Hová tűnt a lelkesedésetek?

Manapság egyre több őszinte cikket olvashatunk az egyházi sajtóban, amelyekben nyíltan írnak a hit hanyatlásáról, a nem megfelelő lelkipásztori módszerekről, az új evangelizációról és a lehetséges járható útakról. Mi történt az utóbbi időkben? Szent Pál apostol szavait idézve: Hová tűnt a lelkesedésetek?...

(Gal 4:15) Hová tűnt a lelkesedésetek? Állítom, hogy ha módotokban lett volna, szemeteket vájtátok volna ki és adtátok volna nekem.

Hiszem, hogy minden krisztuskövető, aki meghívást kapott Isten szolgálatára, az Úr szőlősébe (Mt 20:1-16), mind nagy örömmel és lelkesedéssel kezdi el a munkáját. A kezdő tanítónő is gyönyörűen kidíszíti az osztálytermét szemléltető eszközökkel, de pályája vége felé már az órákat sem tartja meg rendesen, és megsárgult vázlatokról improvizálja óráit. A fiatal pap is nagyon lelkes és tüzes, de mire megöregszik, akkorra már lesz belőle egy kemény nyakú, kérgesedett szívű, szűk keblű lelkipásztor, aki nem legelteti a nyájat, hanem inkább űzi. A fiatal kántor is kezdetben szépen énekel, de a végén már unottan kornyikálja a liturgiát, azon morfondírozva, hogy miért is nem választott egy jobb szakmát. A világi hívők se különbek: a hit kegyelmének első, szerelmi időszakában,  buzgók és szeretetteljesek, szívélyesek és adakozók, nagylelkűek és áldozatkészek, de ahogy telik az idő, lassan kiábrándulnak és elhidegülnek... Szép lassan elpárolog a lelkesedés...

A megbotránkozást a letöbb ember rosszul értelmezi. Megbotránkozni nem azt jelenti, hogy megütközünk valami tiszteletlen, vagy illetlen dolgon, hanem azt, hogy bizonyos okok miatt meggyengül a hitünk, vagy elveszítjük hitünket. Hibás, aki megbotránkoztat, azaz megrontja, meggyengíti a másik ember hitét, de az is hibás, aki hagyja, hogy megbotránkoztassák, azaz meggyengítsék a hitét. A hithez való hűség és ragaszkodás mindenkinek egyéni felelőssége, pont úgy, mint a fizikai élethez való ragaszkodás. Boldog, aki nem botránkozik meg soha, és kitart a hitben...

(Mt 11:6) Boldog, aki nem botránkozik rajtam.

(Mt 13:21) ...de az nem ver benne gyökeret, mert csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik.

                                        

De mi az oka, hogy az emberek megbotránkoznak és, hogy elpárolog a hitük?... Részben az ő hibájuk, mert a feltámadt Úr Jézussal való személyes találkozásukat nem vésték eléggé a szívükbe, mert hálátlanok és mert megfeledkeznek Istenről. Itt gondolom, hogy részben a hitet átadók is hibások... 

Hogyan adjuk át a hitet? Milyen hitet adunk át? Mert egyáltalán nem mindegy... Sajnos, gyakran azt látjhatuk, hogy nem az élő hit átadása történik, nem a szentek hitét adják át, hanem holmi emberi hagyományokat. Gyakran csak téves és száraz vallási tanítások átadása történik...

(Mk 7:7) De hiábavalóan tisztelnek, mert tanaik, amelyeket hirdetnek, csak emberi parancsok.

(Mk 7:8) Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragaszkodtok."

Néhány példa a hit rossz átadásáról:

1. A nem megfelelő bérmálkozási felkészítők

Az elsőáldozási felkészítők még nem jelentenek problémát, mert a gyerekek akkor még kicsik és ártatlanok. Szót fogadnak, és a hitet tiszta és nyitott szívvel fogadják. A bérmálkozási felkészítő azonban már teljesen más. Itt már a felnőtt kor küszöbén álló, az élet igazságait kereső, lázadó, a bűnbe belekóstolt fiatalokról van szó, akiket nem lehet mesékkel traktálni. Nagy probléma, amikor a pap kiáll a fiatalok elé, hogy a becsületről, a hazafiasságról, a kiállásról, a tisztaságról, a családról meg gyerekvállalásról beszéljen, miközben körülöttünk szép lassan minden omlik össze.

