Midián földjére ment

(Kiv 2:11-21) Közben Mózes felnövekedett és elment meglátogatni testvéreit. Látta a kényszermunkát, amelyet végezniük kellett s észrevett egy egyiptomit, amint éppen az egyik héber testvérét ütlegelte. Körülnézve nem látott senkit, ezért leütötte az egyiptomit és elrejtette a homokban. Másnap is visszajött, s látta, hogy két héber verekedik. „Miért ütöd a barátodat?” - kérdezte a támadót. Az így válaszolt: „Ki tett téged főnökünkké és bíránkká, talán engem is meg akarsz ölni, ahogy megölted az egyiptomit?” Mózes megijedt és így szólt magában: „A dolog nyilvánvalóan kitudódott.” A fáraó is hallotta, hogy beszélnek az esetről, és halálra kerestette Mózest. Ő azonban elmenekült előle, és Midián földjére ment. Ott leült egy kútnál. Midián papjának hét leánya volt. Ezek odajöttek vizet húzni és megtölteni a vályúkat, hogy megitassák apjuk juhait. Az odaérkező pásztorok azonban elkergették őket. Mózes védelmükre kelt és megitatta juhaikat. Mikor hazatértek apjukhoz, Reuelhez, az megkérdezte: „Miért jöttetek ilyen korán?” Így válaszoltak: „Egy egyiptomi ember kimentett bennünket a pásztorok kezéből. Vizet is mert nekünk és megitatta a juhokat.” "Hol van - kérdezte a lányait -, miért hagytátok ott azt az embert? Hívjátok meg, hadd egyék velünk.” Így Mózes elszegődött ehhez az emberhez, az pedig feleségül adta hozzá a leányát, Cipporát. Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel úgymond - „idegen földön jövevény voltam”.

Nincs nagyobb ószövetségi próféta Mózesnél, mert õ szemtől szembe láthatta az Urat (MTörv 34:10). Ő volt a Törvény közvetítője, Izrael népének vezetője és a Messiás előképe. Nagy volt az ő küldetése, és csodálatos volt az ő sorsa. Halálra volt szánva, de mégis a fáráó fogadott fia lett. Hercegi nevelésben részesült, indulatos fiatalember volt, és mégis, néhány évtizeddel később, nem volt nála szelídebb és alázatosabb ember a földön (Szám 12:3). Hogyan volt ez lehetséges?... Úgy, hogy Isten formálta Mózest, és Mózes hagyta, hogy az Úr formálja az ő lelkét...

(Szám 12:3, KNB) Mózes ugyanis szelídebb férfi volt minden embernél, aki a földön lakott...

(Szám 12:3, SZIT) Mózes azonban nagyon alázatos ember volt, alázatosabb, mint bárki a földön.

(MTörv 34:10) Izraelben azonban nem támadt többé olyan próféta, mint Mózes, akivel az Úr szemtől szemben találkozott.

A kiválasztottság tudata

József csodálatos története után, Jákób és utódai jól éltek Gósen földjén (Ter 47:27). Igencsak megszaporodtak és megsokasodtak. Ez a helyzet később ellenük fordult, mert a következő fáráó, a tőlük való félelem miatt, rabságba hajtotta őket, és korlátozta szaporulatukat. Így Mózes is, mint a többi fiúszülött, halálra volt ítélve, de az Úr csodálatosan megmentette őt. Fonott kosárba tették, és szó szerint, becsónakáztatták a fáráó családjába (Kiv 2:1-10). Míg felnövekedett, Mózes sokszor hallhatta az ő történetét, hogy miként lebegett lefelé a Nilus vizén, és miként mentették ki őt a vízből. Tudta, hogy ő zsidó származású és, hogy csak fogadott fiú a fáráó házában. Az évek sora alatt, láthatta zsidó testvéreit, ahogy rabszolgaként téglát vettek, vagy köveket faragtak naphosszat. Mózes tisztában volt kivételes helyzetével...

