Nyújtsd ki a kezedet!

(Mk 3:1-6) Majd ismét bement a zsinagógába. Volt ott egy ember, akinek a keze el volt száradva. Lesték őt, vajon meggyógyítja-e szombatnapon, hogy vádolhassák. Akkor ő ezt mondta a béna kezű embernek: ,,Állj középre.’’ Aztán megkérdezte tőlük: ,,Szabad-e szombaton jót tenni, vagy rosszat, életet megmenteni vagy veszni hagyni?’’ Azok csak hallgattak. Ő erre haragosan körülnézett rajtuk, elszomorodott szívük keménységén, és így szólt az emberhez: ,,Nyújtsd ki a kezedet!’’ Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok, mihelyt kimentek, azonnal tanácsot tartottak ellene a Heródes-pártiakkal, hogy hogyan veszítsék el őt.

Vagy:

(Lk 6:6-11) Történt azután egy másik szombaton, hogy bement a zsinagógába és tanított. Volt ott egy ember, akinek a jobb keze elszáradt. Az írástudók és a farizeusok pedig lesték, vajon gyógyít-e szombaton, hogy találjanak valamit, amivel vádolhatják. Ő azonban ismerte gondolataikat, és így szólt a elszáradt kezű emberhez: ,,Kelj föl és állj a középre!' Az fölkelt és odaállt. Azután Jézus ezt mondta nekik: ,,Kérdezlek titeket, szabad-e szombaton jót cselekedni vagy rosszat tenni, életet menteni vagy elveszíteni?' Majd körülnézett mindnyájukon, és így szólt az emberhez: ,,Nyújtsd ki a kezedet!' Az megtette, és meggyógyult a keze. Azok erre esztelen haragra gerjedve arról kezdtek tanácskozni egymás közt, hogy mit cselekedjenek Jézussal.

Életemben két elszáradt kezű embert ismertem. Mindkettő fiatalon halt meg. Az egyik az unokatestvérem férje volt, aki kb. harminchárom évesen hunyt el és a másik egy szomszéd fiú, aki talán a huszadik évét sem érte meg. Amint felnőttek, a zsugorodott kar mindkettőnél olyan vérkeringési problémákat okozott, amelybe aztán korán belehaltak...

Mi hajlamosak vagyunk ne gondolni az ilyen sorsú emberekre. Nem szeretjük magunkat a helyükbe képzelni. Hálistennek nem mi vagyunk azok. Szegények... Azzal rohanunk is tovább, hogy bűnt-bűnre halmozzunk. Pedig ha leállnánk egy percre, és odahajolnánk az ilyen életekhez, talán az a javunkra válna...

Őket is nagy reményekkel várták a világra. Először úgy látszott, hogy minden rendben van. Aztán, amikor kiderült a baj, beköltözött a nyomorúság a családba. Ideig-óráig reméltek, ilyen-olyanban hittek, de aztán szép lassan belefáradtak, elcsüggedtek és elfogadták az elfogadhatatlant. A szomszédok először sajnálkoztak, aztán meg arra gondoltak, hogy vajon mit vétett az a család, hogy ilyen nagy büntetést mért rájuk a jó Isten. Vajon ki vétkezett? A gyerek biztos nem... Az apja, az anyja, vagy talán a nagyszülők?... Aztán szép lassan megfeledkeztek róluk a szomszédok is, elkerülték portájukat, és a szenvedő család, meg a beteg gyermek, maradtak a nyomorúságos életükkel. Minden nap figyelni a növekvő gyermeket, fájlalni a zsugorodó karját... Minden nap aggódni érte, szégyenkezni miatta... Próbálni takargatni, rejtegetni a probémát, és próbálni normálisan viselkedni, beilleszkedni az iskolai vagy munkahelyi közösségbe...

Ne kerüljük irtózattal a szenvedést és a szenvedőket. Ne kérdezzük, hogy miért van a szenvedés. Ha az Úr Jézusnak szenvednie kellett, hogy bejusson dicsőségébe, akkor nekünk is szenvednünk kell...

Szent Pál így ír a szenvedésről:

(Róm 5:3-5)  De nemcsak ezzel, hanem szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem sarjad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből meg remény. A remény pedig nem csal meg, mert Isten szeretete kiáradt szívünkbe a ránk árasztott Szentlélek által.

Azt gondolhatnánk, hogy távol áll tőlünk ez a nyomorúság. Nagyon fittek vagyuk, kemény gyerekek, akik jól elrejtjük problémáinkat, érzéseinket és fájdalmainkat. Pedig odabent, a szívükben, lelkünkben nagyon sokan csonkák vagyunk (Károli, Mt 15:30, Luk 14:21)...