A nem őszinte, a valóságtól elrugaszkodott, példamutatás nélküli és az Úr Jézusba vetett élő hit nélküli hittanóránál nincs kiábrándítóbb. Így aztán a bérmálkozásból szép lassan egyfajta közösségi ünnep lesz, mint az iskolai kicsengetés, amelyen túl kell esni, és a fiatalok egy részének talán ez lesz az utolsó alkalom, amikor elmennek misére, vagy belépnek a plébánia udvarára.

Tévedés ne essék: a bérmálás szentségének karaktere létrejön, annak magja el lesz ültetve a lelkekben, de kérdés, hogy ez a mag ki fog-e majd kelni, és megtermi-e majd gyümölcsét (Mt 13:23)? A bérmálkozási felkészítőt olyan emberek kellene tartsák, akik megtapasztalták szívükben a Szentlélek jelenlétét, az Ő működését és fontosságát az ember életében. Hiteles tanúságot kellene tenni a fiataloknak a Szentlélek működéséről, és imádkozni kellene értük egyenként, hogy megtapasztalják az Szentlélekkel való betöltekezést. Személyes megtapasztalás nélkül, az elméleti tanítás nem sokat ér...

(Mt 13:23) A jó földbe vetett mag pedig az, aki hallja az igét és meg is érti azt. Aztán gyümölcsöt hoz: az egyik százszorosat, a másik hatvanszorosat, a harmadik harmincszorosat.

2. A valláspótló hagyományokba vetett bizalom

Sokfelé jelenség, hogy az élő hitet és a feltámadt Úr Jézussal való találkozást, holmi népi, nemzeti, helyi, vagy közösségi hagyományokkal pótolják... Ennek két oka is lehet: vagy a lelkipásztor alkuszik meg, hogy a népet meg tudja fogni, azt nyújtva, ami tetszik az embereknek; vagy a lelkipásztor sem ismeri a feltámadt Úr Jézust, és ő maga akarja terelni a nyájat a hiábavaló hagyományok útjára. Így aztán, szép lassan kialakul egy Jézus nélküli Egyház, egy Jézus nélküli pusztán emberi szeretet, egy kulturális eseményekre, művészi produkciókra, ajándékozásokra, húsvéti nyuszikra, határkerülésekre és egyébb valláspotló fesztiválokra alapozott vallásosság... 

Ott van az a sok egylet, lovagrend, közösség, rendezvény, stb. Ezek mind jók is lehetnének, ha nem kerülnének az emberi dolgok az élő hit és a feltámadt Úr Jézus helyébe. Jók és dicséretesek lehetnének, ha tagjai és rendezői élő hittel ragaszkodnának az Úr Jézus tanításához, és nem emberi tanításokat követnének. Jók és dicséretesek lehetnének, ha a feltámadt Úr Jézusért működnének, és nem a nemzeti esküjükért, vagy ideológiai, vagy nacionalista gyűlölködéseikért. Az élő hit segítene megtölteni ezeket a hagyományőrző rendevényeket is tűzzel, ha a feltámadt Úr Jézusba hinnének, és az Isten és emberszeretetre alapoznának, amelynek lényeges része az idegen és az ellenség szeretete.

(Kol 2:8) Vigyázzatok, hogy senki félre ne vezessen benneteket bölcselkedéssel és hamis tanítással, ami emberi hagyományokon és világi elemeken alapszik, nem pedig Krisztuson.

3. A segítő összetartozás hiánya

Hogyan lehet élő hitről beszélni egy közösségben, amikor az ember azt tapasztalja egy életen át, hogy magára van hagyva, soha senki számba se veszi, és soha senkitől nem várhat segítséget. A keresztény irgalmasság mára már fehér holló lett... 

Itt idézhetjük a haldokló Nyirő szavait: 

„A magyarok! Az egymást pusztító, pártoskodó, gyűlölködő, szanaszét szakadt, szerencsétlen magyarok, ez a fájdalmasan tragikus sorsú nép, az elveszett haza kísértetei! Lehet rájuk számítani? (...) Itt vívódom egyedül, elhagyottan a kopár hegyek tövében, de eddig még jó szót is alig hajítottak felém.”

