Vannak emberek akiknek megvan a vigasztalás adománya. Az ilyen emberek alázatosak, szerények, jámborok, egyszerûek és lágyszívûek. Gyermeki lelkülettel, kedvesen és finoman tudnak közelíteni a megtört, elkeseredett lélekhez. Habár a tudományokban és más látványosabb szolgálatokban hasznavehetetlenek, mégis a vigasztalásban kiválóak. Amennyire ezek alkalmatlanok a tudományokra, gyakran annyira alkalmatlanok a nagytudásúak a vigasztalásra...
Isten népe vagyunk
Istennek kétféle juhai vannak: fehérek és feketék. Nemcsak fehérek vannak, hanem feketék is... Nem csak a jók, a hívõk, a vallásosok és az erényesek Isten nyája, hanem a bûnösök is, a latrok is, a csalók is, az ateisták is, meg a szabadkõmüvesek is... Sőt, a zsidók, az muszlimok, a buddhisták, a hinduk, stb. mind az Úr teremtményei. Mindnyájan Isten teremtményei vagyunk és mindnyájan meg vagyunk hívva az üdvösségre. Senki üdvössége felõl nem eshetük kétségbe, legyen az megkeresztelt vagy pogány. A megkereszteltek egyképpen üdvözülnek, a pogányok pedig akik nem ismerhették meg Krisztust másféleképpen, (Róm 2:14; Jel 11:2; LG) a lelkiismeretük szerint, de ugyancsak Krisztusban. Az igaz, Isten akarata szerinti út az, amikor valaki megmossa ruháját a Bárány vérében (Jel 7:14), de végsõ lehetõségként még ott láthatjuk az élet könyvét (Jel 20:12), annak megnyítását, amikor megítélik a holtakat... De végül, minden üdvözült a Bárány érdemei által nyer örök életet...
(Jel 20:12) Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet is, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint.
Ma Isten népe az Egyház... Az Egyház három részbõl áll: a megkereszteltekbõl álló, e világban küzdõ egyház, a tisztítótûzben szenvedõ egyház és a mennyben lévõ, megdicsõült egyház. Ezen kívül, aztán ott vannak a meg nem keresztelt, élő vagy elhunyt, pogányok nagy sokassága (Jel 11:2). Õk is testvéreink, mert egy a mi Teremtõ Atyánk, aki a mennyekben van és egy a test szerinti atyánk, Ádám. Ezek közül is sokan el fognak jutni az örök életre. De sokan, akik ma formálisan Isten népéhez, a küzdõ Egyházhoz tartoznak, el fognak kárhozni, mert elutasítják a hitet. Tehát, szûk értelemben véve, Isten népe az Egyház, de tágabb, testi értelemben, Isten népe az egész emberiség. Senki emberfia üdvössége felõl kétségbe nem eshetünk (1Tim 2:4)...
Ha egy meg nem keresztelt érdeklõdik az üdvössége felõl, de nem akar megkeresztelkedni, habár azt felajánlják neki, akkor az már elítélte magát. Ha egy megkeresztelt, tudva és akarva, megtagadja keresztségét és elhagyja az Egyházat, az már elítélte magát. Tehát a keresztség kell az üdvösséghez, de a keresztség nem egy biztosítás. A meg nem keresztelt is üdvözülhet és a megkeresztelt is elkárhozhat. A szív állapota, az Igazság utáni õszinte vágy, a hit, a jóakarat, a szeretet és az Isten ajándékának szives befogadása, amik számítanak az üdvösség elnyerésénél...
Talán jönnek majd tibetiek, kínaiak, indiaiak és azt fogják mondani, hogy õk nem ismerték az igazságot, de felkúsztak hason fekve a "szent hegyre", éhezve, több ezerszer arcra borulva, fázva és rongyosan, keresve az Igazságot. A nyugati keresztényeknek pedig fûtött templomban, márványpadlón, arany és selymek közepette kínálták fel Jézus Krisztust és nem kellett nekik... Vajon, nem fog akkor majd igazságot szolgáltatni maga az Igazság?...
A búza és a konkoly együtt él és növekszik a világ végezetéig. Nekünk nem szabad különválasztani azokat. Egyfelõl, nincs jogunk ítélkezni (Jn 5:22; Lk 6:37), másfelõl pedig, nem látva emberileg át az élet összefüggéseit, a konkoly kiírtásával kollaterális károkat okoznánk (Mt 13:29). Az Úr visszajövetelekor, majd eljönnek Isten angyalai és õk összeszedik a búzát is, meg a konkolyt is. Akkor majd mindegyiket oda rakják, ahol annak a helye van (Mt 13:30)...
Isten igazságos
Isten a szeretet (1Jn 4:8). Isten egyedül jó (Lk 18:19) és végtelenül irgalmas, de ne gondoljuk Õt egy szenílis nagytatának, akivel bármit be lehet vetetni és akivel bármit el lehet követni. Ennek tudata a helyes istenfélelem, a Szentlélek hét ajándékának egyike (Iz 11:2). Kempis Tamás is megfogalmazta: Rettenetes dolog az élõ Isten kezébe esni (Zsid 10:31). Vagyis rettenetes dolog, amikor az Isten félelmérõl megfeledkezõ ember kiprovokálja a jó Isten, embert helyreigazító büntetését (nem beszélve a kárhozatról). Isten minden büntetést igazságosan, jóságosan, méltányosan és arányosan mér ki, hogy az embert megmentse az örök életre. Tehát Isten büntetése, az õ nagy szeretetének a jele. Amikor megbüntet, legyünk hálásak, mert akkor láthatjuk, hogy szeret minket és törõdik velünk. Az lenne szörnyû, ha nem törõdne velünk és nem büntetne meg, hanem engedne minket egyenesen a pokol felé és és a második halál kénköves, tûzes tava felé (Jel 20:10)...