(Mt 15:30, Károli) És nagy sokaság megy vala hozzá, vivén magokkal sántákat, vakokat, némákat, csonkákat és sok egyebeket, és odahelyezék őket a Jézus lábai elé; és meggyógyítá őket...

Melyek a mi csonkaságaink?... Oly sokan vagyunk, akiket nem akartak befogadni, nem fogadtak el, nem szerettek, nem dicsértek meg, nem ünnepeltek meg középre állítva...

- Már anyánk méhében összehúzódtunk, amikor megéreztük, hogy kaparókanalat szánnak nekünk...

- Összeszorult a szívünk, amikor szüleink nem fogadtak el, nem szerettek és nem dicsértek meg, mert talán fiút vártak, mert csak a testvérünket  szerették, mert önmagukat, az ő szüleiktől kapott sérüléseiket látták bennünk, mert nem voltunk olyan okosak, ügyesek, ahogyan azt elvárták volna...

- Félelem és szorogás költözött a szívünkbe, amikor a durva osztályközösség vagy munkaközösség nem fogadott el, kiközösített, mert mi mások voltunk...

- Súlyosan sérültünk, amikor házastársunk nem szeretett, megcsalt, elhagyott, eldobott, vagy amikor netán egy hivatás siklott félre az életünkben...

- Hasonlóképpen, amikor árvák maradtunk, özvegyek vagy magányosok...

- Vagy talán akkor sérültünk, amikor keményen megbántottak, erőszakosak voltak velünk vagy szexuálisan bántalmaztak...

Aztán, szép lassan, ez a sok félelem, sérülés, szorongás, összeszorulás, lelki zsugorodássá vált bennünk, és elzsugorodtak lelki tagjaink, amelyek bizalomra, hitre, tettvágyra, jócselekedetekre vezettek volna minket...

Testvérem! Miben áll a te lelki csonkaságod? Mi történt a te életedben?...

Talán könnyes szemmel nézzünk egy-egy szép amerikai filmet, amelyben meglepetésszerűen ünnepelnek meg valakit gyönyörű születésnapi tortával, ahol a család és a sok barát  örömmel, tiszta szívből énekeli a „Happy birth day to you”-t. Nekünk, talán soha nem volt születésnapi tortánk, talán soha nem ünnepeltek meg minket és talán soha nem álltunk középen...

Talán ez a mi lelki csonkaságunk... Az, hogy soha nem álltunk közepén... Talán soha nem volt olyan, hogy legalább néhány percig minden csak rólunk szólt volna, hogy mi is ott álljunk a középen és mindenki minket szeressen...

Amikor az Úr Jézus azt mondta az elszáradt kezű embernek, hogy: Állj a középre!, akkor a zsinagógában minden szem a csonkára szegeződött, minden csak róla szólt. Róla, akit soha, senki nem vett számba, és akit mindig félretaszították a fal mellé... És most  egyszerre a Mester őt szólította a zsinagóga középére.  Ez a pillanat volt ennek az elszáradt kezű embernek a „Happy birth day to you”-ja... 

Az Úr Jézus bement a zsinagógába és jócselekedetével megdicsőitette a mennyei Atyát. Ma is, ebben képzeletbeli helyen, egy zsinagóga van. Az Úr Jézus itt van közöttünk, mert többen összejöttünk az Ő nevében (Mt 18:20). Ha felismertük a szívünkben, lelkünkben lévő csonkaságunkat, bizzunk az Úrban, és ma, itt és most, nyújtsuk ki imánkban az elszáradt tagunkat...

Ime Uram, itt van az én elszáradt kezem! Gyógyítsd meg kérlek...

Higgyük el, hogy itt van a mi „Happy birth day to you”-nk is, amikor csakis mi vagyunk közepén, amikor egyedül miránk figyel az Űr és az egész szentek közössége és minket ünnepelnek... 

Az Úr meggyógyít egykor majd végleg minden csonkaságot (Jer 34:6), és letöröl minden könnyet (Jel 7:17, Jel 21:4), mert mi, akik Benne bízunk, örök boldogságra vagyunk híva...

Ima: Uram Jézus, kérlek mutasd meg dicsőségedet és kegyelmedet! Kérlek gyógyíts meg csonkaságomat, hogy a jót cselekedhessem, és töltsd be szeretet-éhségemet, hogy én is, a magam során, szerethessek másokat. Ámen.