Egy anyuka sétál a kisfiával. A kisfiú kinyújtja karját és a kunkori kis mutatóujjával a messzeségbe mutat. Ujjongva felkiált:
- Anyukaaa!... Neee!...
Az anyuka oda se néz, hanem szigorúan rászól:
- Fiacskám! Hányszor mondtam már neked, hogy nem illik mutogatni?
A kisfiú ekkor duzzogni kezd:
- De hát akkor hogy mutassam meeeg?...
A gyermeknek az a fontos, hogy megmutassa amit lát. Az anyukának pedig az fontos, hogy a gyereke illendõen viselkedjen. A gyerek nem azért mutogat, hogy itélkezzen és az anyuka sem azért tiltja a mutogatást, hogy a gyerek ne mutasson rá mások tévedéseire...
Mások bűnei és a köztük való lavírozás
Ahogy megfoganunk anyánk méhében, vagy amint meglátjuk a napvilágot, már ki vagyunk téve a mások által elkövetett bűnök áradatának:
- A szüleink el akarnak tetetni, mielõtt még megszülethetnénk, nem fogadnak el amikor megszületünk, nem fogadnak el olyannak amilyenek vagyunk, stb.
- A tanítónk, tanárunk megvet, nem értékel, nem osztályoz méltányosan, stb.
- A barátaink, osztálytársaink kicsúfolnak, kirekesztenek, meglopnak, megvernek, stb. - A kedvesünk megcsal, becsap, hûtlen lesz, stb…
- A mukatárs, a fõnök igazságtalan, goromba, megrövidít, stb...
- A házastárs megcsal, elhordja a pénzt, nem törõdik a családdal, stb...
- A gyerekek hazudnak, nem tanulnak, nem segítenek a háztartásban, stb...
Ezek mind fájdalmas áradatként zúdulnak ránk az élet folyamán. Hogyan bírjuk el, hogyan sikerül kezelni ezeket?...
Talán nincs is ember sérülés nélkül. Van aki ettõl sérül le, van aki attól. Van aki tudja mitõl sérült le és van aki nem... Van olyan sérülés, amelyrõl tudomásunk van és fáj, de van olyan sérülés, amelyre nem is emlékezünk, nem vagyunk tudatában, hanem csak a tudatalattiból hat ránk. Minden idegesség, nyugtalanság, ellenszenv, agresszivitás, félénkség, valamilyen sérülésnek a következménye... Olyankor egy sebünkre hágnak vagy ösztönösen védjük lelkünk bizonyos sebzett területeit.
Mások vágásai, döfései, kõdobásai hatására mi is kardot rántunk vagy követ ragadunk és bevetjük magunkat a küzdelembe. Csihi-puhi! Üssed-vágjad, nem anyád!... Bedobjuk magunkat teljes gõzzel a búnyóba… A végén olyan lesz az egész, mint egy nagy hógolyó csata, amelyben az egész iskola küzd a becsengetésig, a jeges, keményre gyúrt hogolyókkal, izzadtan, véresen, bekékült, bedagadt szemekkel. Mindenki nevet és senki sem sajnálja azt, akinek bedagadt a szeme egy jó találat által vagy kitörött a foga egy szerencsétlen esés miatt. Így van ez a bûnökkel meg a sértésekkel is… Amíg nem térünk meg és nem kezdünk el növekedni lélekben, nem igazán törõdünk, nem vesszük tudomásul a vétkeket. Kaptam is, adtam is… Ilyen az élet és kész. Nem akadunk fel mások bûnein és a megbocsájtás sem nagy probléma.
Azonban, amikor megtérünk, megtért emberek között vagyunk, akkor kiszállunk a hógolyózásból és elvárjuk, hogy bennünket se dobjanak meg. Fõleg olyanok ne dobjanak meg, akik állítólak nagyok a lelkiekben. De biza az élet nem ilyen… Gyakran azt tapasztaljuk, hogy miközben törekedünk a szelidségre, a szeretetre és az igazságosságra, addig azok, akikre felnéztünk, akikre alapoztunk a lelkiekben, azok dobnak, döfnek meg orvul… És el is találnak, mégpedig keményen: a szemünkön, a szájunkon, a szívünkön, vagy ott, ahol éppen a legjobban fáj.... Eltalálnak a kemény, jeges hógolyóval és véres nyomot hagynak. Ekkor felháborodunk és ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy visszavágjunk. Nem annyira az ütés fáj, mint inkább az igazságtalanság… Nézzünk oda! … Pont az teszi ezt velem, aki leginkább jó kellene legyen hozzám? Aki a lelkiekben példát kellene hogy mutasson? Pfujj!!! Ez megbocsájthatatlan… És ekkor jön az ítélkezés, a másik elítélése, az ujjal mutogatás …
Van ítélkezés és van megítélés. A kettõ nem ugyanaz, de az emberek többsége a kettõt összekeveri. Az ítélkezés az, amikor valaki vétkezik és nem nézzük el neki, hanem megmondjuk, hogy mit érdemel... Nem bocsájtjuk meg tettét, elítéljük, számon kérjük, valamiképpen megtoroljuk, vagy egy késõbbi büntetést helyezünk kilátásba... Az ítélkezés felírja az adósságot az adóslevélre. Az ítélkezõ haragszik és nem bocsájt meg...
A megítélés (1Kor 2:15) a vétkezõ tettének empatikus szemlélése, vizsgálása, mérlegelése, a megkülönböztetés céljából vagy a magatartás súlyának és következményének felmérése céljából. A megítélõ nem haragszik, megbocsájtja a vétket, de óvakodik a bûnöstõl és vétkének hatásától. Ha valakit szeretünk és megbocsájtunk neki, az még nem jelenti azt, hogy lábtörlõje leszünk neki vagy esetleg boksz-zsákja... Azért ítéljük meg testvérünket, felebarátunkat, hogy tudjuk pontosan mi a problémája, milyen a természete, mire számíthatunk tõle, mit várhatunk el tõle és az szerint igazítjuk a vele való kapcsolatunkat. A megítélõ szereti felebarátját, de távolabbról, mert a vétkezõ bûneitõl, vagdalózásaitól, dobálásaitól óvakodnia kell...
Az ítélkezõ megvonja a szeretetet a vétkezõtõl, de a megítélõ nem. Az ítélkezõ ujjal mutogat a vétkezõre minden egyes alkalommal, amikor csak eszébe jut a fájdalma. A megítélõ csak elmondja az illetékeseknek a vétkezõ hiányosságait, de nem mutogat ujjal a vétkezõre.
Az Úr parancsa, hogy ne itélkezzünk. Az ítélkezés hat és visszahat. Amint mondani szokták: A tolvaj egyszer vétkezik és a megkárosított százszor...
(Mt 7:1-5) Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod embertársadnak, hogy hadd vegyem ki a szemedbõl a szálkát, amikor a magad szemében gerenda van? Képmutató! Elõbb vedd ki a gerendát a saját szemedbõl, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szemébõl!
(Lk 6.37-38) Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Az ítélkezés hasonló a kõvel való dobáláshoz. Izraelben, a törvény szerint, ha valaki súlyosan vétkezett, akkor azt a zsidók megkövezték. Minél súlyosabban ítélkezünk valaki felett, minél nagyobb a másik kárhoztatása, minél nagyobb bûnöket róvunk neki fel, annál nagyobb a köveket dobunk rá. Az vessen követ másra, aki maga is bûntelen...
(Jn 8.7) De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az elsõ követ, aki bûntelen közületek!”
Kigyógyulás az ujjal való mutogatásból
Az ujjal való mutogatásból való kigyógyulás a megbocsájtás útja. Azt mondják, hogy a megbocsájtás nem érzelem dolga, hanem az értelem és az akarati döntésének dolga. Ez nagyon szép így elméletben, de ha nem ismerjük a lelki sérülések, a lelki gyógyulások és a megbocsájtás folyamatát, akkor oda juthatunk, hogy százszor bocsájtunk meg akaratilag, de érzelmileg továbbra is gyûlölünk. Százszor tesszük le fájdalmunkat és ugyanannyiszor vesszük fel újra. A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak olyan sérülések, amelyeket csak akkor tudunk szívbõl megbocsájtani, ha elõbb gyógyulást kérünk azokra az Úrtól. Ezért kell imádkozzunk, hogy az Úr gyógyítsa meg bennünk a sérüléseket, a fájdalmakat és akkor eljön érzelmileg is a megbocsájtás a szívünkbe. Csak így tudunk teljes szívbõl megbocsájtani ( Mt 18:35).