Isten szeretete nem változik, hanem csakis a mi életállapotunk. Ha Istent szerettük, parancsait megtartottuk és áldott, jó életünk van, akkor Isten szeret minket. Ha megszegtük Isten parancsait, megfeledkeztünk az Õ félelmérõl és viseljük tetteink következményét, mert Isten megbüntetett minket, Isten akkor is szeret minket. Isten nem változik. Csakis mi és a mi életállapotunk változik, attól függõen, hogy hogyan viszonyultunk Istenhez és az Õ parancsolataihoz. Tartsd meg parancsolataimat, hogy jól menjen sorod, hogy hosszú életed legyen a földön, stb. – mondja az Úr (MTörv 8:6)...
Ezért aztán, amikor megtapasztaljuk, hogy Isten bûntet minket, akkor szálljunk magunkba, keressük meg az okát. Mi az, amivel elpártoltunk Istentõl? Tartsunk bûnbánatot, gyónjunk meg, térjünk meg bûnös életünkbõl és örömmel adjunk hálát az Úrnak, hogy megbûntetett bennünket, hogy felébresztett minket a lelki halál állapotából és így megmentett a kárhozattól.
Az eszes ember ilyenkor örvend és ujjong, mert tudja, hogy Isten szereti õt és Istennek nem mindegy, hogy mit tesz az ember és merre tart. Ha a mindenség Ura, volt olyan kegyes, hogy letekintsen a porszemre és gondja legyen rá, hogy el ne vesszen, akkor gondoljuk meg, milyen nagy megtiszteltetés ez. Ha meglátogat Isten, akár jóval, akár rosszal, milyen jó dolog... Hiszen az ég és föld Ura lehajlította az eget (Zsolt 18:10) és lenyúlt hozzánk, hogy életünk legyen. Adjunk hálát és örvendezzünk. Ujjongjunk, hogy olyan Atyánk van, aki megfenyít minket, mert az az apa, aki szereti gyermekét, megfenyíti azt (Péld 13:24; Sir 30:2)...
.jpg)
Vigasztaljunk mindenkit
Sok ember nekirohan az életnek, mint a tyúk a kukoricaliszt kevertnek, aztán egyhamar fenékre huppan. Hogy az ember akar valamit az életben, hogy azt meg is akarja valósítani, rendben van... Aki nem ezt teszi, az tehetetlen. Az a baj, hogy ezt Istenről megfeledkezve akarja tenni (Jak 4:13). Istennek ez meg az az akarta? Az Õ dolga… Isten ezt parancsolja? Jól teszi… Aztán egyszer csak jön egy baleset, egy betegség, egy csõd, egy szerencsétlenség és az ember élete derékba törik. Ekkor azt hiszik sokan, hogy kész, vége az életüknek. Sokan öngyilkosok lesznek. Az ilyeneknek el kellene mondani, hogy nincs vége az életnek. Van tovább. Isten szereti õket és mindez azért történik velük, mert Isten meg akarja menteni õket az örök kárhozattól...
Sajnos, gyakran nem jól vigasztalnak. Elhallgatják a nehéz helyzet nyilvánvaló okát... Így szólnak: "ilyen az élet…", "ne törõdj, talpra állsz újból...", "megy majd minden tovább…", stb. Mindent össze-vissza beszélnek, csak éppen az igazságot nem mondják. Nagyon szomorú, amikor Isten "meglő" valakit ily módon, hogy észhez térítse, de az nem fogja fel, nem fogadja el a csapás értelmét. Tulajdonképpen felfogja, szíve mélyén érzi is, tudja is, hogy miért kapta azt a "golyót”, de nem vallja be önmagának... Annál büszkébb... Majd úgyis, "csakazértis", majd megmutatom…
Ha valakit Isten megvert, azt vigasztaljuk és ne bántsuk (Abd 1:12). Az ilyen ember megbántása, kárörvendõ lenézése, kigúnyolása, irgalmatlanság és bûn, amely megtorlást követel. Az irgalmas szívû ember szánakozva, együttérzõen és testvéri szeretettel közeledik ahhoz, aki bûnei miatt nyomorúságba került. A hívõ ember tudatában van annak, hogy bárki, bármilyen rossz állapotban is van ma, az õ testvére és holnap társa lesz a mennyben...
Van egy bizonyos feszültség a szent istenfélelem és Isten irgalmassága között... Egyrészt féljük Istent, az élet Urát, akinek van hatalma a lelket is a Gyehenna tûzére vetni (Lk 12:5), másrészt pedig Isten maga a Jó Pásztor, aki othagyja a kilencvenkilenc juhát, hogy utánamenjen az egy elveszettnek (Mt 18:12). Tehát ne essünk kétségbe, hanem ujjongjunk az örömhírnek. Nem csak mi akarjuk, hogy üdvözüljünk, hanem Isten is akarja. Sõt, Ő még inkább akarja... Ha féljük az Urat és megtartjuk parancsolatait, akkor egyenes és sima út vezet Õhozzá.
Ima: Uram Jézus, kérjük az istenfélelem ajándékát és a vigasztalás adományát, hogy meg tudjuk vigasztalni a nyomorúságba került testvéreinket. Add, hogy tanuságot tudjunk tenni nagy szeretetedrõl. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése