, amelyik gyorsabban szaladt, János apostol volt. Azért szaladt gyorsabban, mert fiatalabb volt. Hogy megértsük, miért hitt János apostol a látottak alapján, meg kell vizsgáljuk, hogy mit látott és milyen lelkülettel látta azt, amit látott:

1. Az Úr Jézus háromszor is beszélt az apostoloknak arról, hogy meg kell halnia Jeruzsálemben, de harmadnapra feltámad, viszont azok egyszerûen nem értették, hogy mirõl beszél:
Jézus harmadszor jövendöli meg szenvedését: (Mt 20:17-19) Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.”

2. A sziklába vájt sírkamrát egy nagy kõ zárta el. Ezt a követ a hét elsõ napján elhengerítve találták, mivelhogy két angyal ( azaz szolga) elhengerítette azt:
(Mt 27:59-60) József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.
(Mt 28:1-3) Szombat elmúltával, a hét első napjának hajnalán a magdalai Mária és a másik Mária elment, hogy megnézze a sírt. Hirtelen nagy földrengés támadt. Az Úr angyala ugyanis leszállt az égből, odament, elhengerítette a követ és ráült. Tekintete olyan volt, mint a villám, öltözete meg, mint a hó.
(Lk 24:14) A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában.

3. Az apostolok kételkedtek, egyszerûen nem hitték el, amikor az asszonyok elmesélték, hogy mit tapasztaltak a sírnál:
(Mk 16:10-11) Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy (Mária Magdolna) látta, nem hitték el.
(Lk 24:10-11) Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.

4. A gyolcs amelybe az Úr testét göngyölték, jellegtelenül, csak úgy ledobva hevert a sírban (v.ö. Jn 20:1-10).

5. A kendõ azonban, amellyel az Úr fejét födték be ( polyálták be), nem hevert jellegtelenül ledobva, hanem bizonyos, jellegzetes módon öszehajtogatva, külön hevert egy másik helyen (v.ö. Jn 20:1-10).

Mi történhetett ekkor  János apostol lelkében? Melyek azok a tények, látott dolgok, amelyek egésszen meggyõzték õt? Ahoz, hogy ezt megértsük, az õ hitét megszilárdító utolsó kalapácsütéstõl kell elindulnunk:

1. János apostol hitében az utolsó kalapácsütés az az összehajogatott kendõ volt, amely külön volt rakva. János apostol, mint az Úr legkedvesebb tanítványa, aki naponta segített neki a ruházkodásában, tisztálkodásában és aki az Úr keblére is hajthatta a fejét ( Jn 13:25), egybõl felismerte az összehajtott kendõn az Úr kezének nyomát. Mivel János apostol talán több százszor is látta már, hogy hogyan hajtogatja össze az Úr Jézus esténként a ruháját, egybõl felismerte, hogy azt a kendõt az a személy hajtogatta össze, akit õ három éven keresztül nap mint nap szolgált.

2. János apostolnak eszébe jutottak Lázár föltámasztása esetének mozzanatai:
(Jn 11:41-44) Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Lázár föltámadása esetében három fontos mozzanat volt: a). a szolgálatot tevõ testvérek hengerítették el a sír bejáratát elzáró követ; b). a szolgálatok tevõ testvérek oldozták fel a feltámadt Lázát testét, tagjait a leszorító gyolcspolyából; c). a kiszabadult Lázár saját  maga vette le a fejérõl, az arcát eltakaró kendõt.

3. János apostolnak eszébe jutott, hogy mit mondott az Úr Natánaélnek arról a bizonyos nagy hitrõl, amelyet az Úr, az Õ feltámadása által szilárdít meg az apostolokban:
(Jn 1:50-51) Jézus ezt felelte neki: „Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Majd hozzátette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl­ s leszállnak az Emberfia fölött.”
Ezzel az Úr, végsõ soron, az Õ sírjánál bekövetkezendõ eseményekre utalhatott...

Az Úr minden tekintetben olyan akart lenni, mint az õ testvérei, ezért a feltámadásában is Lázár barátja feltámadását mintázta. A feltámadt Úr teste nem olyan, mint Lázár teste volt, mert Lázár miután feltámadt, ismét meghalt. Az Úr megdicsõült, szellemi testtel támadt fel, amelyen már nincs hatalma sem az anyagnak, sem az térnek, sem az idõnek, sem a halálnak. Õ megtehette volna, hogy egyszerûen eltûnik, ellillan a bezárt sírból, de nem ezt tette. Feltámadásában pontosan lemintázta Lázár sírból való kijövetelének mozzanatait, hogy a jelek által higgyenek az apostolok, akiknek majd tanuskodniuk kell a feltámadásáról az egész világban.
(Róm 8:29) Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.
(Kol 1:18) Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.
(Zsid 2:17) Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie a testvéreihez, hogy irgalmas és hű főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért.

Ezért az Úr feltámadásakor, a hatalmas angyalok ( a szolgákleszálltak a földre a megnyílt égen át és elhengerítették a követ a sír szájától. Majd az angyalok bementek a sírba és ünnepélyesen feloldozták az Úr testét bepólyáló gyolcsot. Ekkor az Úr felállt, levette fejérõl az arcát betakaró kendõt és szokása szerint gondosan összefogta, majd letett maga mellé a kõre. 

Ezután következhetett az a mozzanat, amelyrõl nincs explicite szó az evangéliumokban, de implicite lehet hogy igen.... Az Úrnak nem volt ruhája amikor feltámadt, de amikor az asszonyok találkoztak vele már fel volt öltözve ( Mt 28:9). Tehát az Úr közben felöltözött, illetve fel lett öltöztetve... Mivel itt már a Feltámadottról és a megdicsõült Isten Fiáról van szó, ezért feltételezhetõ, hogy az Úr Jézus felöltöztetése egy Õhozzá méltó szertartás lehetett. Ezért azt feltételezem, hogy a feltámadott Urat az angyalok öltöztették fel az Õ fõpapi és királyi köntösébe meg sarujába, majd húzták ujjára a fõpapi gyûrüjét. Arra gondolok, hogy az Úr Jézus, a tékozló fiú történetében, annak lelki feltámadása és otthoni felöltöztetésének jelenetében, a saját eljövendõ feltámadásának mozzanatait vetítette elõre...
(Lk 15: 22-24) Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk, hisz fiam halott volt és életre kelt, elveszett és megkerült.