Van egy-két karitatív akció, van egy Caritas, de hol vagyunk mi, emberek, akik minden nap tehetnénk valamit másokért. Az önző, magánakvaló magatartás beívódott az emberekbe és a társadalomba. Az "Én" igen nagy úr lett napjainkban... Csalva, lopva, rabolva, de bárhogyan is palotában lakni, limuzinnal járni és gyakran, csak egy gyermeket vállalni... Az élet célja számukra összejárni a világot, mintha mindenhol nem ugyanaz lenne: emberek, házak, bűnös életek, a természet elemei, stb...

Az embereket fel kellene rázni: Ember! Még kettőt pillantasz, és jön a Halál testvér... Hogy fogsz számot adni életedről?... 

Nagy a felelőssége azoknak, akik ezt az utcákon kellene kiabálják, de még a fülekbe sem súgják. A segítő szeretet nélküli hit átadása hatástalan, mert a hit cselekedetek nélkül halott (Jak 2:18-20)...

(Jak 2:15-17) Ha pedig egy testvér vagy nővér ruhátlan és szükséget szenved a mindennapi élelemben, valaki pedig közületek azt mondja neki: „Menj békében, melegedjél és lakjál jól!” – de nem adjátok meg neki, amire a testnek szüksége van, mit fog ez használni? Így a hit is, ha tettei nincsenek, halott önmagában.

4. A keresztség és a házasság szentsége iránti tiszteletlenség

Mára már nincsenek illő és helyes szabályok a csecsemő keresztség és a házasság szentségének kiszolgáltatására... 

A csecsemők keresztelése arra kellene legyen alapozva, hogy a keresztény szülők megígérik és garanciát vállalnak arra, hogy elvezetik gyereküket a katolikus keresztény hit megismerésére. Erre fel, olyan csecsemő keresztelések szemtanúi vagyunk, ahol a szülők csak úgy "összeállva" élnek, vadházasságban, és még ráadásúl, nyilvánosan és köztudottan is erkölcstelen életet élnek.

A szentségi házasságot is megkötik ünnepélyes formában az ilyen emberek, akik a házasságuk előtti paráznaságuk nyilvánvaló gyümölcsével büszkélkednek az oltár előtt. A menyasszony ruhája kidomborodik, és a keresztszülők meg tanúk is mind boldogok. Ilyenkor az lenne illendő, ha a gyermek megszületése után, szerény környezetben, egyszerre történne meg a házasságkötés és a gyermek megkeresztelése.

Mindenkinek kijár az irgalom és a megbocsájtás, a tisztelet és az emberi méltóságának becsülése, de ha a rendet és a tisztességet elvetik, akkor ne várjuk, hogy a fiatalok tiszta, hit szerinti életet éljenek. Az ilyen példák csak arra bátorítják a fiatalokat, hogy igenis, lehet vadházasságban élni, és nincs semmi gond a házasság előtti szexuális élettel. A szülők pedig már nem is tudják ezt a folyamatot megakadályozni, amikor maga az egyház nem hoz szigorú szabályokat a házasságkötésre és a csecsemő keresztség kiszolgáltatására...

(1Kor 5:3-5) Én ugyan testileg távol, de lélekben közel, mintha közöttetek volnék, már ítéletet mondtam afölött, aki így viselkedett: Urunk, Jézus Krisztus nevében egyesüljünk, ti és az én lelkem, Urunk Jézus hatalmával, adjuk át az ilyet a sátánnak testének romlására, hogy lelke üdvözüljön az Úr napján.

5. Az egyháztanácsok marginalizálása

Az Anyaszentegyház mindenkit befelé szül a keresztség szentsége által, és mindenki csak meghívott és befogadott az Egyházban. Ezért aztán nincs is helye a követelőzésejnek... Honnan is venné a jogot egy laikus, hogy az Egyház vagyoni ügyeibe beleszójon és követelőzzön?...

Az Úr Jézus az apostolokat bízta meg a vezetéssel és a közösségi vagyon kezelésével, azok meg az utódaikat, a püspököket. Az anyagiakért a püspök és azok megbizottjai, a plébánosok felelnek. A laikusoknak csak meghívott és tanácsadó szerepük van...

