Meztelenül

(Ter 9:20-23) Noé, a földműves, szőlőt kezdett telepíteni.  Amikor bort ivott, megrészegült, és meztelenül feküdt sátrában. Kám, Kánaán atyja látta apja meztelenségét, és elmondta két testvérének. Akkor Szem és Jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk meztelenségét.

A meztelenség fogalma benne van a szentírásban az elejétől a végéig. A meztelenség valami nagyon bensőséges, misztikus jelentőséggel bír, amely meghatározza legintimebb érzéseinket, benső életünket. A meztelenséggel találkozunk álmainkban, benső szobánkban, képeken vagy odakint a nudista telepeken. Bárhol is legyünk meztelenül, bárhol is éljük meg a meztelenséget, az a legbensőbb énünket mozgatja meg...

A meztelenség az eredeti szentségben

Kezdetben, az eredeti szentség állapotában, Ádám és Éva meztelenek voltak, de nem szégyellték magukat...

(Ter 2:25) Az ember és a felesége mezítelenek voltak mindketten, de nem szégyellték magukat.

Meglátásom szerint, ezt a meztelenséget nem csak testi vagy nem csak lelki értelemben kell szemlélni, hanem egyszerre mindkét értelemben. Abban az időben olyan erős volt az egység a test és a lélek között, hogy minden testinek azonos lelki vonakozása is volt. Akkor a test még nem volt „távol” a lélektől és a testnek nem kellett „bevárnia” a lelket, mint a vonatról leszálló indián esetében...  Abban az időben, Ádám és Éva, tényleg meztelenek voltak test szerint. Ugyanakkor, az ő mezítelenségük, az Istennel való teljesen őszinte és gyermeki kapcsolatot is jelentette. Ezt az állapotot mindnyájan megéljük úgy kb. 5 éves korunkig. Önfeledten szaladgálunk a tenger partján, pucéran, a szüleink felügyelete alatt, és eszünkbe sem jut szégyenkezni. Aztán egyszerre csak szégyenkezni kezdünk és nem akarunk többé bugyi nélkül megjelenni az emberek előtt. Nem, mert a lelkünk, az ősbűn következményeként, elkezd önállósodni és rejtőzködni „a fák mögé” ( Ter 3:8)...

A meztelenség a prófétánál

Noé meztelenségét is kétféle módon tekinthetjük: testi értelemben és lelki értelemben. Habár nem tudjuk, hogy miként aludhatott el Noé részegen, mezítelenül, de kétségtelen, hogy a kép sokatmondó. Az új világ ősattya, az ősi világ, a vízözön előtti világ magva, férfiassága szépségében, ott hever a sátra közepén, mély révületben. Khám bűne az lehetett, hogy csak a testi látványt látta meg a sátorban, úgymond Noé szégyenét. Khám nem fogta fel atyja állapotában a lelkit, az istenit. Testvérei azonban, Szém és Jáfet, a lelki dolgokra voltak tekintettel és mély tisztelettel, háttal közeledve fedték be atyjuk meztelenségét. Szém és Jáfet, átérezve atyjuk intimitásának szentségét, nem mertek még odatekinteni se. Ha lefordítjuk ezeket a szimbólumokat: a sátor az az ember testi élete (2Kor 5:1); Noé a sátor közepén, Noé lelke; Noé részegsége, révület az Istennel való találkozásban - akkor lelki értelemben, nézhetjük úgy, hogy Noé prófétai révületben volt, egy “eredeti szentséges” találkozásban Istennel. Ez az, amit Szém és Jáfet megérezhetett... Ezért lehetett az, hogy Noé, miközben megátkozza Kánaánt, Khám fiát, nem Szémet és Jáfetet áldja, hanem az Urat...

(Ter 9:25-27) »Átkozott legyen Kánaán, legyen utolsó szolgája testvéreinek!« Majd ezt mondta: »Áldott legyen az Úr, Szem Istene, és legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Szem sátraiban...

Úgy néz ki, hogy a prófétai meztelenség, mint az " eredeti szentséghez" való visszatérés, jelen volt az ószövetségi prófétaiskolákban is. Még Saul király is ott feküdt mezítelenül Sámuel előtt...

(1Sám 19:24) Ott ő is levetette ruháit és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül. Innen is származott a közmondás: »Hát Saul is a próféták közt van?«

A meztelenség az apostolnál

Péter apostol félig meztelenül halászott a bárkában. Amint megértette, hogy az Úr jelent meg a parton, azonnal magára öltötte köntösét és úgy ugrott a vízbe, pedig hát az ember általában leveti a köntösét ha a vízbe ugrik...

