Jézus jósága

(Mk 10:17-19) Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”  „Miért mondasz engem jónak? – kérdezte Jézus. – Senki sem jó, csak egy: az Isten.  Ismered a parancsokat...

A bûnös ember három dolgot kíván: gazdagságot, testi örömöket és világi elismerést. Szent János apostol a világias lelkületet a következõképpen fogalmazta meg:

(1 Jn 2:16) ... mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége.

A gazdagsággal és a világi örömökkel eltelt ember eljut egyszer arra a pontra, amikor elismerésre vágyik és jónak akar látszani az emberek szemében. A gazdag ember öntetszelgését, a mindenkor hízelgõk és hajlongók, ravaszul megérezik. Így alakulhat ki az a szokás, hogy ha valaki egy gazdag, híres, befolyásos ember jóindulatát akarta megnyerni, akkor azt „jó”-nak titulálja: jó uram, jó mester, jó asszony, stb...  Valószínüleg a gazdag ifjú nem sokat gondolkodott azon, hogy az Úr Jézus mennyire jó, hanem a bevett szokás szerint, „jó Mesternek” nevezte Õt...

Ebbõl a megfontolásból, számomra két dolog következik:

1. Az Úr Jézus megrója a gazdag ifjút ezért a szokásáért, amely szerint a befolyásos embereket „jó”-nak titulálja,  holott egyedül csak Isten jó.  Ezzel emlékeztet arra, hogy minden ember bûnös, sőt gonosz, nélkülözi Isten dicsõségét (Róm 3:23) és megváltásra szorul.

2. Azzal a kijelentéssel, hogy egyedül Isten jó, nem cáfolva meg azt, hogy Õ jó, az Úr Jézus implicite kinyilatkoztatja saját isteni természetét. Õ valóban Isten, mert Õ valóban jó... A zsidókkal folyatatott vitában is, meg a jobb lator esetében is kiviláglik, hogy Õ csupa jótettet vitt végbe és nem tett soha semmi rosszat. A bûnös ember is tud néha jót cselekedni, de csupa jót cselekedni, azt csak az tud, aki valóban JÓ...

(Jn 10:32) Jézus megkérdezte tőlük: „Láthattátok, mennyi jót vittem végbe Atyám erejéből. Melyik jótettemért akartok megkövezni?”

(Lk 23:41) Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el.

Az Úr Jézus jóságát minden evangéliumi részben meg lehet látni, de ezekbõl csak hármat szeretnék kiemelni:

1.  Az Úr Jézus jósága a bethlehemi jászolban;
2. Az Úr Jézus jósága a táborhegyi színeváltozáskor;
3. Az Úr Jézus jósága az átdöfött Szent Szívében.

Mi a jó? Mi a jóság? Nehéz szavakba önteni... A jóságot gyakran nem annyira a jótettekben tapasztaljuk meg, hanem az érzésekben és az állapotokban. A jó azt jelenti, hogy békés, örömteli, felemelõ, kiteljesítõ, biztonságot adó, méltóságra emelõ, mûködõ, megtartó, stb. A jót gyakran csak szavak nélkül érzékeljük és leginkább csak a jó hiányát szoktuk szavakkal kimondani. Ez a panaszkodás a rossz miatt...

Az Úr Jézus jósága a bethlehemi jászolban

Isten soha sem hagyta magára az embert. A bûneset után, egy kis idõre, mintha elfordult volna Isten az embertõl, de az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetség után, Mózes idejében, már felhõben és tûzoszlopban vezette Izrael népét a pusztában. Isten, a transzcendensbõl, isteni trónusáról, „átégette” az anyagi világot, hogy letelepedjen a Sínai hegyre és beszéljen Mózessel...

(Kiv 19:20-21) Az Úr leszállt a Sínai-hegyre, a hegy csúcsára, Mózes pedig fölment. Az Úr így szólt Mózeshez: „Menj le és figyelmeztesd a népet: ne lépje át a határt, és ne akarja látni az Urat, mert sokan meghalnának közülük.

(Kiv 20:18-21) Az egész nép hallotta a mennydörgést, a villámlást, a harsonazengést és látta a füstölgő hegyet. A nép félt, remegett és távol maradt. Így szóltak Mózeshez: „Te beszélj hozzánk és meghallgatunk. Isten ne szóljon hozzánk, nehogy meghaljunk.” Mózes így felelt a népnek: „Ne féljetek! Isten azért jött, hogy próbára tegyen és felébressze bennetek az iránta való félelmet, s így elkerüljétek a bűnt.”  A nép távol állott, Mózes azonban bement a sötét felhőbe, ahol Isten volt.

Isten és ember közötti találkozás, szemtõl-szembe, ebben a világban, nem volt lehetséges. Isten lénye és természete olyanannyira hatalmas és dicsõséges, hogy az Õ arcának puszta megpillantása is halálos kimenetelû az emberre nézve. Csak egyedül Mózesnek adatott meg az a különleges kegyelem, hogy Istennel beszélhetett szemtõl-szembe és életben maradt.

(Kiv 33:20-23) „De arcomat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon.” Az Úr így szólt: „Nézd, itt mellettem van hely, állj ide a sziklára. Ha majd elvonul előtted dicsőségem, a szikla mélyedésébe teszlek és kezemmel befödlek, amíg elvonulok előtted. Ha visszavonom a kezemet, hátulról látni fogsz, arcomat azonban nem láthatod.”

(Kiv 34:29) Amikor Mózes lejött a Sínai-hegyről – a tanúság két kőtáblája Mózes kezében volt, amikor lejött –, Mózes nem tudta, hogy arcának bőre ragyogott, mivel vele beszélt.

(Mtörv 34:10) Izraelben azonban nem támadt többé olyan próféta, mint Mózes, akivel az Úr szemtől szemben találkozott.

De mivel Isten jó, ezért Neki volt egy jó terve... Ha a nép csak egy prófétával (pl. Mózessel) képes beszélni (Kiv 20:19), akkor majd eljön Isten az Õ népéhez próféta alakjában:

(Mtörv 18:16-18) Pontosan ezt kívántad az Úrtól, a te Istenedtől a Hóreben, egybegyűlésetek napján, amikor azt mondtad: „Nem hallgatom tovább az Úrnak, az én Istenemnek hangját, s nem nézem tovább ezt a hatalmas tüzet, nehogy meghaljak!” Erre így szólt hozzám az Úr: „Helyesen beszéltek. Prófétát támasztok nekik testvéreik köréből, mint téged, neki adom ajkára szavaimat, s ő mindent tudtukra ad, amit parancsolok neki.”

A próféták sorai folyamatosan jövendölték a Prófétának, azaz a Messiásnak eljövetelét. Ezekbõl a próféciákból a legszebb Izajás próféta jövendõlése:

(Iz 7:14) Ezért az Úr maga ad nektek jelet: Íme, a szűz fogan, fiút szül, és Immánuelnek nevezi el.

Ez a jövendõlés teljesedett be Bethlehemben, több mint 2000 éve, amikor Agusztus császár népszámlálást rendelt el:

(Mt 1:21-23) Fiút szül, akit Jézusnak nevezel el, mert ő szabadítja meg népét bűneitől.” Ezek azért történtek, hogy beteljesedjék, amit az Úr a próféta szavával mondott:  Íme, a szűz fogan és fiat szül, Emmánuel lesz a neve. Ez azt jelenti: Velünk az Isten.

Jézus jósága a bethlehemi jászolnál érezhetõ a maga teljességében. Ezt a jóságot a bethlehemi pásztorok élõben tapasztalták meg:

(Lk 2:15-18) Miután elmentek tőlük az angyalok a mennybe, a pásztorok így szóltak egymáshoz: „Menjünk el egészen Betlehemig, és nézzük meg: hogyan is történt mindaz, amiről üzent nekünk az Úr.” Elmentek tehát sietve, és megtalálták Máriát, Józsefet, és a jászolban fekvő kisgyermeket.  Amikor meglátták, elmondták azt az üzenetet, amelyet erről a kisgyermekről kaptak,  és mindenki, aki hallotta, elcsodálkozott azon, amit a pásztorok mondtak nekik.

Figyeljük meg azt az óriási kontrasztot, amely a Sínai hegyi események és a bethlehemi jászol körüli események között létezik.  Az elsõnél az emberek rettegnek, nem mernek közeledni, nehogy meghalljanak.  A másodiknál pedig az egyszerû pásztorok odatérdelnek az isteni jóságtól ragyogó jászol köré és repesõ szívekkel, ragyogó szemekkel örvendeznek. Jézus jósága a bethlehemi jászolban, Isten jósága, amellyel az emberekre bízta önmagát teljesen, kiüresedve, lecsupaszítva, szegényen és tehetetlenül (Fil 2:6-11).

