2013. május 8., szerda

Midián földjére ment

(Kiv 2:11-21) Közben Mózes felnövekedett és elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte. Körülnézve nem látott senkit, ezért leütötte az egyiptomit és elrejtette a homokban. Másnap is visszajött, s látta, hogy két héber verekedik. „Miért ütöd a barátodat?” - kérdezte a támadót. Az így válaszolt: „Ki tett téged főnökünkké és bíránkká, talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted az egyiptomit?” Mózes megijedt és így szólt magában: „A dolog nyilvánvalóan kitudódott.” A fáraó is hallotta, hogy beszélnek az esetről, és halálra kerestette Mózest. Ő azonban elmenekült előle, és Midián földjére ment. Ott leült egy kútnál. Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat. Mikor hazatértek apjukhoz, Reuelhez, az megkérdezte: „Miért jöttetek ilyen korán?” Így válaszoltak: „Egy egyiptomi ember kimentett bennünket a pásztorok kezéből. Vizet is mert nekünk és megitatta a juhokat.” "Hol van - kérdezte a lányait -, miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok meg, hadd egyék velünk.” Így Mózes elszegődött ehhez az emberhez, az pedig feleségül adta hozzá a leányát, Cipporát. Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel úgymond - „idegen földön jövevény voltam”.

Nincs nagyobb ószövetségi próféta Mózesnél, mert õ szemtõl-szembe láthatta az Urat (MTörv 34:10). Õ a Törvény átadója, Izrael vezetõje és a Messiás elõképe. Nagy volt az õ küldetése és csodálatos a sorsa. Halálra volt szánva, de mégis a Fáráó fogadott fia lett. Hercegi nevelésben részesült, indulatos fiatalember volt és mégis, néhány évtizeddel késõbb, nem volt nála szelídebb, alázatosabb ember a földön (Szám 12:3). Hogyan volt ez lehetséges?... Úgy, hogy Isten formálta Mózest és Mózes hagyta, hogy formálja õt az Úr...

A kiválasztottság tudat

József csodálatos története után, Jákób és utódai jól éltek Gósen földjén (Ter 47:27). Igencsak elszaporodtak és megsokasodtak. Ez a helyzet késõbb ellenük fordult és az akkori fáráó, a tõlük való félelmében, rabságba hajtotta õket és korlátozta szaporulatukat. Így Mózes is, mint fiúszülött, halálra volt ítélve, de az Úr csodálatosan megmentette. Szülei fonott kosárba tették és szó szerint, becsónakáztatták a fáráó családjába (Kiv 2:1-10). Amíg felnövekedett, Mózes rengetegszer hallhatta saját történetét, hogy miként lebegett lefele a Nilus vizén és miként mentették ki a vízbõl. Tudta, hogy zsidó származású és hogy csak fogadott fiú a fáráó házában. Évek hosszú sora alatt láthatta a zsidó testvéreit, akik rabszolgaként téglát vettek vagy köveket faragtak. Mózes tisztában lehetett kivételes helyzetével...

Valószínû, hogy Mózes már ekkor birtokolta a Szentlélek ajándékait, azt a lelket, amelybõl késõbb az Úr szakított a véneknek a pusztai vándorlás idején (Szám 11:25). A Szentlélek ajándékai és a királyi neveltetés, megalapozta Mózesben azt a vezetõi képességet, amelyre szüksége volt késõbb, amikor a több, mint egymilliós (Kiv 12:37) tömeget kellett vezetnie a pusztában. E kiváltság tudata bizonyára gõgössé tette Mózest. Ha nem is volt nagyon gõgös, de eléggé az volt ahhoz, hogy önmagát minden zsidó fölé helyezze. Ez a gõg és az indulat vezetett oda, hogy habár jószándékból és testvérei iránti részvétbõl, de megölte az egyiptomi katonát. Ugyanebbõl a tudatból fakadó gõg vezetett oda, hogy biráskodni kezdett testvérei között. Ekkor azonban, egyhamar szembesülnie kellett azzal a valósággal, hogy önjelölt vezetõi szerepének nincs semmilyen alapja: Ki tett téged fõnökünkké és biránkká? – jött a kijózanító kérdés… Vagyis másképp: Milyen fensõbbség hatalmazott fel téged erre?...

Ez a kérdés mindnyájunkra érvényes. Ha azt érezzük, hogy a Szentlélek eltölt ajándékaival és adományaival, ha sürgetõ, bensõ érzést érzünk magunkban, hogy elmenjük az emberekhez evangelizálni, inteni õket, megmenteni õket, mi is ezekkel a kérdésekkel szembesülhetünk:
Ki küldött téged?... Ki helyezett téged fölénk?... Ki tett téged tanítónkká, vezetõnkké, biránkká?...

Az Úr Jézus is ezt kérdezte attól a zsidótól, aki örökösödési vitával fordult az Úr Jézushoz:

(Luk 12:13-14) Ekkor valaki megszólalt a tömegben: „Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” De elutasította: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?”

Fontos tudnunk, hogy honnan származik a küldetésünk, mire alapozzuk azt és hol van a helyünk a közösségben és az Egyházban, Krisztus testében. Küldetésünk a keresztség és a bérmálás szentségben gyökerezik, amelyben részesültünk, és nem utolsó sorban a Katolikus Egyház, Világiak apostolkodása zsinati dokumentumában... Ezek hatalmaznak fel az evangelizálásra, az apostoli buzgolkodásra, az intésre és a lelkek megmentésére...