Valószínű, hogy Mózes már ekkor birtokolta a Szentlélek ajándékait, azt a lelket, amelyből később az Úr szakított a véneknek a pusztai vándorlás ideje alatt (Szám 11:25). A Szentlélek ajándékai és a királyi neveltetés megalapozta Mózesben azt a vezetői képességet, amelyre később szüksége volt, hogy a több mint egymilliós tömeget (Kiv 12:37) vezethesse a pusztai várdorlás alatt... 

(Kiv 12:37) Izrael fiai elindultak Ramszeszből Szukkot felé, a gyalogos férfiak – családjukat nem számítva – mintegy hatszázezren.

(Szám 11:25) Ekkor leszállt az Úr a felhőben, szólt hozzá és elvett abból a lélekből, amely Mózesen volt, s odaadta a hetven férfinak.

Ennek a kiváltságnak tudata bizonyára gőgössé tette Mózest. Ha nem is volt oly nagyon gőgös, de ahoz eléggé az volt, hogy magát minden zsidó fölé helyezze. Ez a gőg és ez az indulat vezetett oda, hogy habár jószándékból és testvérei iránti részvétből, de megölt egy egyiptomi katonát. Ugyanebből a tudatból fakadó gőg vezetett oda, hogy biráskodni kezdett testvérei között és fölött. Ekkor azonban hamar szembesülnie kellett azzal a valósággal, hogy az önjelölt vezetői szerepének nincs alapja: Ki tett téged főnökünkké és biránkká? – jött szembe a kijózanító kérdés… Vagyis másképpen szólva: Milyen felsőbbség hatalmazott fel téged erre?...

(Kiv 2:14) Az így felelt: „Ki tett téged fejedelemmé és bíróvá fölénk? Talán meg akarsz ölni, ahogy tegnap megölted az egyiptomit?” Megijedt erre Mózes, és azt mondta: „Hogyan derülhetett ki ez a dolog?”

Ez a kérdés mindnyájunkra érvényes. Ha azt érezzük, hogy a Szentlélek eltölt ajándékaival és adományaival, ha sürgető, benső késztetést érzünk magunkban, hogy elmenjük az emberekhez evangelizálni, inteni őket, megmenteni őket, mi is ezekkel a kérdésekkel szembesülhetünk: Ki küldött téged?... Ki helyezett téged fölénk?... Ki tett téged tanítóvá, vezetővé, birává?... Az Úr Jézus is ezt kérdezte attól a zsidótól, aki örökösödési vitával fordult az Úr Jézushoz (Lk 12:13-14)...

(Lk 12:13-14) Ekkor valaki megszólalt a tömegben: „Mester, mondd meg testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget.” De elutasította: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek és elosszam örökségeteket?”

Ezért fontos tudnunk, hogy honnan származik a mi küldetésünk, mire alapozzuk azt, és hol van a helyünk a közösségben és az Egyházban, Krisztus misztikus testében...

Nekünk, laikusoknak, küldetésünk a keresztség és a bérmálás szentségben gyökerezik, amelyben részesültünk, és nem utolsó sorban a Katolikus Egyház, Világiak apostolkodása zsinati dokumentumában. Mi mindnyájan a királyi papság és prófétaság adományaiból részsültünk (1Pét 2:9), és ezek hatalmaznak fel az evangelizálásra, az apostoli buzgolkodásra, az intésre és a lelkek megmentésére...

(1Pét 2:9) Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.

A pusztai száműzetés

Mózesnek menekülnie kellett Egyiptomból. Az egyiptomi törvények világosak szóltak, és a fogadott hercegfiúnak fizetnie kellett volna tettéért. Ezzel Mózes kivételes életállapota a fáráó udvarában véget ért. Mózes helyzette rosszabb lett, mint az ő testvéreié, mert ők legalább rabszolgák lehettek a húsos fazekak mellett (Kiv 16:3), de Mózest mindenki halálra kereste (Kiv 2:15). Ő, aki minden testvére fölé helyezte magát, most minden testvérénél rosszabb helyzetbe került...

