Az Ő halálára keresztelkedtünk meg

(Rom 6:3-11) Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg? Eltemettek tehát vele együtt a halálba a keresztség által, hogy amint az Atya dicsősége feltámasztotta Krisztust a halottak közül, éppúgy mi is új életben járjunk. Ha ugyanis eggyé lettünk vele halálának hasonlóságában, úgy majd a feltámadásában is egy leszünk vele. Hisz tudjuk: a régi embert bennünk azért feszítették meg vele együtt, hogy a bűn teste elpusztuljon, s ne szolgáljunk többé a bűnnek. Mert aki meghalt, az felszabadult a bűn alól. Ha tehát meghaltunk Krisztussal, hisszük, hogy Krisztussal együtt élni is fogunk, mert tudjuk, hogy Krisztus, miután feltámadt a halottak közül, már nem hal meg, s a halál többé nem uralkodik rajta. Mert halála egyszer s mindenkorra való halál volt a bűnnek; az élete azonban élet az Istennek. Ti is úgy tekintsétek tehát magatokat, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek Krisztus Jézusban.

Az őskeresztények idejében, de akár ma is a missziós területeken, mint pl. Kínában, a felnőttek megkeresztelésekor ez az ige nyilvánvalóan megvalósúl... A már felnőtt ember, akit húsvétkor keresztelnek meg, meghozta már azt a felelős döntést, hogy Krisztus halálában elmerülve, meghal a korábbi hitetlen, testi életének, hogy feltámadjon az új életre Jézus Krisztusban. Nekünk azonban, akiket csecsmőként kereszteltek meg, ez nem ennyire nyilvánvaló. A mi esetünkben nem egy egyszeri döntésről van szó, hanem egy fokozatos tanulási, megtérési, lelki folyamatról, amelyben Isten kegyelme által felnövünk ehhez a döntéshez és életállapothoz...

Kereszténységünk a felnőtt korig

A csecsemők megkeresztelése a szülők döntésén és hitén alapszik. Úgy kereszteli meg az Egyház a csecsemőket, hogy a szülők kérik a keresztséget meg a hitet gyermekeik számára, megígérvén, hogy a szülői nevelés által megismertetik gyermekeikkel a Katolikus Egyház tanítását, és az Egyház hite szerint nevelik őket. Az ilyen keresztség kiszolgáltatást sokan vitatják, és mindig lesznek érvek a csecsemőkeresztelés mellett vagy ellen. Tény az, hogy ez a gyakorlat... 

Aztán később, a mindennapokban, a keresztségi fogadalom sokszor elfelejtődik, és néha a gyermek úgy nő fel, hogy a vallást csak a templomtoronyról ismeri. Jobb esetben, a gyerek részesül a szentgyónás, az elsőáldozás és a bérmálás szentségeiben. Ekkor viszont már muszáj eljárni a hittanórákra, mert megkövetelik azt. Tehát a gyermek valahogyan csak hall valamit a hit dolgairól...

Mindez csak a dolgok emberi oldala, ami nem valami bíztató, de ott van a dolgok isteni oldala is, éspedig az, hogy a keresztségben és a bérmálásban, a gyermek lelke egy új karaktert kap, egyfajta lelki vízjelt, isteni filigránt. A szentgyónásban és a szentáldozásban, az elsőáldozó egy új lelki életben és kegyelemben részesül. Ez hasonlatos ahoz a földbe elvetett, szunnyadó maghoz, amely arra vár, hogy megöntözzék és kikeljen (1Ján 2:27, 1Ján 3:9). A megkeresztelt gyermek, a fiatal keresztény, még testi életet él, és az önmegvalósítását keresi. Csak később fogja megteremni a hit és a megtérés gyümölcseit, amely már nem pusztán az emberi munka eredménye, hanem a kegyelem műve (Jn 1:16)...

(Jn 1:16) Mi mindnyájan az ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre halmozva.

(1Ján 2:27) A tõle kapott kenet maradjon meg bennetek, és akkor nincs szükségetek rá, hogy bárki is tanítson benneteket mindenre, s ez igaz, nem hazugság. Aszerint, ahogy tanított benneteket, maradjatok benne.

(1Ján 3:9) Azok, akik az Istentõl születtek, nem követnek el bûnt, mert az õ magja bennük marad, és nem vétkezhetnek, mert az Istentõl születtek.

Az első megtérés

A fiatal keresztény, természetes módon, a "tékozló fiú" állapotába nő bele (Lk 15:13)... Természetes dolog, hogy egy egészséges gyermeknek, fiatalnak vágyai vannak, és meg is akarja valósítani önmagát. Először tanulni akar, aztán karriert akar csinálni, aztán családot akar alapítani, aztán házat akar venni, meg autót, stb. Ezek a dolgok, mind-mind elvonják a fiatalt a lelki élettől. Van néhány kivétel, akiknek hivatásuk van, és fiatal koruktól papi vagy szerzetesi pályára irányúlnak, de ezek kivételek. Ezért aztán mondhatni, hogy minden megkeresztelt ember életében el kell jönnie az első megtérésnek...

(Lk 15:13) Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét, és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát.

Az első megtérés Isten segítő kegyelme által érkezik el, amely minden embernél más és egyénre szabott. Jön a Szentlélek kegyelme és megérinti a lelket, megöntözi a fiatal, vagy talán idősebb keresztény ember szívét, hogy kibontsa benne az egykor elvetett, mintegy magban szunnyadó ajándékait. Az első megtérés lehet egy nagy lelki megrázkodtatás által, amely istenfélelemre vezet, lehet Isten szeretetének és irgalmának erőteljes megtapasztalása, amely bűnbánatot fakaszt (Róm 2:4), vagy lehet egy csendes, templomba kívánkozó vágy, amely jámborságra vezet (Iz 11:2-3). De mindenképpen, senki sem mehet az Úr Jézushoz, csakis akkor, ha az Atya vonza őt (Jn 6:44)...

(Iz 11:2-3) Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács és az erősség lelke, a tudás, és az Úr félelmének lelke; és kedve telik az Úr félelmében.

(Jn 6:44) Senki sem jöhet hozzám, hacsak az Atya, aki engem küldött, nem vonzza; és én feltámasztom őt az utolsó napon.

(Róm 2:4) Avagy semmibe veszed, hogy Isten végtelenül jó, türelmes és elnézõ, s nem jut eszedbe, hogy irgalma bûnbánatra akar vezetni?