A pusztai számûzetés

Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból. Az egyiptomi jog világosan szólt és a fogadott hercegnek fizetnie kellett volna tettéért. Ezzel, Mózes kivételes életállapota a fáráó udvarában véget ért. Mózes helyzette rosszabb lett, mint a testvéreié, mert õk legalább rabszolgák lehettek a húsos fazekak mellett (Kiv 16:3), de Mózest halálra keresték. Õ, aki minden testvére fölé emelte önmagát, most minden testvérénél rosszabb helyzetbe került...

Mózes életének elsõ szakasza, a lelki fejlõdésének szakasza volt. Ez most véget ért és elkezdõdött életének második szakasza, az alázat és szelídség megtanulásának szakasza. Ez a második szakasz a pusztai formálódás ideje. A Midián födjére való menekülés, magában hordozza a Megváltó elõképét, mert a krisztusi küldetés a pusztában formálódik...

(Oz 2:16) Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek.

(Mk 1:13) Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki.

A pusztában lévõ kút, az élõ víznek forrását szimbolizálja, amely maga Jézus Krisztus. Ehhez kúthoz mennek a szüzek, élõ vizet meríteni (Jn 4:13-14). Ezek azok a szûzek, akik lámpással várják a Võlegényt (Mt 25:1). A apjuk juhai, a mennyei Atya nyáját szimbolizálja. Mózes a Jó Pásztor elõképe, aki megmenti a szüzeket és a nyájat a gonosz rablóktól (Jn 10:1-16). Az Úr szolgája a pusztában talál rá a kútra és a pusztában tanulja meg szolgálni a nyájat. A Midián pusztája nem más, mint az önmagában fölfuvalkodott Nebukadnezáron-ra kényszerített, alacsony rendû állapot, hogy “test szamár” megtanulja az alázatot...

(Dán 5:21) Kivetették az emberek fiai közül, s a szíve olyan lett, mint a vadállatoké; vadszamarak közt lakott, füvet evett, mint az ökör, és testét az ég harmata öntözte, amíg fel nem ismerte, hogy a Fölséges uralkodik az emberek országán, és azt állíthatja fölé, akit akar.

Mindenyájunknak szükségünk van a Midián pusztájára, ami nem más, mint az emberek tiszteletétõl való megfosztás. Szükséges, hogy füvet együnk, ami Isten igéje és szükséges, hogy szõr nõjön a hátunkra, mint a vadállatoknak, hogy megaláztatva, alacsony sorba legyünk. Ez az egyetlen út az alázat és szelídség megtanulására, hogy alkalmassá válhassunk az Úr szolgálatára. Az Úr mentsen meg minket a Midián pusztáját meg nem tapasztaló teológusoktól. Ezek hasonlatosak a farizeusokhoz és a szadduceusokhoz, akiknek kovászától óvva intett az Úr Jézus (Mt 16:6)...





Idegen és jövevény

Mózes 40 évig élt a fáráó udvarában, 40 évig volt a Midián földjén (ApCsel 7:30) és 40 évig vezette Izraelt a pusztában (MTörv 29:4), majd 120 éves korában meghalt annélkül, hogy beléphetett volna az ígéret földjére. Mózes egész életében idegen és jövevény volt. Idegen és jövevény volt a fáráó udvarában, zsidó származék, az egyiptomi király házában. Idegen és jövevény volt a Midián papja házában és a fiát Gersom-nak nevezte, vagyis: idegen földön jövevény voltam. Majd hontalan vándor volt 40 évig a pusztában, egésszen az ígéret földjének határáig. Mózesnek soha nem volt földje, otthona... Ugyanígy, az Úr Jézus is hontalan volt egész küldetése ideje alatt...

(Mt 8:20) Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”

Az Úr szolgálata megköveteli, hogy feladjuk e földi otthon utáni vágyunkat. A mi hazánk nem ezen a földön van, nem ebben a világban. Mi is idegenek és hontalanok vagyunk ebben a világban. Minden hazafias és jógazda szóllam, csak evilági, múlandó dolog… Ha van is hazánk, otthonunk, családunk, úgy kell éljünk és szolgáljunk, mintha nem is lenne...

(Zsid 13:13-14) Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk gyalázatát, hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendõ hazánkat keressük.

(1Kor 7:29-31) Azt mondom tehát, testvérek: Az idõ rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.

(Fil 3:20) A mi polgárságunk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítõt is, Urunkat, Jézus Krisztust.

Ezért aztán vessünk el magunktól mindenféle lelki bánatot, frusztrációt, sérelmet, ami a hontalanság és kitaszítottság érzése miatt támad lelkünkben és értsük meg, hogy idegenek és hontalanok kell legyünk ebben a világban. Ez az út vezet a mennybe, az Úrhoz...

Ima: Uram Jézus Krisztus! Egész életemben idegen és jövevény voltam, kitaszított és el nem fogadott. Köszönöm, hogy elvezettél a Midián pusztájába alázatot tanulni, hogy Tehozzád hasonlóvá váljak. Ámen.