(Jn 21:7) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: »Az Úr az!« Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát.

Itt Péter apostol ösztönösen fedi be testét, hogy betakarja a „lélek test” foltjainak rútságát és méltóképpen jelenjen meg az Úr előtt. Az ő köntöse a kegyelmi ruhát jelképezi, azt a fehér ruhát (Jel 3:3; 3:18), amelyet majd Isten kegyelme által nyernek el a hívők.

A meztelenség Isten előtt

Minden ember teljesen meztelen Isten előtt. Nincsen olyan benső szoba és nincsen olyan ruha, amely eltakarhatna Isten szeme elől. Nincsen olyan képmutatás és nincsen olyan kegyesség, amely ne lenne teljesen átlátszó Isten szemében. Ő behatol az ember lelkének legrejtettebb zúgaiba... Olyan ez, mint a kék színező az átvilágításnál, amely átjárja és megfesti a benső szerv minden hajszálerét...

(Zsid 4:12-13) Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.

Csak Isten előtt vagyunk teljesen meztelenek. Az angyalok nem láthatnak be korlátlanul sátrunk intimitásába, hanem csak kivülről szemlélnek bennünket. Hogy mennyit láthat egy angyal lelkünkből az nem nyilvánvaló, de hogy nem láthat mindent, az biztosnak tűnik. A teljes ismeret egyedül csak a Lélekké, Aki átvizsgálja a mélységeket, még Isten mélységeit is (1Kor 2:10)...

A meztelenség a krisztuskövetésben

Az eredeti szentséges meztelenséggel ellentétben, az üdvözültek fehér ruhát kapnak. Nem lehet visszatérni az eredeti szentséges meztelenséghez, az édeni ártatlansághoz, mert az ősbűn már megfertőzte azt és személyes bűneink foltjait is magunkon hordozzuk. Ezeknek a csúnya, fekete foltoknak szégyenét takarja be lelkünkön a kegyelem ruhája, amit a Bárány vére mosott fehérre (Jel 7:14). Erre a ruhára, a kegyelem fehér ruhájára, kell vigyáznia a krisztuskövetőnek minden erejével. Ebben áll a virrasztás...

(Jel 3:4-5) De vannak néhányan nálad Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruháikat, és velem fognak járni fehérben, mert megérdemlik. Aki győz, így fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt.

(Jel 7:9-10) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: »Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!«

Jel 16:15 Íme, úgy jövök, mint a tolvaj! Boldog az, aki virraszt, és őrzi ruháját, hogy meztelenül ne járjon, és ne lássák a szégyenét!

A kegyelem ruhája nemcsak bűneinket fedi el, hanem a rossz hajlamainkat is megváltoztatja. Megszépít bennünket Isten angyalai és szentjei előtt...

(Kol 3:12) Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai, az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést!

Tehát, ha az eredeti szentség állapota az ártatlan meztelenség volt, akkor az üdvözültek állapota a kegyelmi felruházottság lesz...

(2 Kor 5:1-4) Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben. Azért is sóhajtozunk ebben a testben, mert vágyakozunk felölteni rá égi hajlékunkat, hogy ha le is kell vetkőznünk, mezítelennek ne bizonyuljunk. Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet.

A meztelenség középpontja

A mezteleség középpontja leginkább a nemi szerv látványa. Ha a testi meztelenség, leginkább a férfi nemi szervének látványában jelenül meg, akkor a lelki meztelenség az ember szívében, a lelke legbensőbb zúgában. Ha minden testi élet a férfi nemi szervéből fakad, akkor minden lelki élet az emberi szívből indul ki (Péld 4:23). Ha az Istenhez való tartozás jele az ószövetségben a körülmetélés volt, az újszövetségben ez a szív körülmetélésében, a bűnbánatban és a hit kegyelmében valósul meg...

(Róm 2:28-29) Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, és nem az a körülmetéltség, ami kívül, a testen látható, hanem az a zsidó, aki bensejében az. Ez a szív körülmetéltsége a lélek szerint és nem a betű szerint. Az ilyen ember nem az emberektől nyer dicséretet, hanem Istentől.