Van aki azt mondja, hogy a megbocsájtás elõfeltétele a vétkes bûnbánata és a bocsánatkérése. Hogyan bocsássak meg valakinek, ha be sem látja, hogy vétett ellenem és azt sem mondja nekem, hogy bük-makk? A megbocsájtásunknak nem kell, hogy elõfeltétele legyen az ellenünk vétõ bûnbánata és bocsánatkérése. Nagyon szép lenne ha azok meglennének, de ez legtöbbször nem fog megtörténni… Az igazi megbocsájtás az, amikor megbocsájtunk az ellenünk vétkezõnek az õ bûnbánata és bocsánatkérése nélkül... Ez azért van így, mert a vétkezõ ember nem csak ellenünk vétkezik, hanem Isten ellen is. Nem csak velünk kell kiengesztelõdnie, hanem Istennel is. Ezért engedjük el a vétkét, elõzzük meg az ellenünk vétkezõ velünk való kiengesztelõdését, mert az Istennel való kiengesztelõdését úgysem kerülheti ki...
Az ujjal mutogatásból való kigyógyulás szabadság. Felszabadul az ember a rossz szemlélésének rabságából, a keserûségbõl és a panaszkodásból. Felszabadul az ember azokból az ítéletekbõl, amelyet magára vont ítélkezéseivel és felszabadul azoktól a terhektõl amelyeket önmagára vont azáltal, hogy az ellene vétkezõnek mérte. Az ujjal mutogatásból való kigyógyulás felszabadít az ellenségeskedés szorongásából és megadja a lelki békét.
Hogyan is adhatná meg szívünk kívánságát az Úr, amíg tátogtatunk testvérünkre, felebarátunkra?
(Zsolt 50:19-21) Szád féktelenül szórta a gonoszságot, nyelved ontotta az álnokságot. Leültél és szidtad testvéreidet, anyád fiát gyalázattal illetted. Ezt mûvelted, és én hallgassak? Vélted, hogy hozzád hasonló vagyok?
Ha eddig ujjal mutogattunk, álljunk le, tartsunk lelkiismeret vizsgálatot és kezdjünk el másképp élni. Válasszuk a szabadságot és a békét...
Ima: Uram! Kérlek bocsásd meg balgaságomat! Bocsáss meg, hogy elhomályosodott a szemem és az értelmem, hogy azt gondoltam, másokat elítélhetek, miközben jómagam bûnt-bûnre halmozok. Ámen.
Talán nincs is ember sérülés nélkül. Van aki ettõl sérül le, van aki attól. Van aki tudja mitõl sérült le és van aki nem... Van olyan sérülés, amelyrõl tudomásunk van és fáj, de van olyan sérülés, amelyre nem is emlékezünk, nem vagyunk tudatában, hanem csak a tudatalattiból hat ránk. Minden idegesség, nyugtalanság, ellenszenv, agresszivitás, félénkség, valamilyen sérülésnek a következménye... Olyankor egy sebünkre hágnak vagy ösztönösen védjük lelkünk bizonyos sebzett területeit.
Mások vágásai, döfései, kõdobásai hatására mi is kardot rántunk vagy követ ragadunk és bevetjük magunkat a küzdelembe. Csihi-puhi! Üssed-vágjad, nem anyád!... Bedobjuk magunkat teljes gõzzel a búnyóba… A végén olyan lesz az egész, mint egy nagy hógolyó csata, amelyben az egész iskola küzd a becsengetésig, a jeges, keményre gyúrt hogolyókkal, izzadtan, véresen, bekékült, bedagadt szemekkel. Mindenki nevet és senki sem sajnálja azt, akinek bedagadt a szeme egy jó találat által vagy kitörött a foga egy szerencsétlen esés miatt. Így van ez a bûnökkel meg a sértésekkel is… Amíg nem térünk meg és nem kezdünk el növekedni lélekben, nem igazán törõdünk, nem vesszük tudomásul a vétkeket. Kaptam is, adtam is… Ilyen az élet és kész. Nem akadunk fel mások bûnein és a megbocsájtás sem nagy probléma.