János apostol látott és hitt. Hasonlóképpen, Tamás apostol is látott és hitt:
(Jn 20:27-29) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Mi nem ismertük személyesen az Urat, nem láthattuk Õt, nem láttuk, hogyan hajtogatja össze ruháit, nem tappinthattuk meg oldalsebét és mégis hiszünk benne... Nem hallhattuk hangját, nem hallhattuk fülünkkel a Hegyi beszédet és mégis szeretjük Õt...
(1 Pét 8-9) Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.

Hiszünk Benne, szeretjük Õt?... Ha igen, akkor boldogok vagyunk, mert  elérjük hitünk célját, az üdvösséget, az örök életet, a mindenható, fényességes Isten bolgodító szinelátásában.

Ima: Uram, nincs más vallás, csakis Temagad, a feltámadott és megdicsõült Úr Jézus Krisztus, Aki valóságos ember és valóságos Isten, az Atyával és a Szentlélekkel egyetemben, mindörökkön örökké. Ámen. 



2017. május 11., csütörtök

Mint a kisgyerekek


(Mt 18:1-7) Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.
A mennyek országába való belépésünk elõfeltétele, hogy olyanok legyünk, mint a kisgyerekek. De milyen is a kisgyerek? Próbáljunk meg visszaemlékezni, hogy milyenek voltunk akkor... Sokan idézik vissza a boldog gyermekkort... De valójában mitõl volt olyan boldog az a gyermekkor? Csak mert szerettek a szüleink? Mert gondtalanok voltunk? Mert sokat játszodtunk? Igen ezekért is, de mi magunk, milyenek voltunk akkor?...

A kisgyermeki lelkület jellegzetességei

1. A kisgyermek nem ragaszkodik a tulajdonhoz
Habár a kisgyermekben is megvan már a birtoklásvágy és a tulajdonhoz való ragaszkodás, mert hát toporzékol a babája vagy kisautója után, de mégis úgy jön-megy a házban, a földeken és a világ dolgai között, hogy közben eszébe sem jut, hogy az valakié. A kisgyerek nem gondol a tulajdoni viszonyokra és nem is jut eszébe vágyódni utánuk, kívánni azokat. A kisgyerek nem vétkezik a tizedik parancsolat ellen és nem fogja elkívánni a szomszéd birtokát.
2. A kisgyerek nem ismeri a haragot
Habár a kisgyerek is haragszik, mérges lesz és kiabál, kifejezve haragját, de a másik percben már el is felejtette azt. Letörli könnyeit és egyhamar megbékélve, gondtalanul játszik tovább, esetleg, pont azzal a kisgyerekkel, aki eltörte a játékját vagy bántotta őt. Egy kisgyerek nem fog napokig, hetekig, vagy esetleg évekig sértõdötten emlékezni, duzmálni, hogy ki és mikor bántotta, sértette meg õt.
3. A kisgyerek nem szól bele a nagyok dolgába
A kisgyerek hallgatja a nagyok dolgát, de csak játszik tovább és eszébe sem jut, hogy beleszóljon abba. Nem érdekli õt, mert ösztönösen érzi, hogy az nem az õ dolga. A felnõttek, amint kiokosodnak, egyhamar bele akarnak szólni más dolgába, a világ nagy dolgaiba és ezzel sok gondot okoznak maguknak hiábavalóan. A kisgyermeki alázatosságra az jellemzõ, hogy hallja, látja a nagyok dolgát, de nem szól bele.
4. A kisgyerek nem vágyik hatalom után
A kisgyerek megtanulja, hogy ez a polgármester bácsi, ez a papbácsi, ez a rendõrbácsi, stb., de nem érdekli õt azok társadalmi vagy hatalmi pozíciói. Õt csak az érdekli, hogy ott van-e mellette az édesanyja, az édesapja, meg a testvérei és esetleg, hogy mit mond az óvónéni vagy a tanítónéni. A kisgyerek nem fogja fel a világi, hatalmi rendszert és teljesen mentes azok befolyásától.
5. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben 
Egy egészséges kisgyerek világának középpontja és origója az õ édesanyja szoknyája meg az édesapja karja. A kisgyerek feltétlenül bízik a szüleiben, mindig a kezük után nyúl és bízalommal néz fel rájuk. A kisgyerek, annélkül, hogy tudatában lenne, Istent látja szüleiben. Föleg az édesapjában. Az édesanyja szoknyája a biztonságot adó melegség. Az édesapja ölelése, a védelmezõ hatalom. A kisgyerek nem töri a fejét, hogy miként oldja meg gondjait, hanem odaszalad a szüleihez és kér tõlük.

Ezeket az egészséges magatartási formákat meg kellett volna õriznünk az Istennel való viszonyunkban, a mennyei Atyához való ragaszkodásunkban és a világi életünkben, de a bûnös természetünk meg a világi dolgok, lassan elnyomták ezeket. Amint gyarapodni kezdtünk a világi dolgokban, úgy egyre inkább ragaszkodni kezdtünk a tulajdonhoz, egyre inkább megjegyeztük és magunkba tartottuk a sérelmeket, egyre inkább véleményünk lett mindenrõl, ha kellett, ha nem, egyre inkább vágyni kezdtünk a hatalomra, hogy másokon uralkodhassunk, és egyre inkább csak a saját erõnkbe kezdtünk bízni.
A természetes, testi növekedésünk, a bûnös természetünk miatt, a hét fõbûn lelkünkben való gyökerezése miatt, egyre távolabb sodort minket Istentõl. Elsodort minket lélekben, egy távoli országba, mint a tékozló fiút ( Lk 15:13). Onnan kell nekünk megtérnünk és elkezdenünk közeledni Isten országa felé. Ez a mi életünk zarándútja Isten felé: az újból gyermekké válás zarándokútja. Van aki tízezer mérföldre van, van aki  ezer mérföldre van és van aki csak száz mérföldre van... Akármilyen messze is vagyunk az Úrtól és a mennyek országától, Jézus arra hív meg minket, hogy induljunk el még ma a lelki, kisgyermeki állapot felé, a mennyei Atyához. Õáltala, Õvele és Õbenne, amint az áldozati liturgiában halljuk...
(2 Kor 5:8-10) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.
Vizsgáljuk meg magunkat, hol vétünk a gyermeki alázatosság ellen:
1. Tulságosan ragaszkodunk az anyagi javakhoz?...
2. Hajlamosak vagyunk a sértõdésre és a haragtartásra?...
3. Szeretünk mindenbe beleszólni, kommandírozni és parancsolgatni?...
4. Epekedünk a hatalom után, az emberek elismerése, tisztelete után?...
5. Hajlamosak vagyunk a saját erõkbe és képességeinkbe tulságosan bízni?...
(1 Jn 2:15-17) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.
További figyelmeztetõ jelek: hajlamosak vagyunk az aggódásra?... folytonosan félünk valamitõl? ...gyomoridegünk van látszólag minden ok nélkül?... álmatlan éjszakáink vannak?... Ha igen, akkor még távol járunk a gyermeki lelkülettõl és a mennyek országától. Sok még az evilági ragaszkodásunk és nem bízunk eléggé a mennyei Atya gondviselésében.
Ima: Uram Jézus, tudom, hogy meg kell jelenjek szent ítélõszéked elõtt. Beismerem, hogy még nagyon messzire járok országodtól. Kérlek, segíts kegyelmeddel, hogy még ma elinduljak feléd. Ámen.