Az első megtérés után, ha a megtért ember válaszol Isten hívására és állhatatos marad, akkor elkezdődik az ő lelkében egy tisztulási folyamat. Ez a folyamat a bűnök fokozatos felismerésében, elhagyásában és meggyónásában valósul meg. Ez általában egy többéves lelki fejlődés és küzdelem (Fil 3:16), amely által az ember szívében a lelki, a jó és a világosság, felülkerekedik a testieken, a rosszon meg a sötétségen. Minél több győzelmet arat az ember a megtérésében, annál inkább megtisztul, és egy magasabb szintű lelki életre jut el...

(Fil 3:13-16) Testvérek, nem gondolom, hogy máris magamhoz ragadtam, de azt igen, hogy elfelejtem, ami mögöttem van, és nekilendülök annak, ami előttem van. Futok a kitűzött cél felé, az égi hivatás jutalmáért, amelyre Isten meghívott Krisztusban. Mi, a tökéletesek, gondolkodjunk így! Ha valamiben még másképpen gondolkodtok, Isten majd megvilágosít benneteket, de amit már elértünk, abban tartsunk ki.

A második megtérés

A második megtérés semmiképpen sem az első megtérés megismétlődése. A keresztény élet nem abból áll, hogy egy életen át sorozatosan bemocskolódunk a bűnben, majd megmosakodunk a szentgyónásban. Nem abból áll, hogy a világi életünk és bűneink körül forgunk, mint ahogy egy levágott farkú kutya forog önmaga körül... A második megtérés abban áll, hogy felismerjük azt a döntő igazságot, hogy teljesen meg kell halnunk a világ számára Krisztusban (Róm 6:10). A második megtérés megérteti velünk, hogy közel az ítélet órája, amikor meg kell jelenjünk a nagy Bíró ítélőszéke előtt (2Kor 5:10), ahol majd el kell számolnunk életünkkel, és végérvényesen beteljesedik a mi sorsunk...

(Róm 6:10) Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bűnnek, aki azonban él, az Istennek él.

(2Kor 5:10) Mert mindnyájunknak meg kell jelennünk leplezetlenül Krisztus ítélőszéke előtt, hogy mindenki megkapja, amit érdemel, aszerint, hogy jót vagy hitványat cselekedett testi életében.

A második megtérés megérteti velünk, hogy rövid az időnk itt a földön, és meg kell feszítsük végleg magunkban az evilági vágyakat, hogy a Szentlélek kegyelmével  együttműködve felnőhessünk a Mesterhez (Lk 6:40). Ebben a második megtérésben is elbukhatunk néha, de tudjuk, hogy van szószólónk a mennyben (1Ján 2:1). Ekkor a szentgyónásunk már nem egy eredménytelen ismétlődő vallásos cselekmény, hanem egy ugródeszka a magasabbrendű isteni élet felé. Mindehez erős elhatározásra van szükség, és józanságra, amely emlékeztet földi útunk vészesen közeledő végére...

(Lk 6:40) Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.

(1Ján 2:1) Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bűnt. De ha valaki bűnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz.

Olvassuk el ismételten és figyelmesen az alábbi igéket:

(Ef 5:16) Használjátok fel az idõt, mert rossz napok járnak.

(1Kor 10:23) „Minden szabad”, de nem minden használ. „Minden szabad”, de nem minden szolgál javunkra.

(Róm 6:10) Aki meghalt, az egyszer s mindenkorra meghalt a bûnnek, aki azonban él, az Istennek él.

(2Kor 5:10) Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélõszéke elõtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

(1Jn 2:1) Gyermekeim! Ezeket azért írom, hogy ne kövessetek el bûnt. De ha valaki bûnbe esik, van szószólónk az Atyánál: Jézus Krisztus, az Igaz.

(Lk 6:40) Nem nagyobb a tanítvány mesterénél: Akkor tökéletes az ember, amikor már olyan, mint a mestere.

Fontoljuk meg, hogy bizony már nem sok időnk van hátra itt a földön.

A keresztség és a bérmálás szentségei után, ott van az úgynevezett Szentlélek keresztség, a Szentlélek kegyelme, vagyis a mi személyes pünkösdünk. Ez Isten ingyenes ajándéka (Mt 10:8), amely által az ember eltelik a Szentlélekkel, vagyis betelik Isten Lelkével (ApCsel 6:5). Ezt azok tapasztalják meg, akik egésszen átadták magukat Istennek, szent életet élnek és különös elhivatottságuk van Isten országának építésére...

(Mt 10:8) A betegeket gyógyítsátok meg, a halottakat támasszátok fel, a leprásokat tisztítsátok meg, ördögöket űzzetek ki! Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.

(ApCsel 6:5) Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit...

Uram Jézus! Te tudod, hogy míg egyik kezem megfeszítem, addig a másikkal a világ örömei után nyúlok. Add Szentlelkedet, hogy szentjeid példáját követve felnőhessek Tehozzád. Ámen.

Nem vagyok méltó

(Mt 8:5-12) Amikor beért Kafarnaumba, egy százados járult eléje, kérve õt: „Uram - szólította meg -, szolgám bénán fekszik otthon, és rettenetesen kínlódik.” „Megyek és meggyógyítom” - felelte neki. A százados ezt mondta neki: „Uram, nem vagyok méltó, hogy betérj házamba. Csak szólj egy szót, és szolgám meggyógyul! Magam is alárendelt ember vagyok, s katonák szolgálnak alattam. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! - elmegy, a másiknak: Gyere ide! - odajön hozzám, vagy szolgámnak: Tedd ezt meg! - megteszi.” Ennek hallatára Jézus elcsodálkozott és kísérõihez fordult: „Bizony mondom nektek, Izraelben nem találtam ekkora hitet. Ezért mondom nektek: Sokan jönnek majd napkeletrõl és napnyugatról, és letelepednek Ábrahám, Izsák és Jákob mellé a mennyek országában, az ország fiait pedig kivetik a külsõ sötétségbe. Ott sírás és fogcsikorgatás lesz.”

Ez az evangéliumi rész egy római, tehát egy pogány katonaembert állít elénk, mint a hit és a méltóság példáját. Az ő esete által Isten világosan kinyilvánította, hogy üdvterve kiterjed a pogányokra is, azaz minden emberre, aki hisz az Emberfiában, az Úr Jézus Krisztusban (1Tim 2:3-4). Amint Isten Ábrahámnak és utódainak egy jobb hazát, egy jobb országot ígért (Zsid 11:15-16), úgy ezt az országot minden embernek felkínálja, aki befogadja az evangéliumot...

(1Tim 2:3-4) Ez jó és kedves üdvözítő Istenünk szemében, aki azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön, és eljusson az igazság ismeretére.

(Zs11:15-16) Ha arra a földre gondoltak volna, ahonnan kijöttek, lett volna alkalmuk a visszatérésre. De egy jobb haza után vágyódtak, a mennyei után.

A pogány százados hite

A római százados hitte és megértette, hogy Isten és az Ő seregei, a szellemi világban, egy országot és birodalmat alkotnak, a Római Birodalomhoz és hadsereghez hasonlóan (Mt 26:53). Hitte hogy Isten országa egy testet alkot, amelyet egy szent hierarchia és törvény szabályoz. A római százados már Szent Pál előtt ráérzett Isten országának és Krisztus testének modelljére (1Kor 12:12)...

(Mt 26:53) Vagy azt hiszed, hogy nem kérhetem Atyámat, s nem küldene tizenkét légió angyalnál is többet?

(1Kor 12:12) A test ugyan egy, de sok tagja van, a testnek ez a sok tagja azonban mégis egy test. Így Krisztus is.

A százados megértette, megérezte a názáreti Jézus nagyságát... Nem mondta ki, hogy az Úr Jézus az Isten Fia, nem mondta ki, hogy az Úr Jézust Istennek tartja, de kimondta, hogy az Úr Jézus Krisztus a legnagyobb Isten országában és, hogy minden angyal neki van alárendelve, amint ezt Ő maga is kijelentette később (Jn 1:51)...

 (Jn 1:51) „Bizony, bizony, mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl- s leszállnak az Emberfia fölött.”

A százados megértette, hogy habár ő a hatalmas Római Birodalom polgára és katonája, tisztség, mely kiváltságos jogokat biztosított számára, habár ő rangos tiszt, akinek hatalma van katonái fölött és a leigázott zsidók fölött, mégis, ez a hatalom csekély és mulandó. A százados megértette, hogy az üdvrendben ő másodrangú, és, hogy a zsidók elõbbrevalók, mert az üdvösség és a dicsőség Izraelből jön (Lk 2:32)...

(Lk 2:29-32) „Most bocsásd el, Uram, szolgádat, szavaid szerint békében, mert látta szemem üdvösségedet, melyet minden nép színe elõtt készítettél, világosságul a pogányok megvilágosítására, és dicsõségül népednek, Izraelnek.”

(Róm 2:9-10) Mindenkit, aki gonoszat mûvel, utolér a kín és a gyötrelem, elsõsorban a zsidót, azután a pogányt. S dicsõség, tisztelet és békesség vár mindenkire, aki jót tesz, elsõsorban a zsidóra, azután a pogányra.

Az újpogányok hitetlensége
 
A mai posztmodern világ újpogányai nem hiszik az evangéliumot, Isten országát, és megtévesztő sátáni tanításokra hallgatnak... 

(1Tim 4:1) A Lélek világosan állítja, hogy a végsõ idõkben némelyek elpártolnak a hittõl, megtévesztõ szellemekre és sátáni tanításra hallgatnak.

Az ilyenekben nincs alázat, kevélyek, megátalkodottak, gyalázzák és megvetik az isteni fölséget. Megvetik az Úr Jézus Krisztust, az égi hatalmasságokat és az Egyházat... 

(2Tim 3:1-4) Azt pedig tudnod kell, hogy az utolsó napokban veszedelmes idők következnek. Az emberek önzők lesznek, kapzsik, kérkedők, kevélyek, káromlók, szüleik iránt engedetlenek, hálátlanok, gonoszok, szeretetlenek, békétlenkedők, rágalmazók, mértéktelenek, kegyetlenek, rosszakarók, árulók, vakmerők, felfuvalkodottak; inkább fogják szeretni a gyönyört, mint Istent.

(Júd 1:8) Ennek ellenére ezek az álmodozók is ugyanúgy megfertõzik a testet, megvetik az (isteni) fölséget, káromolják az (égi) hatalmasságokat,...

Mivel nincs hitük, nem ismerik az üdvtörténetet, ezért gyűlölik és átkozzák a zsidókat. Az antiszemitizmus minden formája sátáni eredetű, és végső soron minden gyülölködésük, rejtett módon, Isten ellen, az Úr Jézus Krisztus ellen és az Egyház ellen irányul. Amikor a zsidókat átkozzák, akkor Ábrahámot, a hit atyját átkozzák, mert ő az atyja úgy a körülmetélteknek, mint a körülmetéletleneknek (Róm 4:11). Az ilyenek átkot vonnak magukra... Persze itt ismerni kell a különbségeket az antiszemitizmus és az antijudaizmus között, meg a zsidók különböző ágazatai között ( haszid, ortodox, reform, cionista, stb.)

(Ter 12:3) Megáldom azokat, akik áldanak téged, de akik átkoznak téged, azokat én is megátkozom. Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.

(Ter 27:29) Népek szolgáljanak neked és nemzetek hódoljanak elõtted. Légy ura testvéreidnek, s hajoljanak meg elõtted anyád fiai. Legyen átkozott, aki átkoz, és áldott, aki áld téged.

(Róm 4:11) A körülmetélés jelét mint a körülmetéletlenségben nyert hitbeli megigazulás pecsétjét azért kapta, hogy atyja legyen minden körülmetéletlen hívõnek, hadd legyen nekik is részük a megigazulásban, és hogy atyja legyen a körülmetélteknek is.

A százados méltósága

A százados méltó volt, hogy részesüljön Isten országában, mert hitt az Úr Jézus Krisztusban, és megvallotta hitét szóban és tettben. Egy élet-halál kérdésben hitte, hogy az Úr Jézus isteni szava távolra ható hatalommal bír, és bizonyította Izrael iránti szeretetét is, mivel zsinagógát építtetett a zsidóknak (Lk 7:5)...

(Lk 7:5) Szereti nemzetünket, a zsinagógát is ő építette nekünk.

A százados méltó volt, hogy felmagasztaltassék, mert római polgár és katonatiszt létére, megalázta önmagát a zsidók előtt. Elment kérni egy zsidóhoz, sőt azt mondta egy zsidónak, hogy nem méltó arra, hogy belépjen az ő házába. Mivel a százados megalázta magát, ezért felmagasztaltatott (Mt 23:12). Annyira felmagasztaltatott, hogy az ő szavai bekerültek az Egyház liturgiájába: „Uram, nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jőjj...“

(Mt 23:12) Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.

A mi méltóságunk

A mi méltóságunk az Úr Jézus Krisztusba vetett hitből fakad. A hit pedig a kegyelemből van, mely méltóvá tesz minkat ha:

- A hit által felmagasztaljuk az Úr Jézus Krisztust, és Ő lesz az első a mi életünkben...

(Mt 10:37) Aki apját vagy anyját jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám, aki fiát vagy lányát jobban szereti, mint engem, nem méltó hozzám.

- A hit által elfogadjuk a szenvedéseket és a megpróbáltatásokat az Úr Jézus Krisztusért...

(Mt 10:38) Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám.

- A hit által tanúságot teszünk az Úr Jézus Krisztusról az emberek előtt, és megvalljuk Őt...

(Lk 12:8-9) Mondom nektek, hogy aki tanúságot tesz mellettem az emberek elõtt, azt majd az Emberfia is magáénak vallja az Isten angyalai elõtt. Aki azonban megtagad az emberek elõtt, azt én is megtagadom Isten angyalai elõtt.

Ez az élő hit táplálja a reményt, ami az Úr kegyelméből buzog szent szeretetre. A szent szeretet pedig a mennyet veszi célba. Ez a mi méltóságunk...

 

Nyugtalanító kérdések

1. Hiszünk-e igazán az Úr Jézus Krisztusban, Aki meghalt értünk a kereszten, feltámadt, majd felment a mennybe és ott ül az Atyának jobbján?

2. Miben áll a mi hitünk, és miben nyilvánul meg?

3. Megvalljuk-e szóban és tettben az Úr Jézus Krisztust a világ előtt?

4. Megcselekedjük-e az Ő tanítását és parancsolatait?

5. Megnyilvánul-e a hitünk anyagi áldozatokban is az Egyházban?

6. Szégyeljük-e az Úr Jézust, az Ő evangéliumát és a vallásosságunkat bizonyos környezetekben?

7. Helyezünk-e valamit az Úr Jézus elé, vagy fölé, mint pl.: a szülők, gyermekek, férj, feleség, nemzet, pénz, birtok, földek, vállalkozás, stb.?

8. Utálunk-e, gyűlölünk-e valakit, vagy valakiket, mondunk-e gonosz, átkos dolgokat másokról, a zsidókról, vagy más nemzetekről, másfajta emberekről?

9. Merünk-e lemondani életünkről, dolgainkról az Úr Jézusért?

10. Merünk-e szenvedést és üldöztetést vállalni az Úr Jézusért?...

Ha ezek a kérdések nyugtalanítanak bennünket, vagy ellenkezést váltanak ki bennünk, akkor lehet, hogy még hajlamosak vagyunk megbotránkozni az Úr Jézusban...

(Mt 13:20-21) A köves talajba hullott ellenben az, aki meghallgatja a tanítást és szívesen be is fogadja, de az nem ver benne gyökeret, mert csak ideig-óráig él. Amikor a tanítás miatt szorongatás, üldözés éri, csakhamar megbotránkozik.

(Lk 7:23) Boldog, aki nem botránkozik meg rajtam!”

Lássuk be méltatlanságunkat, és törekedjünk az isteni erényekre (1Kor 13:13). Ma még van időnk behozni méltatlanságunk hátrányát, hogy egykor mi is méltók lehessünk az Úr előtt...

Uram Jézus, bocsásd meg méltatlan viselkedésemet. Kérlek segíts, hogy ne kelljen megtagadnod engem angyalaid és szentjeid előtt. Ámen.

Az erények summája

(Mk 10:17-21) Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult elõtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten. Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” „Mester - válaszolta -, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” Jézus ránézett és megkedvelte. „Valami hiányzik még belõled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!”

Ez a gazdag ember ifjú korától megtartotta a parancsokat, mégsem érezte magát teljesnek, elégnek... Azt kérdezte az Úr Jézustól, hogy mit tehetne még, hogy jobb, tökéletesebb legyen. Érezte, hogy valami hiányzik még belõle. De nem tudta, hogy az erényekben való teljesség után vágyódik. Vajon, melyek ezek az erények és hogyan nyilvánulnak meg?

I.  A hét főbűn és a hét fő erény

A hét főbűn nem a hét legnagyobb bűn, hanem az összes többi bűn forrása...

1. a. A kevélység (superbia)

A kevélység a büszkeség elfajulása; míg a büszke ember nagy becset tulajdonít személyes tulajdonságoknak, birtoknak, származásnak, kitüntetésnek, de azért nem néz le szükségképpen másokat, csak a magáét tartja nagyra, esetleg joggal, addig a kevély, főleg másokkal szemben, kiket lenéz, tartja magát nagyra, nagyobbra. A büszke a maga érdemét beszéli; a kevély mások érdemét lenézi. A kevély ember rendszerint hiú is, a kevélység az öntudat túltengése, önmagunk mások fölé helyezése.

Szimboluma: Tükörbe néző nő;

Ellentéte: Az alázatosság erénye.

1. b. Az alázatosság  (humilitas)

Az alázatosság abban áll, hogy elismerjük gyarlóságunkat és bűnös voltunkat. Minden jót Istennek tulajdonítunk, magunkat pedig csekélynek tartjuk. Az alázatosság, a kevélység ellenszere. Az alázatosságot az emberek gyakran gyöngeségnek tekintik. Mit is jelent ez valójában? A latin humilitas (alázatosság) az „humus” (= föld) szóból ered. Az alázatos személy az, aki közel áll a földhöz, aki helyesen értékeli a világot. Tudja, hogy ő csak egy teremtmény, aki porszem az idő óceánjában, de azért mégis fontos, mert Isten gyermeke, akiért meghalt az Úr Jézus Krisztus a kereszten. Az alázatos ember nem feledkezik meg Istenről, csodálja, értékeli az Ő világát, s tudja, hogy mivel Isten mindenki Atyja, ezért a másik ember az ő testvére.

2. a. A fösvénység (avaria)

Zsugoriság: a megszerzett véges javakhoz való rendetlen ragaszkodás. E ragaszkodás megmutatkozhat a szerzés túlzott vágyában (kapzsiság) és a megszerzett dolgok rendetlen birtoklásában. A birtoklás túlzottságát jelzi, hogy a fösvény, a számára szükséges mértékben sem válik meg javaitól, nem költi pénzét, esetleg nagy vagyon birtokában is nyomorog. A fösvénység a világ javainak túlzott szeretete, és az azokhoz való beteges ragaszkodás. A fösvény ember mindent magának akar, mindent meg akar szerezni, és semmit sem tud kiengedni a kezei közül. Azt hiszi, maga rendelkezik az anyagi javaival, gazdagságát csak a saját ügyességének köszönheti. Ezért a fösvénység a kevélység édes gyermeke. Aki magát Isten fölé helyezi, az előbb-utóbb azt hiszi, az egész teremtett világ őérte van, és ezért minden őt illet meg. A Lukács evangéliumban szereplő gazdag ember is ilyen ember volt. Mindene megvolt, csak a másik ember felé való érzékenysége veszett el. Lenézte, vagy talán utálta is Lázárt. Mindenképpen bosszantotta õt, mert nem illett bele az ő gazdag életről alkotott képébe. Ez a fösvénység legnagyobb veszélye. Vakká tesz a rászorulókkal szemben, mert a fösvény nem veszi észre a szükséget szenvedőt.