(Kiv 2:15) De a fáraó is hallott a dologról, és halálra kerestette Mózest. Erre ő elmenekült a fáraó színe elől, és Midián földjén telepedett meg. Elérkezett tehát Midián földjére, és leült egy kút mellé.

(Kiv 16:3) Izrael fiai ezzel estek nekik: „Inkább haltunk volna meg az Úr keze által Egyiptomban, amikor a húsos fazekak mellett ültünk és jóllaktunk kenyérrel.

Mózes életének első szakasza a lelki fejlődésének és képzésének szakasza volt. Ez itt most véget ért, és elkezdődött életének második szakasza, az alázat és szelídség megtanulásának szakasza. Ez a második szakasz az ő pusztai formálódásának ideje volt. A Midián födjére való menekülés, magában hordozza a Megváltó előképét, mert a krisztusi küldetés is a pusztában formálódott...

(Oz 2:16) Ezért majd magamhoz édesgetem, kiviszem a pusztába, s a szívére beszélek.

(Mk 1:13) Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki.

A Midián pusztájában lévő kút, az élő víznek forrását szimbolizálja, amely maga az Úr Jézus Krisztus. Ehhez kúthoz mennek ki a lányok, a szüzek, élő vizet meríteni (Jn 4:13-14). Ezek azok a szüzek, akik majd lámpással várják a Vőlegényt (Mt 25:1). A apjuk juhai a mennyei Atya nyáját szimbolizálják. Mózes pedig a Jó Pásztor előképe, aki megmenti a szüzeket, a nyájat, a gonosz pásztoroktól és a rablóktól (Kiv 2:17-19, Jn 10:11-12)...

(Kiv 2:17-19) Odajöttek azonban a pásztorok, és elkergették őket. Felkelt erre Mózes, megvédelmezte a lányokat, és megitatta juhaikat. Amikor azok visszatértek atyjukhoz, Ráguelhez, az megkérdezte tőlük: „Miért jöttetek meg hamarabb a szokottnál?” Ők azt felelték: „Egy egyiptomi férfi kiszabadított minket a pásztorok kezéből, sőt vizet is merített nekünk, és megitatta a juhokat.”

(Mt 25:1) Akkor hasonló lesz a mennyek országa a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásaikat és kimentek a vőlegény elé.

(Jn 4:13-14) Jézus azt felelte: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, soha többé nem szomjazik meg, hanem a víz, amelyet adok neki, örök életre szökellő vízforrás lesz benne."

(Jn 10:11-12) Én vagyok a jó pásztor. A jó pásztor életét adja a juhokért. A béres azonban, aki nem pásztor, akinek a juhok nem a sajátjai, amikor látja, hogy jön a farkas, otthagyja a juhokat és elfut, a farkas pedig elragadja és szétszéleszti azokat.

Mózes, az Úr szolgája, a pusztában talál rá a kútra, és a pusztában tanulja meg őrizni és gondozni a nyájat. A Midián pusztája nem más, mint a magában fölfuvalkodott Nebukadnezárra kényszerített alacsony rendű állapot, hogy “test szamár” megtanulja az alázatot...

(Dán 5:21) Kivetették az emberek fiai közül, s a szíve olyan lett, mint a vadállatoké; vadszamarak közt lakott, füvet evett, mint az ökör, és testét az ég harmata öntözte, amíg fel nem ismerte, hogy a Fölséges uralkodik az emberek országán, és azt állíthatja fölé, akit akar.