Meztelenül az Úr előtt

Bármennyire is akarjuk elfelejteni Istent hétköznapjainkban, bármennyire is elfordulunk Tőle gondolatainkban, Ő mindig ott van velünk. Nincs az a fal, az a benső kamra, az az elfordulás, amely elrejthetne az Ő szemei elől. Ezért térjünk vissza az Úrhoz, de ne külsőségekben, hanem szívbeli odaforulásban és levetkőzésben. Nem nagy zarándoklatokra és hosszú útakra van szükség, hogy eljussunk az Úrhoz, hanem azonnali és őszinte odaforulásra...

Van néhány dolog, amit azonnal megtehetünk:

1. Az esti imánkban, amikor számot adunk az elmúlt napunkról, adjuk át az Úrnak a legintimebb gondolatainkat. Azokat adjuk át legbuzgóbban, amelyeket a leginkább rejtegetnénk, amelyeket a leginkább szégyenlünk. Ha átadjuk, akkor Ő befedi azokat és meggyógyítja szívünket;

2. A reggeli imánkban hozzuk magunkat mezítelenül Isten szent színe elé és határozzuk el, hogy minden gondolatunkat ma Vele együtt gondoljuk végig. Isten bennünk él és velünk gondolkodik. Ha mi is vele gondolkodunk, akkor Ő terelgeti a szívünket;

3. Próbáljunk minden percben telesen őszinte, folyamatos kapcsolatba lenni az Úrral. Isten állandó jelenlétének tudata legyen mindig a szemünk előtt. Ha ez sikerül, akkor mindig az Ő jelenben élünk, mert Ő az, aki úgy nevezi magát, hogy VAGYOK AKI VAN ( Kiv 3:14).

Ima: Én Uram, én Istenem, Neked adom mindenem. Fedd be Uram szégyenemet és légy mindig oltalmazó menedékem. Ámen.

Egyszülött Fiát adta

(Jn 3:13-21)  Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia (aki a mennyben van).  Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Azt mondják, hogy ez a Szentírás legidézettebb igéje. Azt is mondják, hogy ha valamiképpen elvesznének az evangéliumok és csak ez az egy mondat maradna meg a szentírásból, akkor ez is elég lenne örömhírnek.

Amikor ezt az igét halljuk, olvassuk, mindig a Megváltásra gondolunk. Arra gondolunk, hogy a mennyei Atya nekünk adta Szent Fiát, hogy keresztre feszítsék, meghalljon értünk és megváltson minket a bűntől meg az örök haláltól. És ez így is van. Hiszen az adott szöveg kontextusban ez az ige szorosan összefügg a Mózes által felemelt rézkígyóval (Szám 21:8). Amint Izrael népe, a pusztában, a felemelt rézkígyóra tekintett és megszabadult a mérges kígyók marásának következményétõl, úgy mi is, ha feltekintünk a felemelt, keresztre feszített Úr Jézus Krisztusra, megmenekülünk a bűn halálos mérgétől és örökké élni fogunk. De Isten nagy szeretete nem csak ennyibõl áll. Isten egyszülött Fiának odaadottságát mélyebben kell szemlélnünk...

Nekünk adta Fiát az örökkévalóságban

Az idők kezdete előtt volt az Isten, akinek a régi, (talán) találóbb neve: Él (Éli). Ő az abszolut, kezdet nélküli kezdet az örökkévalóságban. Aztán született az Ige (Logosz), aki született, de nem teremtmény, hanem Isten. Született, de nincs születésnapja, mert az örökkévalóságban született ( Zsid 5:5). Ő az első, az Ige, Isten örökre kimondott Szava. Minden más ige csak ezután lett. Az Ige által lett minden, ami csak lett, és nélküle semmi sem lett. Őbenne foglaltatik össze a mindenség, minden Őbenne áll fenn, és Ő a feje a Testnek, vagyis az Egyháznak.

(Jn 1:1-3) Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.
(Jn 8:58) Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.

(Kol 1:16-18) Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje.

Isten lélek. Az Atya a saját lényéből és szubsztanciájából szülte a Fiút, az örök Igét, akinek megadta, hogy vele egylényegű legyen és önmagában élete legyen, amint az Atyának is élete van önmagában (Jn 5:26).  