2017. május 2., kedd

Saját erősségetekből ki ne essetek


(2 Pét 3:17-18 Károli Gáspár ) Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

(2 Pét 3:17-18 Káldi Neovulgáta ) Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

(2 Pét 3:17-18 Szent István ) Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

Úgy gondoltam, hogy ezt a szentírási részt megvizsgálom több magyar nyelvû biblia fordításban is, hogy jobban átlássam értelmét. Megfigyelhetõ, hogy Szent Péter apostol, itt a mi lelki erõsségünket, szilárdságunkat és biztonságunkat akarja óvni.

Egy alkalommal felhívott a plébániánk titkárnõje. Kért hogy menjek be, mert van egy eset, amivel nem tudja, hogy mit kezdjen. Be is mentem. Ott várt rám egy idõs asszony egy távolabbi falúból. Nem tartozott a mi egyházközségünkhöz, nem is lett volna az én dolgom az egész ûgy, de azért meghallgattam a panaszát. Az volt a gondja, hogy az utóbbi években a családjában nagyon sok szerencsétlenség, betegség és egyébb átkos dolog történt. Tudatában volt annak, hogy ez egy gonosz szellemi probléma. Mivel ördögi dolgokhoz folyamodtak, ezért most szenvedett az egész család. Helyesen látta a dolgokat és helyesen is kereste a szabadulását. Igyekeztem tüzetesen kikérdezni õt, hogy minél jobban feltérképezhessem a család átkos kötelékeinek hálóját és ha lehetséges, adjak is neki egy-két hasznos tanácsot, hogy hol és miként kezdje el azokat kibogozni. A végén megígértem neki, hogy beszélek olyan imádságos testvérekkel, akik szabadító imát szoktak mondani és ha elfogadják, akkor kapcsolatba hozom velük. El is mentem az egyik ilyen szolgáló testvérhez és amikor elmondtam neki a dolgot, õ kedvetlenül húzta el a száját. Egyáltalán nem  mutatott együttérzést, sem készséget, hogy az asszonyért, meg a családjáért imádkozzon. Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, akkor kb. ilyensmit mondott: Egyesek mindenbe belemásznak, aztán ha segítesz rajtuk, ismét belemásznak és mi hiábavalóan ki vagyunk téve mindenféle szellemi támadásnak. Nem akarta vállalni a terhet és nehézséget, ami ezzel a szabadító imaszolgálattal járt volna. Akkor megütköztem az õ elutasító magatartásán és szeretetlenségnek gondoltam, de ma, amikor mélyebben látom a dolgokat, hajlok arra, hogy igazat adjak neki.

Egyes emberek, bármit is teszel velük, újból és újból visszamásznak, sõt fejest ugranak a ganéjlébe. Újra belehemperedik a kimosdatott disznó a sárba és visszatér a kutya okádásához. A kisöpört és feldíszített szobát ismét ördögök serege lepi el, hétszeres erõvel...
(2 Pét 2:22) Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya a hányadékához« , és: »A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg«. (v.ö. Péld 26:11);
(Mt 12:43-45) Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél. Így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.«

A bûn rabságában sínylõdõ ember hasonlatos ahoz a szerencsétlenhez, aki a mély szakadék szélén csüng, kiálló kövekben meg gyökerekben kapaszkodva, és várja, hogy valaki kihúzza õt onnan. Odamegy valaki, aki már kiszabadult, és lehajolva hozzá, kezét nyújtja. Ilyenkor három eset állhat fenn:
1. A szakadékban csüngõ ember teljes szívébõl és erejébõl meg akar menekülni és egyesítve erejét az õt segítõ ember erejével, együtt sikerrel járnak, és így kiszabadul a szakadékból;
2. A szakadékban csüngõ ember bomlott elméjû, aki el akarja pusztítani önmagát is meg a másikat is, és szíve romlottsága miatt, a jószándékú, segíteni akaró embert is belerántja a szakadékba;
3. A szakadékban csüngõ ember gyenge és nagyon nehéz, és az õt segítõ ember sem elég erõs a feladathoz, így hát mindketten megcsúsznak és lezuhannak.

Ezekbõl a példákból láthatjuk, hogy a segíteni akaró ember is veszélynek van kitéve. Nemhogy megmentené a másik embert, hanem még õ is belezuhan a szakadékba. Miért? Mert nem vigyáz a saját erõsségére, szilárdságára és biztonságára. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és feltétlenül segítünk felebarátunkon. A balga szûzek is kérték az olajat a lámpásukba, de az okos szûzek nem adtak...
(Mt 25:8-9) A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. –Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek.

Intõ példák a lelki erõsségbõl való kiesés ellen:

1. Volt egyszer egy nagyon igéretes, nagyjövõjû, fiatal püspök, aki azonban túl közel hajolt egy bizonyos egyházi lelkiséghez. Elkötelezõdött mellette, segítette a lelkiséget szolgálataiban és folyamatosan támogatta az evagelizációs alkalmakat. Egyszer csak, mint derült égbõl villámcsapás, eltûnt, majd rövid idõ után kérte a felmentését a Szentatyától, amit azonnal meg is kapott. Mindenki le volt döbbenve. Az emberek suttogtak, hogy talán ez, talán az... Mindegy. Ez az ember kiesett a lelki erõsségébõl és véglegesen elveszítette hivatását és az egyházi karrierje is romba dõlt. Szerintem ez azért történhetett meg, mert nem az imára, nem a saját papi és püspöki feladataira fektette a hansúlyt, hanem a lelkiségben történõ dolgokra. Mivel túl közel hajolt a világi emberekhez, mindenféle nyüzsgéshez, tevékenységekhez, azok lerántották õt a mélybe...