Szimboluma: Pénztarsolyt fogó férfi;

Ellentéte: Az adakozás erénye.

2. b. Az adakozás  (caritas) 
   
Isten nem fösvény, hanem ajándékozó. Megteremtette a világot, életet ajándékozott nekünk és útmutatást adott a helyes életre. Nekünk ajándékozta egyszülött Fiát ( Jn 3:16), aki megváltott minket a kereszten. Nekünk adta Lelkét, aki megszentel minket, és örök életet, boldogságot kíván nekünk adni. A nagylelkű, adakozó ember, Isten, Krisztus életét folytatja ebben a világban. Imádkozzunk, hogy a földi dolgokat helyesen használjuk, és azok is segítsenek minket a menny felé. Az adakozás abban áll, hogy vagyonunkkal a szűkölködőkön segítünk, vagy abból más dicséretes célokra készek vagyunk pótolni. Javak egy része használatra, másik része pedig továbbadásra van rendelve.

3. a. A bujaság (luxuria)

A nemi gyönyör rendetlen kívánásának vagy élvezésének bűnös készsége. A buja emberből hiányzik a nemi élet kontrollja. Az Istentől kapott, bennünk jelen lévő természetes nemi vágyat, öncélú, élvhajhász aktussá silányítja. A buja ember nem tud őszintén szeretni, nem akarja magát egy életre elkötelezni társa mellett, nem kíván boldogítani, hanem éppen ellenkezőleg: isteníti a szabadosságot, mindig csak kapni, leszakítani kíván. A bujaság nem ismer féket és gátat a nemi kapcsolatban, nem törődik azzal, ha bemocskolja mások becsületét. Vét az emberi együttélés egyik alapvető és isteni parancsolaton nyugvó szabálya ellen: „Ne paráználkodj... ne kívánd felebarátod házastársát…”

Szimboluma: Kecskebak hátán üló nő;

Ellentéte: A tisztaság erénye.

3. b. A tisztaság (castitas)

Minden tisztátalan vágyat és kívánságot, melyek a szemérmet sértik, meg kell zabolázni. Gondolatainkban, pillantásunkban, beszédünkben és cselekedeteinkben tisztesek, szemérmesek és erkölcsösek kell legyünk. Nemi életünket, rendezetten, csakis az Úrban, a házasság szentségében éljük (1Kor 7:9). A tiszta ember nem paráználkozik, nem tör házasságot, nem él vadházasságban...

4. a. Az irigység (invidia)

Mások értékei láttán ébredt ellenséges indulat, amely önmagára nézve rossznak látja a másik lelki vagy anyagi javait. Gyümölcse a káröröm. Az irigység rejtett megnyilvánulásai:

- az irigy ember nehezen viseli mások tudásban, tiszteletben, világi javakban vagy az életszentségben való gyarapodását;

- elhúzódik a szerencsés embertől, örül, ha az bajba jut;

- szívesen hallgat megszóló és rágalmazó beszédet;

- mások dicséretét kisebbíti, kedvetlenül és közönyösen beszél róluk, jó cselekedeteiket túlzott iróniával magasztalja, s ezzel eltorzítja;

- a másokat dicsérő beszédet kedvetlenül hallgatja, félbeszakítja, gúnyt űz belőle, vagyis akadályozza a tisztelet születését iránta;

-a jót elhallgatja, vagy félremagyarázza, a jó szándékot kétségbe vonja.

Szimboluma: Csontot rágó kutya a nő ölében;
Ellentéte: A jóakarat erénye.

4. b. A jóakarat (humanitas)

A keresztény ember tudja, hogy semmi sem az övé. Isten teremtette a világot, és Ő adott nekünk életet. Minden Isten ajándéka. Legyünk hálásak ezért, s mindazért, amit reánk bízott. Lelki írók szerint a legjobb orvosság az irigység ellen a hálaadás. Amit kaptunk, azért mondjunk köszönetet. A szeretet mindig a másik javát keresi. Neheztelés helyett örülök annak, amit a másik kapott ajándékba. Az irigység ellentéte a jóakaró szeretet erénye, ami abban áll, hogy minden embernek jót kívánjunk, s felebarátunk örömében és bújában őszintén részt veszünk.

5. a. A torkosság (gula)

A torkosság mértéktelenség az evésben-ivásban. A mértékletesség az, amelyet a táplálkozás megszorításán kezdünk el, és a böjtön át folytatunk. Ez egy csodálatos hatású általános jellemtulajdonsággá bővülhet, amely egész lényünkre kiterjed. Az a láthatatlan körző, amely határt szab minden vágyunknak, önműködőleg kezd tevékenykedni, és nem engedi mértéktelenül tágulni életköreinket. Valami különös gépezetet indítunk el belül a lelkünkben, amely mértéket oszt, és amely mindig fékez, helyes mértéket követel. Ha bánat ér, nem engedi, hogy a túlzott bánkódás leterítsen. Ha megijedünk, hirtelen valami átláttatja velünk a félelem értelmetlenségét. Ha kétségek gyötörnek vagy féltékenység dúl bennünk, valami csitítani kezd és védőernyővel látja el a túlzott hevülést.

Szimboluma: Malac a nő ölében;

Ellentéte: A megtartóztatás erénye.

5. b. Az önmegtartóztatás (continentia)        

Egy önmagában jó és jogos igény beteljesítéséről való lemondás. A fegyelmezetlenség, a szétszórtság és a mértéktelenség elleni harc és a kiegyensúlyozottság megszerzésének eszköze. Erkölcsi értéke az indítéktól függ (sport, diéta, vezeklés). Szoros értelemben, a személy javáért, üdvösségéért vállalt önmegtagadás. Szent Ágoston szerint „összeszed minket, és elvezet arra az egységre, amelyből sokfelé szétszóródtunk.” (Confessiones 10, 29, 40). A személy elsődleges java ugyanis az Istennel való egyesülése, melynek alapfeltétele a lélek uralmának biztosítása a test fölött. A test megfékezését és a lélek uralmát jelenti. Két fő tere az étkezés és a nemiség, de fontos a beszédben való megtartóztatás is, a nyelv és a gondolatok csapongásának megfékezése, az egyszerűségre (öltözködés, viselkedés) és pontosságra törekvés. Az egyházjog a húsra vonatkozó megtartóztatásnak három formáját írta elő: a szigorú böjt, az enyhített böjt és a hústilalom.