Az Atya úgy szerette a Fiút, hogy teljesen belelehelte magát a Fiúba, minden dicsőségével, hatalmával és kincseivel. A Fiú pedig úgy szerette viszont az Atyát - alávetve szereteből magát az Atyának, kinek Ő az egyszülöttje - hogy teljesen visszalehelte magát az Atyába, minden dicsőségével, hatalmával és kincseivel, amit az Atyától kapott. Az Atya a Fiúban van, és a Fiú az Atyában (Jn 10:38). Ez a lehelet - mivel Isten leheletérõl van szó, Aki lélek – a harmadik isteni személy, vagyis a Szentlélek. Ennek a szeretet-körforgásnak nincs kezdete, mert az örökkévalóságban van, ahol nincs idő. A Szentháromság egy Isten minden tér és idö fölött létezik, és ezért az ember számára felfoghatatlan. Olyan ez, mintha egy lapra rajzolt, megelevenedett pálcika emberke, elmélkedne a harmadik meg negyedik dimenzióról...

Már az idők kezdete előtt, a Szentháromság örökké boldog, benső életében nekünk adta az Atya az Ő szeretett Fiát. A mindentudó Atya előre tudta, hogy mi kell terve véghezviteléhez, teremtményeinek üdvözítéséhez. Azt kérdezte: Ki menjen el?...  És erre a Fiú azt válaszolta: Íme, itt vagyok...

(Zsid 10:5-7) Ezért, amikor eljön a világba, így szól: „Áldozatot és ajándékot nem kívánsz, de testet alkottál nekem; égő- és bűnért való áldozatban nem telik kedved. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem.”

Nekünk adta Fiát a Megtestesülésben

Az idők teljességében (Gal 4:4), amint a próféták megjövendölték, Isten belépett a történelembe (Mt 1:1-17), egy bizonyos térbe és időbe, egy bizonyos vérvonalba, Dávid házába, hogy beleszülessen testben Mária által ebbe a világba.  Isten, az Ő Szent Fiában, leszállott a mennyből, emberré lett, magára vette emberi természetünket, amely hordozója lett istenségének. Ez egy olyan nagy esemény volt, hogy tiszteletére angyali  kórusok dicsőítettek a pásztorok szeme láttára a földön. "Dicsőség a magasságban Istennek és békesség a földön a jóakaratú embereknek", mert az Ige nem csak egy rövid időre lett testté, amig megvált minket, hanem a magára vett emberi természetet soha többé le nem veti. Ebben érzékelhető leginkább az isteni odaadottság, mert igaz, hogy a Megváltás műve a legnagyobb, de a Megtestesülés, azzal, hogy nem múlik el soha, megejtő... A mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy örökre nekünk adta Szent Fiát, hogy örökre valóságos ember legyen...

(Lk 2:13-14) És hirtelen mennyei seregek sokasága jelent meg az angyallal, akik dicsérték az Istent, és ezt mondták: Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat.

Nekünk adta Fiát a Jordánban

Keresztelő János ott keresztelt a Jordán vizében. Egyszer csak maga az Úr Jézus jelenik meg a sorban és kéri Jánostól a keresztséget. János tudja, hogy az Úr Jézus az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit (Jn 1:29), a szeplőtelen Bárány (1 Pét 1:19), akinek nincs szüksége a bűnbánat vízkeresztségére, és vonakodik Őt megkeresztelni. De az Úr Jézus, szeplőtelen létére, egy akart lenni a bűnös testvérei közül (Zsid 4:15), hogy magára véve bűneinket, kiengesztelje az Atyát és bocsánatot kérjen minden bűnös ember nevében...

(Mt 3:13-17) Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: »Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?« Jézus azonban ezt válaszolta neki: »Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.« Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«.

(Zsid 5:7) Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért.

A mennyei Atya odaadta bűntelen Szent Fiát a bűnös embereknek, mert a bűn rabságában sínylődő emberiség képtelen volt már bocsánatot kérni vétkeiért. A mennyei Atya odaadta a világnak Szent Fiát, hogy szószólója legyen a bűnben megnémult és elrejtőzött (Ter 3:8) emberiségnek. Amint felemelkedett a Jordánból, rászállott a Szentlélek és megtelepedett rajta. Itt is nekünk adta az mennyei Atya Szent Fiát, mert Őbenne, mindnyájunkra, a hívőkre, leszáll majd a Szentlélek, és mi is Isten szeretett fiai leszünk, akikben kedve telik neki. Ezután az Úr Jézus böjtölt a pusztában, imádkozott és esedezett az emberiség bűneiért, hiszen az emberek még imádkozni sem tudtak. A tanítványok megkérték az Úr Jézust, hogy tanítsa meg őket imádkozni ( Lk 11:1)...