2. Volt két nagyon igéretes szerzetes. Remekül végezték a rendház dolgait és a kolostor zarándoklataival kapcsolatos feladatokat. Ez abban az idõben volt, amikor egy bizonyos neopogány, õsmagyarkodó szekta ütötte fel a fejét a kolostor környékén. Idejében figyelmeztettük õket, hogy vigyázzanak, mert rossz szellemi dolgok ólálkodnak a környéken, de õk csak a szervezésre és a tehnikai problémákra figyeltek. Nemsokára mindkettõt elcsábították és ki kellett lépniük a szerzetesi rendbõl. Nem imádkoztak, nem vigyáztak a lelki erõsségükre, és úgy kerültek bele a szellemi küzdelembe, hogy nem volt sem lelki erejük, sem lelki fegyverzetük. Lerántattak a mélybe és véglegesen tönkrement a hivatásuk, megsérült az életszentségük...

3. Volt egy világi, lelkiségi közöségvezetõ. Nagyon lelkes volt és jól végezte a dolgát. A közösség is virágzott. De volt az életében egyfajta kettõsség. Miközben dicsõítette az Urat, ugyanakkor hajszolta a vállalkozását meg a pénzt. Egy alkalommal, amikor egy érdeklõdõ fiatalnak ajánlottam az õ közösségét, akkor az a fiatal nagyon elcsodálkozott. Hogy?... Az az ember lelkiségi vezetõ?... Hát az egy nagyon huncut üzletember... S lám, beteljesedett rajta, hogy nem szolgálhatunk két úrnak: nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak...
(Mt 6:24) Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.
Mivel valószinüleg nem tudott lemondani a mammonról, hogy csak Istennek szolgáljon, ezért végül otthagyta a közösséget és átcsapódott olyan neoprotestáns közösségekbe, ahol a prosperitás teológiája a sláger, ahol összeegyeztethetõ Isten és a mammon. Habár lehetett volna egy jó krisztuskövetõ, a világ és a gazdagság kisértése miatt kiesett erõsségébõl...

4. Volt egy asszony, aki fiatal korában valami ördögi dolgokba keveredett. Miután megtért és közösségbe kezdett járni, minden alkalommal, amikor a dicsõítés ideje alatt a Szentlélek kiáradt, mindeféle manifesztációkat vitt végbe: rángatózott, vonaglott, elnyúgodott lélekben, stb. Egy alkalommal, amikor velem együtt imádkozott, akkor én Jézus nevében megparancsoltam neki, hogy maradjon nyugon és ne akarjon buzgolkodni. Megparancsoltam neki Jézus nevében, hogy ne járjon közösségrõl-közösségre, ne imádkozzon senkiért, ne tegye a kezét senkire ima céljából, hanem csak járjon el szentmisére, közösségbe és imádkozza odahaza a rózsafûzért. Õ a parancsomat rossz néven vette és késõbb elment imádkozni másokkal az egyik testvér édesanyjáért. Az öregasszonynak valószínüleg ördöge lehetett és miközben imádkoztak érte, az megtámadta ezt az asszonyt, mivel sérült volt lelkileg és rés lehetett a szellemi védelmi falán. Tudjuk ugyanis, hogy ha kiûzik az ördögöt, akkor az átmehet egy másik testbe, ha az védtelen szellemileg.
(Mt 8:31-32) Az ördögök kérlelték őt: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.« Azt mondta nekik: »Menjetek.« Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben.
Ettõl kezdve ennek az asszonynak olyan szörnyû ördögi támadásokban lett része, hogy a végén majdnem bevitték a pszihiátriára, hogy elekrosokknak vessék alá. Csak egy hajszálon múlott és néhány jóindiulatú tesvér folyamatos imáján, hogy megmenekülhetett. A támadások során ilyen dolgok történtek vele: nagy kigyót látott, amely megtámadja, az égõ szentelt gyertyától mászott a plafonba, minden ok nélkül, hisztérikus pánikrohamai támadtak, stb. A végén aztán a gondviselés segített rajta, mert eljött hozzánk messzi földrõl egy lélekben nagyon erõs, evangelizáló öreg pap. Amikor az lelkigyakorlatot tartott, ott volt ez az asszony is, és amikor a Szûzanya tiszteletére közmenetet tartott és imádkozott az az öreg pap, akkor hallottam, hogy ez a asszony nagy kiáltozások közepette megszabadult az ördögtõl. Ha ez az asszony megfogadta volna a szavamat, akkor nem került volna bele ebbe a nagy bajba és nem kellett volna ennyit szenvednie. S hátha a gondviselés nem hozta volna el hozzánk azt az öreg papot? Akkor élete végéig szenvedhetett volna...

5. Egy alakalommal azt a feladatot kaptam, hogy egy nagyon szép lánynak végezzek lelkigondozást, aki rettenetes ördögi elnyomásban szenvedett. Nem volt abszolute semmilyen tapasztalatom, sem a lelkigondozásban, sem a szabadító imában. Mivel volt hitem és érzékem, és mivel nem a magam fejétõl, hanem megbízásból cselekedtem, ezért - emlékezve a módszerekre - hittel elvégeztem a szolgálatot. A lány szépsége és azok a dolgok, amelyeket megosztott velem, azok az ördögi elnyomások, amelyekben õ meg a felmenõi, generációkon át szenvedtek, roppant veszélyesek voltak. Két nagy veszély volt: a láy szépsége és az ördög területe. Azonnal felfogtam a veszélyt és gondolkodás nélkül, módszeresen, lépésrõl-lépésre hittel elvégeztem feladatomat, a názáreti Jézus Krisztus szent nevében. A kisértést sikeresen elhárítottam és úgy tûnik, hogy a lánynak is jó szolgálatot tettem. Ezután, nem egyszer figyelmeztettem testvéreimet, akik fiatal férfi létükre a közösségbe érkezõ megtért lányokért imádkoznak vagy lelkigondozzák õket. Mindig mondom nekik, hogy vigyázzanak, mert ez a szakadék széle. Nehogy kiessenek erõsségükbõl és belerántassanak a szakadékba...

Szent Pál figyelmeztet, hogy senki se bízza el magát:
(1 Kor 10:12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Tehát vigyázzunk, hogy nehogy kiessünk az erõsségünkbõl, szilárdságunkból és biztonságunkból. Hogyan vigyázzunk? Hát a folyamatos és szüntelen imával. Szent Pál arra int minket, hogy szüntelenül imádkozzunk.
(1 Tessz 5:17) Szüntelenül imádkozzatok!