6. a. A harag (ira)

A harag az emberi lélek azon indulata, mely a megsértett, megrövidített, várakozásaiban megcsalatkozott, szokásaiban megzavart, önérzetében sértett ember lelkében ezen dolgok okozója ellen támad. A harag, a megtorlással párosulva bosszúvá válik. Ha ez az érzés hirtelen, nagy erővel támad fel, a hirtelen harag (méreg) nevet kapja. Jézus értünk halt meg a keresztfán, hogy mi bocsánatot nyerjünk és ne menjünk a kárhozatra. Nekünk nem kell meghalnunk embertársunkért, de tudnunk kell elengedni, megbocsátani egymásnak. Annál is inkább, mert a harag nemcsak az egymás közötti viszonyt, de a saját lelkünket is mérgezi és tönkreteszi belső nyugalmunkat.

Szimboluma: Kardal sújtó férfi;

Ellentéte: A szelídség erénye.

6. b. A szelídség (patientia)

Abban áll, hogy minden bosszúvágyat és minden igazságtalan haragra való gerjedelmet elnyomunk magunkban.  „Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet!” (Mt 5:4) Hogyha szelídek vagyunk, csak akkor lesz a föld otthon és kert számunkra, és akkor lesz mienk a menny. Legyünk szelídek a gondolkodásban, a szavakban és a tettekben. Tegyük ezt a családban is, meg kint az emberek között is.

7. a. A jóra való restség (acedia)

A restség vonakodás a szükséges áldozathozataltól vagy erőfeszítéstől. "Aki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak." - írja a szentírásban (Jak 4:17). A henyélés minden bűnnek a forrása, és a hasznos tevékenység nélkül elsorvadunk, tartástalan lényekké vedlünk. Mahátma Gandhi, kalkuttai Teréz anya és még többen, a másoknak való önzetlen szolgálattal kerültek a világ legkiemelkedőbb emberei közé.

Szimboluma: Szamárháton szunnyadó férfi;

Ellentéte: A buzgóság erénye.

 

7. b. A buzgóság  (industria)

Istennek szívesen és örömest kell szolgálnunk. Dicsőségét, erőnkhöz képest, buzgón elő kell mozdítsuk, és minden kötelességünket híven kell teljesítsük. „Legyetek lélekben buzgók, az Úrnak szolgáltok!” (Róm 12:11).

II. Emberi erények és isteni erények - a Katolikus Egyház Katekizmusa

1. Az emberi erények (sarkalatos erények)

1804 Az emberi erények következetes magatartásformák, állandó készségek, az értelem és az akarat állapotszerű tökéletességei, melyek a hit és az értelem szerint szabályozzák cselekedeteinket, rendezik szenvedélyeinket és cselekvésmódunkat. Az erények könnyedséget, önuralmat és örömet biztosítanak az erkölcsileg jó élethez. Erényes az, aki szabadon teszi a jót.  Az erkölcsi erényeket emberi módon szerezzük meg. Az erkölcsileg jó cselekedetek gyümölcsei és csírái; minden emberi képességet fölkészítenek arra, hogy közösségre léphessenek az isteni szeretettel.

1805 Négy erénynek sarkponti szerepe van. Ezért nevezik őket sarkalatos erényeknek (a latin cardo, `sarok, amin fordul az ajtó' szóból kardinális), és az összes többi erény köréjük csoportosul. Ezek az okosság, az igazságosság, az erősség és a mértékletesség. "És ha valaki az igazságot kedveli, fáradozásának gyümölcsei az erények: józanságot tanít ugyanis és okosságot, igazságosságot és erősséget" (Bölcs 8,7). Más neveken a Szentírás számos helyen dicséri ezeket az erényeket.

1806 Az okosság az az erény, amely a gyakorlati értelmet fölkészíti arra, hogy minden helyzetben fölismerje igazi javunkat, és annak megtételéhez megtalálja a helyes eszközöket. "Az okos vigyáz lépéseire" (Péld 14,15). "Legyetek hát okosak és éberek, és imádkozzatok" (1Pt 4,7). Az okosság a "megtehető dolgok helyes szabálya" -- írja Szent Tamás Arisztotelészt követve . Az okosságot nem szabad összetéveszteni sem a félénkséggel vagy a félelemmel, sem a kétszínűséggel vagy a szimulálással. Auriga virtutum, `az erények kocsisának' nevezzük: szabályt és mértéket szabva irányítja a többi erényeket. Az okosság vezérli közvetlenül a lelkiismeret ítéletét. Az okos ember ezt az ítéletet követve dönti el és rendezi el magatartását. Ennek az erénynek köszönhetően tudjuk tévedés nélkül alkalmazni az erkölcsi alapelveket konkrét esetekben, és győzzük le a teendő jó és a kerülendő rossz körüli kétségeket.

1807 Az igazságosság erkölcsi erény, mely erőssé és állhatatossá teszi az akaratot abban, hogy megadja Istennek és a felebarátnak, amivel tartozik nekik. Az Isten iránti igazságosság neve a "vallásosság erénye". Az emberek iránti igazságosság készségessé tesz mindenki jogainak tiszteletben tartására, és segít az emberi kapcsolatok terén olyan összhang megteremtésében, mely előmozdítja a méltányosságot a személyek és a közjó irányában. A Szentírásban gyakran említett igaz embert gondolatainak állandó igazsága és a felebaráttal szemben tanúsított egyenes magatartása jellemzi. "Ne vedd tekintetbe a szegény személyét, és ne tiszteld a hatalmas arcát. Igazságosan ítélj felebarátodnak." (Lev 19,15) "Gazdák, adjátok meg szolgáitoknak, ami jogos és méltányos. Gondoljátok meg, nektek is van Uratok a mennyben." (Kol 4,1)

1808 Az erősség az az erkölcsi erény, amely a nehézségek közepette biztosítja az erősséget és állhatatosságot a jó keresésében. Megerősíti az elhatározást, hogy az ember az erkölcsi életben ellenáll a kísértéseknek és legyőzi az akadályokat. Az erősség erénye készségessé tesz a félelem, még a halálfélelem legyőzésére is, segít vállalni a próbatéteket és üldöztetéseket. Megadja a bátorságot az önmegtagadásra, sőt az élet föláldozására is az igaz ügy védelmében: "Erősségem és dicséretem az Úr" (Zsolt 118,14). "A világban üldözést szenvedtek, de bízzatok, Én legyőztem a világot" (Jn 16,33).

1809 A mértékletesség az az erkölcsi erény, amely mérsékli az élvezetek vonzását, és készségessé tesz a kiegyensúlyozottságra a teremtett javak használatában. Biztosítja az akarat uralmát az ösztönök fölött, és a tisztesség határai között tartja a vágyakat. A mértékletes ember érzéki vágyait a jóhoz rendezi, józanul tesz különbséget, és nem erejét követi, hogy szívének ösztönös vágyai szerint cselekedjék. Az Ószövetség gyakran dicséri a mértékletességet: "Ne járj bűnös vágyaid után, és tartóztasd magad gyönyörűségeidtől " (Sir 18,30). Az Újszövetségben ezt az erényt "mértéktartás"-nak vagy "józanság"-nak nevezik. "Éljünk józanul, igazul és jámborul ebben a világban" (Tit 2,22).