(ApCsel 4:34-35) Nem akadt közöttük senki szűkölködő, mert akiknek földje vagy háza volt, eladták, az eladott javak árát elhozták, és az apostolok lábához tették. Mindenkinek annyit osztottak ki belőle, amennyire szüksége volt.

De mégis... Nem jó dolog az, ha az egyháztanács nem működik, megszűnik, vagy ha csak szimbolikussá válik és marginalizálják. A pap is csak egy ember, aki eltévelyedhet. Szüksége van támaszra, szüksége van tanácsadókra, figyelmeztetőkre és lelki tükörre... Ha nem veszi igénybe az egyháztanácsot, ha elbagatelizálja azt, akkor könnyen megtörténhet, hogy elcsúszik az anyagiasság lejtőjén. S így aztán a hívek megbotránkoznak, egyet legyintenek és mindenki szétszéled az anyagiak utáni rohanásban. Ha a papnak szabad, akkor nekem kötelező... A hitet, csak igazságban és Krisztus világosságában élő, tiszta kezű szolga tudja átadni, aki nem vegyül el a világ dolgaival...

(2Tim 2:4) Aki harcol, nem bonyolódik bele az élet mindennapi dolgaiba, különben nem vívja ki vezére elismerését. 

6. A világi hatalommal való lepaktálás

Állandó, történelmi kísértése az Egyháznak a világi, politikai hatalom megkörnyékezése... A kishitű ember mindig azt gondolja, hogy Isten országa egy evilági országban, egy városban, egy épületben, vagy egy intézményben jelenik meg. A feltámadt Úr Jézus soha nem ostromol várakat, soha nem vesz be országokat, nem tulajdonít el épületeket, hanem mindig csak az emberi szíveket keresi. Élni kell az anyagi javakkal, de a feltámadt Úr Jézusnak nincs szüksége tégla falakra, jogi aktákra, szerződésekre, hanem csak ember szívére. Persze, az evilágiakat is kell intézni... De mi a lényeg?... Ő azt mondta, hogy Isten országa nincsen itt, vagy ott, egy látható helyen, hanem bennünk és köztünk van (Lk 17:20-21)...

(Lk 17:20-21) Amikor a farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten országa, ezt válaszolta nekik: „Az Isten országa nem jön el szembetűnő módon. Nem fogják azt mondani: »íme itt van,« vagy »amott«. Mert az Isten országa köztetek van.”

Ezért aztán sajnálatos dolog, ami egy ideje folyik minálunk: gyakran a szószékről politizálnak, épületeket és iskolákat egy tollvonással adnak át az egyházaknak, indokolatlan anyagiakat eszközölnek ki az államtól, stb... 

Jobb lesz ettől a hitélet, vagy az erkölcsi helyzet? Csak nehogy az írországi egyház sorsása jussunk. Amit ma egy tollvonással oda lehet adni, azt holnap egy tollvonással el is lehet venni. Csak a megtért szíveket, és a szívekben élő istenszeretetet nem lehet elvenni. Az élő hitre kellene alapozni. A politikai hatalommal kierőszakolt egyházadó, hitoktatás, vagy egyházi iskola, tud-e élő és megalapozott hitet átadni?...

Még sok más példát is fel lehetne hozni azokról tévedésekről, amelyek a nyugati egyházakban is lerombolták a hitet, de elég ha megértjük, hogy az evangelizációhoz olyan emberekre van szükség:

- Akik személyesen találkoztak a feltámadt Úr Jézussal, és nem elméletekről beszélnek;

- Akik komolyan veszik a hitüket, az egyházi törvényeket, és helyesen élik meg azokat;

- Akiknek tiszta a szívük, a kezük, a testük és az életük, és az Úr Jézus Krisztus világosságában járnak.

Törekedjünk hát alkalmassá válni az Úr szőlősében való munkára...

(Lk 10:2) Azt mondta nekik: „Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat aratásába.

Uram Jézus, Te vagy az Egyház Feje és a Jó Pásztor. Kérünk Téged, hogy tégy minket alkalmassá az evangélium hiteles hirdetésére és az élő hit átadására. Ámen.