Ima: Uram Jézus Kriztus, nem a szolgálatok meg a karizmák fontosak, hanem Te magad, a feltámadott Jézus Krisztus. Mit ér a siker a szolgálatokban, ha Téged elveszítünk. Ezért esedezem kegyelmedért, hogy az én nevem is fel legyen írva a mennyben. Drága jó Szûzanyánk, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Illés, Szent László király, nursziai Szent Benedek és minden szentek, könyörögjetek érettünk. Ámen. 

 


2017. április 28., péntek

Más dolgába avatkozó


Idézetek a Káldi-Neovulgáta bibliából:
(1 Tim 5:11-13) A fiatalabb özvegyeket utasítsd vissza, mert ha Krisztus ellenére átadják magukat az érzékiségnek és férjhez akarnak menni, akkor büntetést vonnak magukra, mert az első hűséget megszegték, ezenkívül kerülik a munkát, megszokják, hogy házról házra járogassanak, éspedig nemcsak a munkát kerülve, hanem pletykálkodva, kotnyeleskedve, olyanokat beszélve, amiket nem kellene.
(1 Pét 4:15) Közületek senkit se azért érjen szenvedés, mert gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy a mások ügyébe avatkozik.

Idézetek a Károli Gáspár revideált bibliából:
(1 Tim 5:11-13)  A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellőzd; mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni: Ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az első hitet megvetették. Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, a miket nem kellene.
(1 Pét 4:15) Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó...

A mások dolgába való avatkozás, a kotnyeleskedés, az alkalmatlankodás, olyan helytelen emberi magatartások, amelyeket nem szoktak tárgyalni manapság a homilíákban. Túl jelentéktelen dolgoknak tartják ezeket a mai keresztény tanításban, az evangelizáció nagy témái mellett. De Szent Péter és Szent Pál apostolok nem így tartották, hanem nagyon is komolyan vették az õsegyházban. Megfigyelhetjük, hogy intelmük ebben a témában megjelenik egy szentpáli, pásztori levélben is, de megjelenik egy péteri, katolikus (egyetemes) levélben is...

Amíg Szent Pál, látszólag, a Timoteushoz írt első levelében, csak holmi asszonyhóbortnak nevezi a kotnyeleskedést, addig Szent Péter sokkal súlyosabban ítéli meg ezt a hibát, és egyvonalban helyezi a gyilkossággal, a tolvajlással és egyéb nagy gonoszságokkal. Vajon miért?... Szerintem Szent Pál is hasonlóan ítélte meg a más dolgába való avatkozást meg a kotnyeleskedést, mint Szent Péter, csak itt nem fejti ki az ítélet mértékét...

Miért súlyos bûn a más dolgába való avatkozás?... Hát pontosan azért, amiért Szent János apostol állítja, hogy mindaz, aki gyûlöli atyjafiát, gyilkos.
(1 Ján 3:15) Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos.

A más dolgába való avatkozás, az illetéktelenség miatt igazságtalan, ezért haragot szûl. A harag békétlenséget okoz, a békétlenség pedig háborúságot. Mindaz, aki haragszik, gyûlöl, Aki pedig gyûlöl, az egyben gyilkossá is válik a szívében. Tehát a más dolgába való beleavatkozás egyenes út a harag, a gyilkosság és az ítélet felé...
(Mt 5:21-22) Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ‘Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre’. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ‘Oktalan’, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ‘Bolond’, méltó a gyehenna tüzére.

A mások dolgába való avatkozásnak három szintje és módja van:

Szintek:
- A családban;
- A közösségben;
- A munkahelyen, az egyházban és a társadalomban.

Módok:
Szóval - indirekt: pletykával, rágalmazással, manipulációval, intrikával, stb.;
Tettel - direkt: kotnyeleskedéssel, vitatkozással, kritikával, megszólással, befolyásolással, elferdítéssel, meggátolással, stb.
Mulasztással - indirekt: segítség nem nyújtása, jog mellõzése vagy kötelesség szándékos elmulasztása, abból a célból, hogy a másik dolga meghiúsuljon.

Ezek a dolgok bizony haragot, kiábrándulást, elhidegülést, elidegenedést okoznak, de a kevésbé mûvelt, indulatosabb társadalmi rétegeknél, gyakran vezetnek tettelegességhez, sõt gyilkossághoz is.

Példák:
1. A családban: A szülõk gyakran nehezen engedik el gyermekeiket és vannak akik soha sem tudatosítják, hogy nem is engedték el õket valójában. Ez nagyon gyakori az anya-lánya viszonyban, de elõfordul az anya-fia viszonyban is. Az utóbbi sokkal csúnyább, mert ebben ez esetben a fiú anyámasszony katonája is, és gyakran papucsférj lesz belõle. Ezekben az esetekben, az esküvõnél, láthatatlanul, ott áll az anyós is az oltárnál, a fiatal pár között… Az ilyen házasságban az anyós mindig beleavatkozik. Ott soha sem lesz békesség, nem lesz igazi, harmonikus házasság, a házastársak soha sem nõnek fel a házasság szentségéhez és a gyerekek is sérültek lesznek. Aztán van ahol a fiatalok egy gazdaságban, egy udvaron élnek a szülõkkel. Ilyenkor, gyakran, az apa nem tud lemondani a gazdaság egy részérõl, és azt gondolja, hogy míg él, beleavatkozhat a fia dolgába. Ez is nagy nyomorúság...

2. A közösségben: Legyen az krisztusi közösség vagy legyen az bélyeggyûjtõ egyesület, egy közösségben mindig vannak és kell is legyenek szabályok. Ezeket a szabályokat, a vele járó feladatokat, bizonyos szerepkörökre kijelölt, választott személyek felügyelik, látják el. Minden közösségben a legnagyobb probléma az illetéktelen beleavatkozás. Ez lehet belsõ vagy külsõ bevatkozás. Lényeg az, hogy valaki beleavatkozik, felülírja valamelyik felelõs vezetõ kompetenciáját, hatáskörét. Ez lehet direkt, mint a felelõs személy dolgába való beleavatkozás, vagy lehet indirekt, mint a tagok megzavarása, amely által felbolydul az egész közösség tevékenysége. Az ilyen dolog komoly békétlenséget szül és kezelése nem kicsi dolog...