2. Az isteni erények

1813 Az isteni erények alapozzák meg, lelkesítik és határozzák meg a keresztény ember erkölcsi cselekvését. Formát adnak az összes erkölcsi erénynek, és éltetik őket. Isten önti az isteni erényeket a hívők lelkébe, hogy gyermekeiként tudjanak cselekedni és kiérdemeljék az örök életet. A Szentlélek jelenlétének és működésének zálogai az emberi képességekben. Három isteni erény van: a hit, a remény és a szeretet.

1814 A hit az az isteni erény, mellyel hiszünk Istenben és mindabban, amit nekünk mondott és kinyilatkoztatott, s amit az Egyház nekünk hinni előad, mert Isten maga az igazság. A hittel "az ember szabadon Istenre bízza teljes önmagát". Ezért aki hisz, törekszik megismerni és megtenni Isten akaratát. "Az igaz a hitből él" (Róm 1,17). Az élő hit "a szeretet által tevékeny" (Gal 5,6).

1817 A remény az az isteni erény, amellyel bizalmunkat Krisztus ígéreteibe vetve, és nem a saját erőnkre, hanem a Szentlélek segítségére és kegyelmére támaszkodva törekszünk a mennyek országára és az örök életre mint boldogságunkra. "Tartsunk ki rendíthetetlenül reményünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette" (Zsid 10,23). A Szentlélek "bőségesen áradt ránk Üdvözítőnk, Jézus Krisztus által, hogy az ő kegyelméből megigazulva az örök élet reménybeli örököseivé váljunk" (Tit 3,6--7).

1822 A szeretet az az isteni erény, amellyel Istent önmagáért mindenekfölött szeretjük, felebarátunkat pedig úgy szeretjük, mint önmagunkat, Isten szeretetéért.

III. Az Istennel rendezett élet erényei

(Mik 6:8, Károli ) Megjelentette néked, oh ember, mi légyen a jó, és mit kiván az Úr te tõled! Csak azt, hogy igazságot cselekedjél, szeressed az irgalmasságot, és hogy alázatosan járj a te Isteneddel.

Az Istennel rendezett, békében és az Ő kegyelmében élő ember élete, három erényen nyugszik: az igazság, az irgalmasság és az alázatosság.

1. Az igazság: Az ember, az Isten és felebarátja iránti szeretetben rendezi saját életét. Megtartja a Tízparancsolatot, tiszteli a jogot, és teljes õszinteségben, igazságosságban végzi dolgait.

2. Az irgalmasság: Az ember csakis önmagától követeli meg szigorúan az igazságot, másoktól viszont türelemmel elviseli az igazság megsértését. Megbocsátja mások bűneit, imádkozik értük és bízik abban, hogy a megváltás által, mások is elnyerik Isten bocsánatát.

3. Az alázatosság: Az ember folyamatosan tudatában van kicsinységének, gyarlóságának és gyengeségének. Tudja, hogy porból lettünk és porrá válunk, tudja, hogy csakis Isten irgalma tarthat meg. Az ilyen ember nem helyezi magát senki fölé, tudván, hogy Isten az itélőbíró, és neki van egyedül hatalma az embert felmagasztalni vagy megalázni.

IV. Az erények „rövid útja”

(1Ján 2:15-16) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami a világban van! Ha valaki szereti a világot, nincs meg benne az Atya szeretete, mivel minden, ami a világban van: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége, nem az Atyától van, hanem a világból.

A világias lelkület három fő dologban áll: a test kívánsága, a szem kívánsága és az élet kevélysége. Ezeknek ellenszere a Szent Benedek „rövid útja”, amelyet szerzetesi fogadalomként írt elő. Ez a „rövid út”  három erényből áll: a tisztaság, a szegénység és az engedelmesség.

1. A tisztaság: a világiaknak, abban az értelemben, ami fentebb, a 3.b.-ben van megemlítve és, amit a lelki tisztaság követ.

2. A szegénység: a világiaknak, az evangéliumi szegénység, azaz ne gyűjteni hiábavaló vagyont (Mt 6:24-34).

3. Az engedelmesség: a világinak azt jelenti, hogy engedelmeskedik az egyházi és világi elõljáróinak, sőt a vele egyenlő rangú testvéreinek, embertársainak is, kivéve a bűnt (Zsid 13:17; 1Pét 2:13).

A felsorolt fő erények, sarkalatos erények, isteni erények és az erények „rövid útja”, mind a nagy parancsolat, az egyetlen parancsolat felé vezérelnek, amely a szeretet parancsolata. Az erények summája a szeretet nagy parancsolata, és végső célja Isten, Akivel egyesülni kívánunk...

Uram Jézus! A gazdag fiatalemberrel együtt, én is mélyen átérzem hiányosságaimat. Kérlek segíts, hogy követni tudjalak az erények útján. Ámen.

Tovább: Erények, ajándékok és gyümölcsök.

Nem a világból valók

(Jn 17:14-16) Átadtam nekik tanításodat, de a világ gyûlölte õket, mert nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való. Nem azt kérem tõled, hogy vedd ki õket a világból, hanem hogy óvd meg õket a gonosztól. Hiszen nem a világból valók, amint én sem vagyok a világból való.

Tíz éves koromig egy gyönyörű helyen éltem. Egy csodálatos kis csíki faluban, a falu masszív iskolájának hátsó részében laktunk. Édesanyám volt az iskolaigazgató tanítónő, és édesapám volt a helyi kőbánya technikusa. Az óriási akácfáktól beárnyékozott iskolaudvar hátsó kiskapuja a patakra nyílott, amelynek bőséges csobogása mesebeli hangulatot teremtett. Az iskola kertjében nyáron roskadoztak a fák a különféle gyümölcsöktől. Reggeltől estig, a sötétedésik, naponta tele volt az udvar és a kert a barátainkkal. Délelőtt a szünetekben és délután, a leckék után, mindig csapatokban játszottunk az iskola udvarán meg a kertben. Indiánosdit, háborúsdit, bújócskát, nyílazást, parittyázást, futbalt és még sok egyebet is játszodtunk. Aztán egy szép nap bejelentették a szüleink, hogy beköltözünk a városba. Ekkor kezdődött el az én útam "Édentől keletre" (Ter 3:24)…

A városban egy szerény albérletbe költöztünk... A szüleim munkába mentek. A bátyámnak már voltak ismerősei, de én ott maradtam egyedül a szűkös udvaron. Nem ismertem a helyet, sem az utcát, sem a várost. Féltem, mert úgy tudtam, hogy a városban el lehet tévedni, el lehet veszni. A mozgásterem nagyon leszűkült, és magányos lettem. Észrevétlenül megismertem a félelmet, ami fizikailag is kihatott rám. Néhány napig a székletem nyálkás és gennyes lett, de én csak hallgattam. Senki sem figyelt rám, mert mindenkinek megvolt a maga baja.