Az Úr Jézus jósága a táborhegyi színeváltozásban

(Mt 17:1-5) Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és testvérét, Jánost, s fölment külön velük egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény. S íme, megjelent nekik Mózes és Illés, és beszélgettek vele. Péter erre így szólt Jézushoz: „Uram, jó itt nekünk! Ha akarod, csinálok ide három sátrat: egyet neked, egyet Mózesnek, egyet pedig Illésnek.” Amíg beszélt, hirtelen fényes felhő borult rájuk, s a felhőből szózat hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!”

Jézus jósága itt nem cselekvõ jóság, hanem sugárzó jóság. Képzeljük el, hogy Jézus ott ûl egy padon... Megpillantjuk Õt és odamegyünk hozzá... Mit teszünk? Leborulunk a lábai elé? Leülünk melléje? Mit mondunk neki? Mit tennék ilyenkor?... Jézus puszta jelenléte a megrendítõ jóság...

(Mt 28:9)  Egyszerre csak Jézus jött velük szemben, s így köszöntötte őket: „Üdv nektek!” Odafutottak, leborultak előtte, és átkarolták a lábát.

(Lk 7:35) Megállt hátul a lábainál, sírva fakadt, elkezdte könnyeivel öntözni a lábait, és megtörölte hajával, csókolgatta a lábait, és megkente a kenettel.

A táborhegyi színeváltozásban, Péter és társai, valami olyant tapasztalnak, amit szavakba nem lehet önteni. Jézus jósága elárasztotta szívüket, amikor isteni természete átragyogott az emberi természetén. Erre nincsenek szavak és mi is csak annyit mondhatunk, amit Péter: Uram, jó itt nekünk!

Az Úr Jézus jósága az átdöfött Szent Szívében

Úgy mondják, hogy a Megtestesülés célja a Megváltás volt. Isten emberré lett, hogy megváltsa az embert a bűn halálából. De van, aki azt is mondja, hogy a Megtestesülés végsõ célja, hogy Isten teljesen magához ölelje az embert. Isten, Aki lélek, emberré lett, hogy megölelhesse az embert. Mivel az ember csak test (Ter 6:3), ezért azt is mondják, hogy a Megtestesülésnek meg kellett volna történnie az ősbûntõl függetlenül, hogy Isten és ember megölelhessék egymást. Van aki ide vezeti vissza a bukott angyalok lázadásának okát, mert szerintük a Magasságos Isten nem alacsonyodhat le annyira, hogy a testtel, a „porral” ( Ter 3:19) egyesüljön és hogy õk egy test elõtt hódoljanak...

A Fiú, a második isteni személy, örök idõktõl fogva felvállalta, hogy emberré lesz:

(Zsid 10:5-7) Áldozatot és felajánlást nem kívántál, de testet alkottál nekem. Nem kedves előtted az engesztelő és égőáldozat. Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.

A Megtestesülés által, Jézus emberi természete, hordozója lett isteni természetének, vagyis egy személyben két természete van. Jézus valóságos Isten és valóságos ember. A két külön természet, Jézus Szent Szívében egyesül, amely a kegyelem kifogyhatatlan õsforrása. Amikor a katona átdöfte a lándzsával az Úr Jézus Szent Szívét, akkor nyílt meg a kegyelem és a szentség õsforrása az emberiség számára. A Jézus Szent Szívébõl elõtörõ vér és víz, a világra kiáradó kegyelmet testesíti meg...

(Jn 19:33-34) Amikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg a lábszárát, hanem  az egyik katona oldalába döfte a lándzsáját. Nyomban vér és víz folyt belőle.

A víz a bûnbánat és a megtisztulás, a vér pedig a megváltás és a megszentelõdés. Jézus Szentséges Szívében megtörténik a természetek kölcsönös kicserélõdése: Isten részesedett az emberi természetbõl, hogy a megváltott ember részesedjen az isteni természetbõl. Jézus teste az Õsszentség, a kegyelem és a szentségek kiapadhatatlan forrása. Mi mndnyájan, az egész Egyház, belõle halmozunk kegyelemet kegyelemre:

(Jn 1:16) Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva.

Tehát Jézus jósága az Õ Szentséges Szívében szemlélhetõ egésszen, mert onnan származik nekünk minden jó a mennyei Atyától:

(Jak 1:17) Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék onnan felülről, a fényességek Atyjától származik, akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak.

(1 Tim 2:5) Hiszen egy az Isten, egy a közvetítő is Isten és ember között: az ember Krisztus Jézus...

Ima: Mennyei Atyánk, kérünk, hogy töltsön el minket jóságod bizonyossága, amelyet Szent Fiadban, Jézus Krisztusban ajándékoztál nekünk. Ámen.