3. A munkahelyen, az egyházban és a társadalomban:  Minden munkahelyen - már klasszikus dolog - az egyik legnagyobb probléma a hatáskörök megsértése. Mindig akad valaki, aki jobban tudja a másik dolgát, mint a sajátját, amit persze nem is végez el rendesen. Vannak akik mindig megszólják, kritizálják mások munkáját, de a magukéval keveset törõdnek. Aztán ne aggy’ isten, hogy valaki figyelmeztesse az ilyent egy tévedésére, mert akkor kitör a ribillíó… Ugyanakkor, manapság divattá vált a névtelen vagy nyílt internetes fórumozás, a kritizálás, megszólás, rágalmazás, gyalázkodás, anélkül, hogy tudatosítanánk, hogy ezek más dolgába való illetéktelen beleavatkozások. Gyakran a papokat meg a püspököket is kiosztjuk egy-egy fórumon, úgy gondolván, hogy ezek a dolgok ránk is tartozik, hiszen elvégre mi is keresztények vagyunk és az egyházmegye, egyházközség tagjai vagyunk. Tévedés… A pápát kiigazítani a biborosok illetékesek, azokat pedig a püspökök testülete. A püspököt kiigazítani, a püspöktársai és esetleg a papok illetékesek. A papot a püspöke meg a paptársai illetékesek helyretenni. Minekünk, laikusoknak, megvan a magunk dolga és területe. Azzal kellene foglalkoznunk, mert van amit kiigazítsunk a magunk portáján. S még nem is szóltam a politizálás visszásságairól vagy a világi elõljárók szidalmazásáról...

Gyakran nem is gondoljuk meg, hogy nem szabadna beleavatkoznunk olyan dolgokba, amelyek nem a mi dolgunk, nem a mi hatáskörünk, amelyekben nem vagyunk illetékesek. Meg akarjuk váltani a világot, holott az már meg van váltva és meg akarjuk változtatni azt a helyzetet, amelyet nálunk sokkal hatalmasabbak és illetékesebbek kell megváltoztassanak. Gondoljuk meg: ne akarjunk Isten helyébe lépni. Végül is az Úr tart mindent a kezében, és az Õ kompetenciája a dolgok elrendezése... Mi törődjünk a magunk dolgával.

Ima: Uram Jézus, bocsánatodért esedezem, hogy oly sokszor, olyan dolgokba avatkoztam, amelyekben nem voltam illetékes. Ilyenkor alaptalanul és nevetséges módon nagyra tartottam becstelen személyemet, és ugyanakkor zûrzavart is okoztam az általános rendben. Uram irgalmazz nekem, oktalan bűnösnek! Ámen.





2016. augusztus 9., kedd

Mária és Márta esetének summája

(Lk 10:30-42) Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.

Mária és Márta esetét már többször átelmélkedtem és azt hittem, hogy ezt a témát már kimerítettem. Hát tévedtem. Megtapasztaltam egy fiatal pap prédikációja által, hogy mindig vannak új szempontok, amelyek kiegészítenek egy-egy szentírás magyarázatot.

Azt én is rég felismertem, hogy nem csak Mária, vagy nem csak Márta szerepében vagyunk, hanem mindkettõ bennünk van, de a példázat 2.-es számú mondanivalója újdonság volt számomra.

Mára, a példázat mondanivalója, számomra három szempontot foglal össze:

1. Ez a példázat, eltérõen a többi példázattól, nem arra hív meg, hogy egyik vagy másik oldal, egyik vagy másik lelkület között válasszunk, hanem mindkettõnek meg kell lennie bennünk. Amikor mindkét lelkületet, Mária és Márta lelkületét ápoljuk magunkban, akkor meg kell találnunk a helyes sorrendet és a helyes arányt a két lelkület között. Mária a szemlélõdõ, elmélkedõ, imádkozó, Úr Jézust meghallgató lelkületet jelképezi, Márta pedig a Szentlélek kegyelmével eltelt, krisztusi szeretetbõl fakadó szeretetszolgálatot. Tehát “Ora et labora”, vagyis “Imádkozzál és dolgozzál”, ahogy azt Nursiai Szent Benedek meghatározta. Tehát a helyes sorrend az, hogy elõször leûlünk Krisztus lábaihoz, feltöltõdünk, majd elindulunk és szolgálunk mások fele.  A helyes arány pedig abban áll, hogy az imaidõ nem tehet süketté a felebarátom sürgetõ kérése elõtt és a sok szolgálat nem kényszeríthet az imaidõ elhanyagolására, feladására. Az elsõ tévedés érzéketlenné tesz a felebarátom elõtt, míg a második tévedés lelki kiégéshez vezet. Meg kell találnunk a helyes arányt az ima és a szolgálat között és jól kell gazdálkodnunk a lelki, kegyelmi tartalékainkkal.

2. A második és újdonságként ható szempont: hogyan hallgatunk meg másokat és hogyan végezzük szolgálatainkat, jócselekedeteinket. Mária figyelmesen hallgatta az Úr Jézust. Nekünk van-e fülünk, tûrelmünk, empátiánk figyelmesen meghallgatni az embereket, vagy csak azt halljuk meg mondanivalójukból, amit hallani szeretnénk? Márta szolgált az Úr Jézusnak, a ház népének és azt szolgálta fel nekik, amire szükségük volt. Amikor mi szolgálni akarunk, jót akarunk cselekedni, azt tesszük-e amire valóban szükége van a másiknak, vagy azt, amit mi akarunk ráerõltetni? Van olyan, aki ha meghallgat valakit, a saját problémáit gondolja bele a másik problémájába. Van olyan, aki ha cipõt akar ajándékozni valakinek, azt a cipõt veszi meg amelyiket õ szeretett volna, nem azt amelyiket a másik szeretne.

3. Mária jobbik részt választotta, amit nem is fog elveszíteni. Lehetünk és kell is legyünk Márta szerepében, mert így érdemeket és kincset szerzünk az örök életre, de nem feledhetjük el, hogy a szeretetszolgálatunk is egyszer véget ér. Mi magunk is egyszer megállunk és megnyugszunk cselekedeteinkben. Eljön számunkra is az örök szombat, a megnyugvás ideje (Zsid 4:1-10). Akkor csak a jobbik rész marad, Mária része, Isten végtelen, örökkön boldogító színelátása.

Ima: Urunk Jézus, add, hogy mi is bemehessünk nyugalmad helyére, az örök szombatba. Ámen.

Márta és Mária - 2007

Márta és Mária - 2011






2016. június 22., szerda

A bölcsesség kezdete az Úr félelme

(Péld 1:7) A bölcsesség kezdete az Úr félelme. A balgák a bölcsességet és az intést megvetik.
(Péld 9:10-11) A bölcsesség kezdete az Úr félelme, s a Szentnek ismerete okosság, mert általam sokasodnak napjaid, és lesz még több életéved.
(Zsolt 111:10) A bölcsesség kezdete az Úr félelme, helyesen gondolkodik mindenki, aki aszerint cselekszik; dicsérete megmarad örökkön örökké.
(Sir 1:16) A bölcsesség kezdete az Úr félelme. Ezt az Úr a hívőkkel együtt, anyjuk méhében teremti, a kiválasztott nőkkel együtt jár, s az igazakban és a hívőkben megnyilvánul.