Azonban, amikor megtérünk, megtért emberek között vagyunk, akkor kiszállunk a hógolyózásból és elvárjuk, hogy bennünket se dobjanak meg. Fõleg olyanok ne dobjanak meg, akik állítólak nagyok a lelkiekben. De biza az élet nem ilyen… Gyakran azt tapasztaljuk, hogy miközben törekedünk a szelidségre, a szeretetre és az igazságosságra, addig azok, akikre felnéztünk, akikre alapoztunk a lelkiekben, azok dobnak, döfnek meg orvul… És el is találnak, mégpedig keményen: a szemünkön, a szájunkon, a szívünkön, vagy ott, ahol éppen a legjobban fáj.... Eltalálnak a kemény, jeges hógolyóval és véres nyomot hagynak. Ekkor felháborodunk és ellenállhatatlan késztetést érzünk, hogy visszavágjunk. Nem annyira az ütés fáj, mint inkább az igazságtalanság… Nézzünk oda! … Pont az teszi ezt velem, aki leginkább jó kellene legyen hozzám? Aki a lelkiekben példát kellene hogy mutasson? Pfujj!!! Ez megbocsájthatatlan… És ekkor jön az ítélkezés, a másik elítélése, az ujjal mutogatás …
Az ítélkezés és a megítélés
Van ítélkezés és van megítélés. A kettõ nem ugyanaz, de az emberek többsége a kettõt összekeveri. Az ítélkezés az, amikor valaki vétkezik és nem nézzük el neki, hanem megmondjuk, hogy mit érdemel... Nem bocsájtjuk meg tettét, elítéljük, számon kérjük, valamiképpen megtoroljuk, vagy egy késõbbi büntetést helyezünk kilátásba... Az ítélkezés felírja az adósságot az adóslevélre. Az ítélkezõ haragszik és nem bocsájt meg...
A megítélés (1Kor 2:15) a vétkezõ tettének empatikus szemlélése, vizsgálása, mérlegelése, a megkülönböztetés céljából vagy a magatartás súlyának és következményének felmérése céljából. A megítélõ nem haragszik, megbocsájtja a vétket, de óvakodik a bûnöstõl és vétkének hatásától. Ha valakit szeretünk és megbocsájtunk neki, az még nem jelenti azt, hogy lábtörlõje leszünk neki vagy esetleg boksz-zsákja... Azért ítéljük meg testvérünket, felebarátunkat, hogy tudjuk pontosan mi a problémája, milyen a természete, mire számíthatunk tõle, mit várhatunk el tõle és az szerint igazítjuk a vele való kapcsolatunkat. A megítélõ szereti felebarátját, de távolabbról, mert a vétkezõ bûneitõl, vagdalózásaitól, dobálásaitól óvakodnia kell...
Az ítélkezõ megvonja a szeretetet a vétkezõtõl, de a megítélõ nem. Az ítélkezõ ujjal mutogat a vétkezõre minden egyes alkalommal, amikor csak eszébe jut a fájdalma. A megítélõ csak elmondja az illetékeseknek a vétkezõ hiányosságait, de nem mutogat ujjal a vétkezõre.
Az Úr parancsa, hogy ne itélkezzünk. Az ítélkezés hat és visszahat. Amint mondani szokták: A tolvaj egyszer vétkezik és a megkárosított százszor...
(Mt 7:1-5) Ne ítélkezzetek, hogy fölöttetek se ítélkezzenek! Amilyen ítélettel ti ítélkeztek, olyannal fognak majd fölöttetek is ítélkezni. Amilyen mértékkel mértek, olyannal fognak majd nektek is visszamérni. Miért látod meg a szálkát embertársad szemében, amikor a magadéban a gerendát sem veszed észre? Hogy mondhatod embertársadnak, hogy hadd vegyem ki a szemedbõl a szálkát, amikor a magad szemében gerenda van? Képmutató! Elõbb vedd ki a gerendát a saját szemedbõl, s akkor hozzáláthatsz ahhoz, hogy kivedd a szálkát embertársad szemébõl!
(Lk 6.37-38) Ne mondjatok ítéletet senki fölött, s akkor fölöttetek sem ítélkeznek. Ne ítéljetek el senkit, s akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak. Adjatok, és akkor ti is kaptok. Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe. Mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is.”
