Isten a szeretet

(1Ján 4:7-10) Szeretteim! Szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van. Mindaz, aki szeret, Istentől született, és ismeri Istent. Aki nem szeret, nem ismeri Istent, mert Isten a szeretet. Isten szeretete abban nyilvánult meg irántunk, hogy egyszülött Fiát küldte a világra, hogy általa éljünk. Ebben áll a szeretet. Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül a mi bűneinkért.

Szent János apostol olyan tömören fogalmazza meg a keresztény élet lényegét, hogy mi, a mai emberek, csak bûnbánó lélekkel olvashatjuk ezeket a sorokat... Eltûnõdhetünk, hogy mi mindent nem élünk meg abból, amit megírt. Ezért jó lenne ha nem csak ízlelgetnénk ezeket a szavakat, azon ábrándozva, hogy majd mi is eljutunk egyszer erre az állapotra, hanem meg is vizsgálnák konkrétan, melyek azok a területek, ahol szeretetlenségben élünk...

1. Szeretjük-e egymást?

Gyakran hallunk ilyeneket: ezt az embert ki nem állhatom, nem bírom õt, agylobb-ot kapok tõle, kiakadok tõle, látni se bírom, betegedem el tõle, a hajam is feláll tõle, borsódzik a hátam tõle, stb... Mi áll az ilyen szavak, az ilyen reakciók mögött? Egy bennünk rejlõ seb, amire rátappint, amire emlékeztet az az ember? Egy habituális bûn, amellyel szembesít a jelenléte? Egy korábban elhangzott véleménye, megjegyzése, ami ellenkezik céljainkkal, ambicióinkkal? Sikerei, amelyek kudarcaimra, gyengeségeimre emlékeztetnek? Egy sértõ mondása, amivel akarva vagy akaratlanul megbántott?...

Amikor valakit nem szeretünk, akkor annak mindig köze van a személyünkhöz, a mi lelkükhöz, bensõ sebeinkhez és életünkhöz. Szeretetlenségünk mindig a saját gyarlóságunk, hibáink tükre, gyengeségeink és kudarcaink kivetítése valakire. Ezeket kihasználva az ördög gyűlöletre sarkall, amelynek lefele tartó spirálja végtelen, és gyilkosságba, háborúba, majd végül a pokolba vezet. Az alázatos ember elfogadja önmagát, saját állapotát és Istennek átadva életét, megbékél a lelkével és mindenki mással. Az Istennel megbékélt ember, megbékél önmagával is, meg embertársaival is. Csak a megbékélt ember, aki szereti önmagát, csak az tudja szeretni Istent és Isten kegyelméből, embertársait is...

2. Ismerjük-e Istent?

Sokan mondják vagy gondolják magukat vallásosnak, de ezek az emberek gyakran csak szüleik, elõdeik vallásosságára alapoznak és amikor közelükbe kerülsz, megtapasztalod, hogy hitük egy hagyományokba ragadt bigottság, lelketlen korlátoltság, vagy nemegyszer vak bálványimádás. A múlt század történelme több hirhedt példát is szolgáltatott az ultravallásos családból származó nemzeti-keresztény vezetőből... Ezek nagyon sokat ártottak embertársaiknak és nemzetüknek. Az elfogult, eltorzult vallási és politikai nézteteik, akcióik, pusztulásba sodorták a közösséget is, meg önmagukat is, olyannyira, hogy gyakran akasztófán végezték...

Ma divat lett, hogy követõik reabilitálják és dicsõítik õket, de a valóság az, hogy sem azok nem ismerték, sem ezek nem ismerik Istent. Annak a kornak egyik legnagyobb paradoxonja az 1938-as budapesti eucharisztikus kongresszus. Az esemény kegyelmi hatásának meg kellett volna nyilvánulnia a társadalomban, de valójában semmi sem történt sokak lelkében... Az emberek sokassága nem ismerte Istent, csak a kevélységet, meg a gyûlöletet. Ez a gyûlölet vezethetett oda, hogy alig néhány évvel késõbb, emberek ezreit lõtték folyókba, halomba, deportálták és semmisítettek meg faji hovatartozásuk vagy nézeteik miatt. Ezek az emberek keresztények voltak, de nem ismerték Istent...


            

3. Megnyilvánul-e a szeretetünk?

Sokan gondolják, vallják magukról, hogy szeretnek, de szeretetük csak üres szavakban nyilvánul meg... Az ő szeretetük csak egy álszeretet. Szeretik azokat, akik õket is szeretik és megvetik, gyülölik azokat, akik őket nem szeretik. Szeretik azokat, akik az õ nemzeti, politikai, gazdasági nézeteiket, céljaikat vallják és támogatják. A többit pedig ellenségként gyûlölik és kezelik. A legelszomorítóbb talán a nemzeti keresztény önimádás... Ez egy bálvány, mert a nemzetet az oltár szintjére emelik és Krisztus elé helyezik. A nemzet mindenek fölött!... Az ilyen emberek képtelenek meglátni Krisztust az idegenben, a másfajta emberben, aki ugyancsak Isten gyermeke és szeretetet igénylõ lélek...

Az igazi szeretet ott nyilvánul meg, ahol az „átlagemberek” nem képesek szeretni...

Az igazi szeretet szereti az idegent, szereti más nemzetésígű, más fajtájú, más vallású embert, szereti a szegényt, szereti a gazdagot, szereti a nyomorékot, szereti a más nézetű embert, szereti a nálánál jobbat és sikeresebbet, szereti a hitetlent és ateistát, szereti a liberálist, sõt, még a szabadkőmüvest is...

Az igazi szeretet gondolatokban, gesztusokban, szavakban, tettekben, magatartásokban és áldozatokban nyilvánul meg. Nem lehet igaz szeretet abban, aki rosszat gondol, rosszat tervez más ellen, elutasító gesztusokat tesz más személye iránt, sérti szavaival más ember becsületét, méltóságát, tettekkel árt embertársának, magatartásával megkurtítja mások jogait és nem tesz semmit a rászoruló embertársáért...

Semmi sem jogosít fel arra, hogy bárkitõl is megvonjuk szeretetünket...

Lehetünk valakinek „nem barátja”, mert barátságunkkal azt ajándékozunk meg, akit akarunk, de nem lehetünk senkinek sem „nem felebarátja”, mert szeretetünket, amit Isten áraszt belénk, kötelesek vagyunk mindenkire rásugározni...

Ima: Uram Jézus, szégyenkezve látom be szeretetlenségemet. Add kérlek szeretetedet, hogy mindenkit tudjak képmutatás nélkül szeretni. Ámen.