Mi a bölcsesség? A bölcsesség a Szentlélek hét ajándékának egyike. Az Úr Jézusról így jövendölt Izajás próféta:
(Iz 11:1-3) Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből. Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.

A bölcsesség ajándéka

A bölcsesség ajándékának néhány meghatározása:

„A Szentlélek első és legnagyobb ajándéka a bölcsesség, amely a Magasságból kapott fény: különleges részvétel Isten misztikus és fennséges ismeretében. Ebből a magasabb szintű bölcsességből egy újfajta, szeretettel átitatott megismerés fakad, amelynek segítségével a lélek közelebb kerül az isteni dolgokhoz. A bölcs tudás emellett megadja nekünk azt a különleges képességet, hogy az emberi dolgokat Isten fényességében, az ő mércéjével mérjük. Ez az ajándék megvilágosítja a keresztény embert, aki így beleláthat a világ dolgaiba. A teremtés valódi értékeit senki más nem képes úgy felismerni, mint az, aki Isten szemével néz a világra.” ( Forrás: Szentlélek ajndékai - Magyar Kurir)

„A bölcsesség lelke: A bölcsesség a dolgok helyes értékelését jelenti, amelyet nem zavar meg a földi dolgok vonzása, és így az ember a bölcsesség lelke által a múló dolgokat nem helyezi Isten és a lelki dolgok elé. A bölcsesség ismeri a jézusi mondást: „mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de lelkének kárát vallja”. Nem veti meg a teremtett világot, földi feladatait, hiszen a bölcs ember tudja, hogy ezek által jut el Istenhez, de az Egyház egyik könyörgése szerint úgy használja a földi dolgokat, hogy közbe ne veszítse el az örökkévalókat. A bölcsesség lelke nyíltságra képesít Istennel és az emberekkel szemben. Készséget ad az igazság elfogadására, életünk megalapozására.” ( Forrás: Nt.Darvas-Kozma József prédikciója, 2005 Pünkösd, a Csíkszeredai Szent Kereszt Fõplébánián)

Tehát a bölcsesség ajándékát, a Szentírás  szerint, az istenfélelem ajándéka elõzi meg... Az istenfélelem nem egy valamilyen rettegõ félelem, hanem egy felelõs tudat,  józan felismerés és kellõ tisztelet, amellyel felemeljük szívünket a mi örökkön szeretõ és gondviselõ Istenünkhöz, hatalmas égi Királyunkhoz.

A kerügmatikus evangelizáció

Ma sokan a kerügmatikus evangelizáció mellett kardoskodnak, a hitoktatással ellentétben, amely által, szerintük,  erõteljesen és hatékonyan mutatják be a kerügma pontjait. Ezek a következõek: 1. Isten szeretete; 2. A bûn; 3. A megváltás; 4. Hit és megtérés; 5. A Szentlélek; 6. A közösség.

A kerügma hirdetése, egy kerügmatikus, evangelizációs közösségben, pl. így van meghatározva:

„A kérügma tartalma nem lehet más, mint Jézus és az apostolok kérügmája a saját üdvösségtörténeti értelmezési helyzetükben. Nem tehetünk hozzá, és nem vehetünk el belőle semmit: Jézus áll a kérügma középpontjában!

1. Isten személyesen szereti az embert, akit jónak alkotott. Engem szeret.
2. Csakhogy ezt nem tapasztalom, mert elszakadtam Istentől. Ez a bűn, mely rám telepedve fogva tart.
3. Isten elküldte a Fiút, Jézust, hogy megmentse a bűnöst. Halála és feltámadása győzelmet szerzett a bűn felett, megdicsőülése megnyitotta az Istenhez visszavezető utat.
4. A felkínált üdvösséget, mint ígéretet a hitemmel fogadom be, és életem gyökeres megváltoztatásával, a megtéréssel indul el, melyben Jézust ismerem el Úrnak felettem.
5. A Szentlélek a hívők számára tartogatott ajándék, aki a bensőmbe kiáradva alakít át. Ez az újjászületés Isten Országára.
6. A közösség nem csupán következménye a kérügmának, hanem része: helyreáll a bűn által széttört egység és szeretet körülöttem.

A kérügma természete megköveteli, hogy elköteleződést kiváltó örömhírként jelentsük be! Ha csupán tanítunk a „hitigazságokról”, nem hirdetünk örömhírt. Világos számunkra, hogy a magyar egyházban a kérügma nagy hiánycikk. A nálunk tanult evangelizátorok egyértelmű jellemzője, hogy kérügmatikus mentalitásúak.” ( Forrás: Szent András Evangelizációs Iskola )

Rossz tapasztalatok

Ezzel az a rossz tapasztalatom, hogy egy gyakorlatilag teljesen világias ember, rövid idõ alatt, örömmel ismeri meg Isten szeretetét, elméletileg átfutja a bûn, a megváltás, a hit és megtérés témáját, részesül a Szentlélek kiáradásában és a végén, jó esteben, még közösségbe is kezd járni. Aztán, amint már több esetben is láttam, néhány év közösségi élet után, kezdenek elõjönni a problémák: a testvér kibérmálkozik az egyházból és elmegy egy más közösségbe, vagy a testvér egy baráttal, barátnõvel jelenik meg a közösségben, akivel paráznaságban, vadházasságban él, vagy a testvér olyan téves eszméket, hitelemeket kezd magáévá tenni, amelyek nem egyeznek az egyház tanításával, vagy a testvér nem tanusít a legcsekélyebb együttérzést sem a betegekkel, szegényekkel és az elesettekkel, vagy a testvér pénz és önmegvalósítás után kezd rohanni, stb.

Akkor, hogyan is állunk a kerügmatikus evangelizációval?.. Tényleg nem kell az evangelizációban a hitigazságokat tanítani, leszögezni?... A hitigazságok hirdetése tényleg nem tartozik evangelizációhoz?... Ha nem szögezzük le jóelõre a szövetség pontjait, követelményeit, akkor a megtérõ ember hogyan tudatosítja, hogy mire kötelezõdik el?...

Egy teljesebb evangelizáció?