Az ítélkezés hasonló a kõvel való dobáláshoz. Izraelben, a törvény szerint, ha valaki súlyosan vétkezett, akkor azt a zsidók megkövezték. Minél súlyosabban ítélkezünk valaki felett, minél nagyobb a másik kárhoztatása, minél nagyobb bûnöket róvunk neki fel, annál nagyobb a köveket dobunk rá. Az vessen követ másra, aki maga is bûntelen...
(Jn 8.7) De tovább faggatták, azért fölegyenesedett, és azt mondta nekik: „Az vesse rá az elsõ követ, aki bûntelen közületek!”
Kigyógyulás az ujjal való mutogatásból
Az ujjal való mutogatásból való kigyógyulás a megbocsájtás útja. Azt mondják, hogy a megbocsájtás nem érzelem dolga, hanem az értelem és az akarati döntésének dolga. Ez nagyon szép így elméletben, de ha nem ismerjük a lelki sérülések, a lelki gyógyulások és a megbocsájtás folyamatát, akkor oda juthatunk, hogy százszor bocsájtunk meg akaratilag, de érzelmileg továbbra is gyûlölünk. Százszor tesszük le fájdalmunkat és ugyanannyiszor vesszük fel újra. A tapasztalat azt mutatja, hogy vannak olyan sérülések, amelyeket csak akkor tudunk szívbõl megbocsájtani, ha elõbb gyógyulást kérünk azokra az Úrtól. Ezért kell imádkozzunk, hogy az Úr gyógyítsa meg bennünk a sérüléseket, a fájdalmakat és akkor eljön érzelmileg is a megbocsájtás a szívünkbe. Csak így tudunk teljes szívbõl megbocsájtani ( Mt 18:35).
Van aki azt mondja, hogy a megbocsájtás elõfeltétele a vétkes bûnbánata és a bocsánatkérése. Hogyan bocsássak meg valakinek, ha be sem látja, hogy vétett ellenem és azt sem mondja nekem, hogy bük-makk? A megbocsájtásunknak nem kell, hogy elõfeltétele legyen az ellenünk vétõ bûnbánata és bocsánatkérése. Nagyon szép lenne ha azok meglennének, de ez legtöbbször nem fog megtörténni… Az igazi megbocsájtás az, amikor megbocsájtunk az ellenünk vétkezõnek az õ bûnbánata és bocsánatkérése nélkül... Ez azért van így, mert a vétkezõ ember nem csak ellenünk vétkezik, hanem Isten ellen is. Nem csak velünk kell kiengesztelõdnie, hanem Istennel is. Ezért engedjük el a vétkét, elõzzük meg az ellenünk vétkezõ velünk való kiengesztelõdését, mert az Istennel való kiengesztelõdését úgysem kerülheti ki...
Az ujjal mutogatásból való kigyógyulás szabadság. Felszabadul az ember a rossz szemlélésének rabságából, a keserûségbõl és a panaszkodásból. Felszabadul az ember azokból az ítéletekbõl, amelyet magára vont ítélkezéseivel és felszabadul azoktól a terhektõl amelyeket önmagára vont azáltal, hogy az ellene vétkezõnek mérte. Az ujjal mutogatásból való kigyógyulás felszabadít az ellenségeskedés szorongásából és megadja a lelki békét.
Hogyan is adhatná meg szívünk kívánságát az Úr, amíg tátogtatunk testvérünkre, felebarátunkra?
(Zsolt 50:19-21) Szád féktelenül szórta a gonoszságot, nyelved ontotta az álnokságot. Leültél és szidtad testvéreidet, anyád fiát gyalázattal illetted. Ezt mûvelted, és én hallgassak? Vélted, hogy hozzád hasonló vagyok?
Ha eddig ujjal mutogattunk, álljunk le, tartsunk lelkiismeret vizsgálatot és kezdjünk el másképp élni. Válasszuk a szabadságot és a békét...
Ima: Uram! Kérlek bocsásd meg balgaságomat! Bocsáss meg, hogy elhomályosodott a szemem és az értelmem, hogy azt gondoltam, másokat elítélhetek, miközben jómagam bûnt-bûnre halmozok. Ámen.
jó
VálaszTörlésKöszönöm a visszajelzést.
VálaszTörlés