Nekünk adta Fiát a Megváltásban

A Megváltásra nincsenek méltó szavak... Az Úr Jézus megváltott minket a kereszten, kifizette adósságainkat, felszegezte adóslevelünket a keresztfára, átok lett értünk, sebei által gyógyulást szerzett nekünk és kiengesztelte bűneinkért a mennyei Atyát. Nem tudjuk teljesen átfogni elménkkel a megváltás nagy művét... Csak annyit tudunk elképzelni, hogy a Kálvárián rettenetesek lehettek az Úr Jézus testi, lelki kínjai. De azt, hogy milyen volt az Úr Jézusnak magára venni a világ bűneit, milyen volt átoknak lenni, milyen volt az „Eli, Eli, lama szabaktani?”, milyen volt kimondani az utolsó szavakat a kereszten, azt esetleg, majd csak a saját haláltusánkban sejtjük meg... Itt már csak a nagy csend van... Isten odaadta az Ő Szent Fiát a világnak az lándzsával átdöfött Szent Szívén keresztül. Odaadta nemcsak testileg, hanem istenileg is, hogy amint az Isten emberré lett, úgy az emberi is megistenesedjen. Kicsordult az Ősszentségbõl a kegyelem kifogyhatalan, kiapadhatatlan forrása, a víz és a vér által...

(Jn 19:33-34) Mikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg lábszárát, hanem egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, melyből nyomban vér és víz folyt ki.

(1 Ján 5:6) Hiszen Jézus Krisztus az, aki víz, vér és Lélek által jött. Nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által. Erről a Lélek tanúskodik, hiszen a Lélek az igazság.

Nekünk adta Fiát az alvilágban

Tudjuk, hogy az Úr Jézusnak, az Õ kereszthalála után, még dolga volt. Meghalt és alászállt a poklokra. Igen... Leszállott az alvilágba, mert Ő nem csak az akkoriaknak adatott oda, nem csak a kereszthalála után született hívőknek adatott oda, hanem a kereszthalála elõtt élt embereknek is.

(Zsid 11:39-40) Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvösségre.

Emberek milliárdjai szálltak le az alvilágba, a börtönökbe, minden remény nélkül. És ezek között a leginkább megszenvedettek a mi testi ősszüleink voltak: Ádám és Éva. Ó, hányszor, de hányszor járta át fájdalom szívüket, látván, hogy bűnük miatt minden leszármazottjuk aláhull az alvilágba. Minden egyes lélek érkezése újabb és újabb gyötrelmet okozhatott lelkükben. oMilyen hosszú és gyötrelmes lehetett az ő fogságuk. Ezért hát, az Úr Jézus első útja a pokolban, minden bizonnyal, Ádámhoz és Évához vezethetett, hogy megvigasztalja és kiszabadítsa õket, az oly sokat raboskodottakat és szenvedetteket. Nem is hagyta őket többé az alvilágban, hanem felvitte őket a mennybe. Így valóban foglyokat vitt fel a magasba...

(Mt 27:52) A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.

(Ef 4:8) Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat.

Nekünk adta Fiát a Szentírásban

Minden idők embere, akár az Ószövetségben, akár az Újszövetségben, a szent írásokban a nekünk odaadott örök Igét olvasta/olvassa. Az örök Ige nekünk adatott a Szentírásban. Táplálkozzunk belőle és megtaláljuk az örök életet...

(Mt 13:51-52) Megértettétek mindezeket?” „Igen” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.”

(Tim 3:16-17) Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.

Nekünk adta Fiát a közösségben és a kenyértörésben

A mennyei Atya nem csak az eljövendő Igét adta nekünk, hanem a feltámadott Urat is, az idők végezetéig, amikor majd mi adatunk Neki, mint Menyasszony a Vőlegénynek (Jel 21:2). Ezért az Úr Jézus mindig jelen van a közösségben, amely az Ő nevében gyűlik össze, illetve a kenyértörésben, ami az áldozati szentmise és az Oltáriszentség...

(Mt 18:20) Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

(Mt 28:19-20) Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.

(ApCsel 2:42) Ezek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.

( 1Kor 11:23-26) Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Úgy szerette Isten az embert, hogy mindenét odaadta érte. Ennél többet már nem tud tenni értünk. Csak hinni kell Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában. Ha nem hiszünk, ekkora nagy ajándék láttán, akkor Istennek nincs mit velünk kezdenie és kárba veszünk...

 

Ima: Uram, add nekem is Szent Fiadat, hogy ne csak az értelmemmel, hanem teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes lényemmel és egész életemmel higgyek Tebenned. Ámen.