Nekem megadatott az a nagy ajándék, hogy a megtérésem, Isten közvetlen fenyítése által történt meg. A saját életemben történõ, félelmetes események által, felismertem, hogy Isten ott van fölöttem az égben és vele nem lehet packázni. Vagy megtérek vagy elveszek… Rettegésben, félelmekben, kételyekben éltem hónapokig, amíg annyira megtértem, hogy elkezdtem keresni Istent az írásokban. Csak hosszú idõ után ismertem fel Isten szeretetét… Aztán Isten szeretete és irgalma vezetett el a bûnbánatra (Róm 2:4), majd a bûnbánat vezetett el a megtérés fokozatainak lépcsõjéhez. Valójában, ekkor kezdõdött el az igazi istenes életem és megszentelõdésem. Ha nincs jó alapozás, akkor nincs szilárd és tiszta hit...

Ha nem ismerjük meg Isten félelmét, akkor fennáll a veszélye egyfajta vallásos, bennfentes, szenteskedõ orcátlanságnak, amelyben arra vetemedünk, hogy Istent egyfajta “havernak” gondoljuk, akit esetleg vállon is veregethetünk... Az istenfélelem ajándéka elvezet minket a bölcsességre, amely az értelem és a tudomány ajándékaival karöltve, segít felfognunk, hogy ki is valójában Isten, Aki megteremtett és megváltott minket, Aki gondunkat viseli, szeret és meghív minket országába.

A kerügmatikus evangelizáció jó és élettel teli módszer, amely gyors és hatékony lehet, de szerintem, kellene legyen elõtte istenfélelem és kellene legyen utána hittudomány. Aki csak az érzelmeivel hisz, de értelmével nem, az könnyen áteshet egy “vidám vasárnapos”, testies álvallásosságba, amelyben a vallásosság látszata ugyan megvan, de annak ereje nincs.
(2 Tim 3:5) A vallásosság látszatát viselni fogják ugyan magukon, de megtagadják annak erejét. Az ilyeneket kerüld!

Ima: Urunk és Istenünk, mennyei Királyunk! Szent vagy, szent vagy, szent vagy! Dicsõséged betölti a mennyet és a földet! Hozsánna a magasságban! Ámen.






2016. június 18., szombat

Fordítsd oda neki a másikat is

(Mt 5:38-42) Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szemet szemért, és fogat fogért’. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. 

Errõl a pofozkodós evangéliumi részrõl kétféle érvelést is hallottam:
1.Az elsõ arról szól, hogy egy plébánosnak, munkások dolgoztak a plébánián. Az egyik munkás erõssen pogányul káromkodott. A plébános kiment és megszidta a munkást a viselkedése miatt. Erre a munkás lekevert neki egy jókora pofont. A plébános nem esett kétségbe, hanem odafordította a másik orcáját is. Erre a munkás oda is lekevert neki egy nagy pofont. Ekkor a plébános azt mondta: Eddig volt Jézus, most jövök én... És mivel a plébános úr igen jó testi kondiciónak örvendett, jól ellátta a baját az orcátlan munkásnak.
2. A második érvelés arról szól, hogy amikor az Úr Jézust vitték a tanács elé és a szolga arcul ütötte, akkor nem a másik orcáját fordította oda, hanem azt kérdezte a szolgától, hogy miért ütötte meg? Ha hibás, akkor mondja meg, de ha nem, akkor miért veri?
(Jn 18:22-23) E szavakra az egyik ott álló poroszló arcul ütötte Jézust. „Így felelsz a főpapnak?” – förmedt rá. Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”







Mirõl is van szó valójában ebben a pofozkodásban?...

Mindnyájan éltünk már át olyan kellemetlen vagy fájdalmas megtapasztalást, amikor valaki annyira orcátlan, szemtelenül durva, sértõen lekezelõ, megvetõen nagyképû, tisztességtelenül igazságtalan velünk, hogy egy az egyben úgy érezzük, mintha arcul ütne minket. Még a szemünk is megrebben ilyenkor... Na, hát errõl a pofozkodásról van szó...

Ilyenkor az a természetes reakciónk, hogy felfogadjuk, soha, de soha, szóba nem állunk ezzel a nagy paraszttal. De az Úr Jézus arra kér minket, hogy holnap is álljunk szóba vele, kedvesen, szeretettel és inkasszáljunk sértés-pofont a másik arcunkra is. S tovább? A másik orcánk után?... Csináljunk úgy, mint az a plébános: Eddig volt Jézus s most jövök én?... Nem. A játék kezdõdik elõlrõl... Ja, hogy meddig? Hát, van az a vicc a székellyel meg a fiával, amikor rakják a szénásszekeret: 'Tûrünk-e 'desapám?' (mármint a szénát, a szerkér sarkainál) 'Tûrünk fiam, míg anyád él...' Meddig kell tûrni és folyton forditani a másik orcánkat is pofonra? Hát amíg élünk... Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan az Úr Jézus is tette... Megbocsájtott nekünk, még mielõtt megtértünk volna és bûnbocsánatért folyamodtunk volna. Mi egyfolytában sebeket ejtettünk és ejtünk rajta ma is bûneinkkel, de õ azt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit tesznek...
( Iz 50:6) Hátamat odatartottam az ütlegelõknek, és orcámat a tépdesõknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elõl.
(Kol 3:13) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.

A megbocsájtásak három fajtája van:
1. Megbocsájtok, de nem felejtek. Ez valójában nem is megbocsájtás, hanem a sérelmek kontorizálása;
2. Megbocsájtok, ha megkövet engem. Ez a feltételes megbocsájtás:
(Lk 17:4) Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg neki.
3. Megbocsájtok feltétel nélkül, elõre megbocsájtok, mindig megbocsájtok és mindig elõlrõl kezdem a kapcsolatot, soha bele nem fáradva:
(Mt 18:21-22) Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: »Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?  Jézus azt felelte neki: »Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.
(1 Kor 13:4-7) A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A harmadik fajta megbocsájtás jelenti azt, hogy mindig odafordítjuk a másik arcunkat is. A mindennapi újrakezdés azzal a nehéz emberrel, akit az Úr mellénk rendelt útitársul az élet útján, az a megbocsájtó szeretet. Jusson eszünkbe ha az Úr nehéz embert rendelt mellénk, hogy adjunk hálát érte, mert a nehéz emberek által csíszol bennünket az Úr tökéletes gyémántokká.

Ima: Mennyei Atyánk, hálát adunk most minden nehéz emberért, akit mellénk rendeltél az életben, mert általuk csíszolsz bennünket. Ámen.