Mindenyájunknak szükségünk van a Midián pusztájára, ami nem más, mint az emberek tiszteletétől való megfosztatás állapota. Szükséges, hogy mi is csak füvet együnk, ami Isten igéje, és szükséges, hogy nekünk is szőr nőjön a hátunkra, mint a vadállatoknak, hogy megaláztatva, alacsony sorba kerüljünk. Ez az egyetlen út az alázat és szelídség felé, ennek megtanulására, hogy alkalmassá váljunk az Úr szolgálatára.

Az Úr Jézus mentsen meg minket a Midián pusztáját meg nem járó és meg nem tapasztaló teológusoktól. Ezek hasonlatosok a farizeusokhoz és a szadduceusokhoz, akiknek kovászától óva intette az Úr Jézus az apostolokat (Mt 16:6)...

(Mt 16:6) Jézus így szólt hozzájuk: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és a szaddúceusok kovászától!”

Idegen és jövevény

Mózes 40 évig élt a fáráó udvarában, 40 évig volt a Midián földjén (ApCsel 7:30) és 40 évig vezette Izrael népét a pusztában (MTörv 29:4). Majd a végén, 120 éves korában halt meg, annélkül, hogy beléphetett volna az ígéret földjére...

(MTörv 29:4) Negyven esztendeig vezetett titeket a pusztában. Ruháitok nem koptak el, lábatok saruját nem tette tönkre az idő...

(MTörv 34:7) Százhúsz éves volt Mózes, amikor meghalt; látása még nem gyengült meg, és nem hagyta el az életereje.

(ApCsel 7:30) Negyven esztendő eltelte után Sína hegyének pusztájában angyal jelent meg neki a csipkebokor lángoló tüzében.

Mózes egész életében idegen és jövevény volt. Idegen és jövevény volt a fáráó udvarában, zsidó származású az egyiptomi király házában. Idegen és jövevény volt a Midián papjának házában, és fiát Gersom-nak nevezte, vagyis: idegen földön jövevény voltam (Kiv 2:22). Majd hontalan és vándor volt 40 évig a pusztában, egésszen az ígéret földjének határáig. Mózesnek soha nem volt földje és igazi otthona. Hasonlóképpen, az Úr Jézus is hontalan volt egész küldetése ideje alatt...

(Kiv 2:22) Ez fiút szült neki, s ő Gersomnak nevezte, mivel – úgymond – „idegen földön jövevény voltam”.

(Mt 8:20) Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.”

Az Úr Jézus szolgálata megköveteli, hogy feladjuk a földi otthon utáni vágyunkat. A mi hazánk nem e világban van... Mi is idegenek és hontalanok vagyunk ebben a világban. Minden hazafias szóllam és jógazda bölcsesség csak evilági, földies, testi és múlandó dolog. Ha van is hazánk, ha van is otthonunk, családunk, úgy kell élnünk és szolgálnunk, mintha nem lenne...

(1Kor 7:29-31) Azt mondom tehát, testvérek: Az idõ rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna, aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná, s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.

(Fil 3:20) A mi polgárságunk azonban a mennyben van. Onnan várjuk az Üdvözítõt is, Urunkat, Jézus Krisztust.

(Zsid 13:13-14) Menjünk ki tehát hozzá a táboron kívülre, és vállaljuk gyalázatát, hiszen nincsen itt maradandó hazánk, hanem jövendõ hazánkat keressük.

Ezért hát vessünk el magunktól mindenféle lelki bánatot, frusztrációt, sérelmet, ami a hontalanság és kitaszítottság érzése miatt támad bennünk, a mi lelkünkben, és értsük meg, hogy idegenek és hontalanok kell legyünk ebben a világban. Ez az az út amely a mennybe vezet, az Úr Jézus Krisztushoz...

Uram Jézus! Egész életemben idegen, jövevény és hontalan voltam, kitaszított és el nem fogadott. Köszönöm, hogy elvezettél engem is Midián pusztájába szelídséget és alázatot tanulni, hogy Tehozzád hasonlóvá váljak. Ámen.