Beírattak a legközelebbi iskolába, a román lícemumba, mert volt ott magyar osztály is az alsó tagozaton. Mivel ehhez az iskolához közel volt a régi tisztviselő telep, ezért elég sokan voltak az osztályban, akik törzsgyökeres, módos családok gyerekei voltak. Én már csak a negyedik osztályba cseppentem be, és ráadásul, egy tőről szakadt falusi gyerek voltam. Ezért aztán úgy néztek rám, mint valami csavargóra. Erre persze, rátett még egy lapáttal a furcsa nevem is, amit már akkor sem tudtak hová tenni, mint ahogyan ma sem. Na, még csak te hiányoztál innen - gondolták rólam... Most már harminchat lett az osztály létszáma. Az osztály kegyeltjei, a tanítónénivel együtt, világosan éreztették velem, hogy nem fogadnak be a közösségbe, és ki nem állhatnak. Nemsokára elfogyott a türelmem, és egy idő után, legalább hetente egyszer, valakit jól megvertem. Nem is volt a magaviseleti jegyem nagyobb kilencesnél, de a tanulási átlagom is kilences lett, ami elég jónak számított az osztályban.

A negyedik osztály után, a nyári vakációban, édesanyám elkezdett ijesztgetni, hogy ősztől román osztályba fog beíratni. Én egyáltalán nem akartam ezt, de tudtam, hogy itt nem sokat számít az, hogy én mit akarok. Édesanyám hazahozott egy román, negyedik osztályos román történelem könyvet, és odatett, hogy olvasgassam. Hátha lesz belőle valami román tudása... A nyár eltelt, de az első oldalnál nem jutottam tovább. Egy szót se tudtam románul, de ősztől kellett menni román iskolába...

Az első iskolai nap elmentem a román líceumba, és elég könnyen megtaláltam az V. osztály tantermét. Volt néhány gyerek, akit már ismertem látásból. Érezve a román tudatlanságom "bűnösségét", hátraosontam a leghátsó padba, és ott leültem valaki mellé. Egyszer csak bejött az új tanítónéni, akit most már osztályfőnöknek kellett szólítani és, aki sokkal szigorúbb volt. Egy nagy darab, vöröskontyos, igencsak kiabálós tanárnő volt. Szerre szólított mindenkit, és amint megértettem, mindenkitől kérdezte a személyes adatait. Válaszolni kellett arra, hogy hogy hívnak, mi a lakcímed, kik a szüleid, mi a foglalkozásuk stb. De persze románul. Amikor sorra kerültem, felálltam és válaszoltam a kérdéseire magyarul. Előttem ült egy gyönyörű, barnaszemű kislány, aki fordított is, meg súgott is nekem. Megpróbáltam elmakogni románul is a válaszokat. A harmadik kérdés után a tanárnő elkezdett üvöltözni, és mondta, hogy menjek a magyar líceumba. Ott vannak magyar tanárok, és ők majd megtanítanak engem románul. T.i. a magyar líceumban is volt egy román osztály, és ott a tanárok nagy része magyar volt. A szigorú tanárnő nem sokat teketóriázott, hanem kidobott engem az osztályból. Így aztán az első V. osztályos napom kb. félórát tartott... Ott álltam egyedül, kidobva, tanácstalanul, a nedves folyosón, amelyet éppen akkor mosott fel a takarítónő. Sajnálkozva tudakolta, hogy "ejsze kidobtak"... Mondtam, hogy igen. Ne búsulj - vigasztalt sajnálkozva. Majd elmész a másik iskolába. Hazamentem és néhány napig megint ott őgyelegtem magányosan a szűkös udvaron. Édesanyám ingázott, édesapám is valahol terepen dolgozott. Végül a bátyám vitt fel a magyar líceumba és íratott be az ottani román osztályba. Ez már egy olyan osztály volt, ahová csak a jöttment emberek gyerekeit gyűjtötték össze. Volt itt rendőrnek gyereke, vasútas gyereke, katonatiszt gyereke, árvaházi gyerek, stb. Elég hamar beilleszkedtem, és három hónap alatt annyira megtanultam románul, hogy a húszas létszámú osztályban, negyedik tanuló lettem...

Nagyon megszerettem azt a magyar líceumot, a hatalmas iskolaépületet, és egy-két társammal együtt ott szerettem volna maradni a magyar tagozaton, de a szüleim hallani sem akartak róla. Nem azért írattunk eddig román osztályba, hogy most pont a líceumban, magyar osztályba menj vissza. Na, jól van akkor... Megint vissza kell menni oda, ahonnan négy évvel ezelőtt kipenderítettek...

Beíratkoztam a IX. osztályba, és ősszel, szeptember 15-én, megjelentem az iskolaév megnyítóján. A rendezvényen, az osztályok négyszögben várták az iskolaév megnyító beszédét. Könnyen rátaláltam az osztályomra és odaálltam a sor végére. A többiek már egy összeforrt társaság voltak, mivel együtt jártak V.-VIII.-ban is. Egyből felismertek, hogy én vagyok az, akit a négy évvel ezelőtt elküldtek. Furcsán méregettek. Egyszer csak megérkezett az osztályfőnöknő. Hát kit látnak szemeim? Megint csak az a vöröskontyos, mérges tanárnő jött... Végignézett az osztályon, s amikor megakadt a szeme rajtam, egyből elkezdett üvölteni. Hát te megint itt vagy?!!!... Na, ez ismét jól kezdõdik - gondoltam magamban. Hát, ahogy kezdődött, úgy folytatódott... A román sovinizmus, elegyítve a kommunista ideológiával, megtette a hatását. Kb. fél évig, az osztály zöme, nemcsak hogy szóra se méltatott, hanem két méteres ívben került engem a szünetek ideje alatt. De aztán, szép lassan, engem is megszoktak… Tizenkettedikben, már annyira felküzdöttem magam, hogy III. tanuló lettem.  Az éretségin évelső lettem, és bejutottam az egyetemre is. Akkor már én voltam a vöröskontyos osztályfőnöknő büszkesége. De addig, három éven át, hetente üvöltött rám, kivörösödve és gyűlölködve...

Bejutottam az egyetemre, és őszre vártam a behívót a katonaságba. Aztán megérkeztem Kolozsvárra az alakulatba. Ötvenen voltunk a kompániában, mind ugyanarról az egyetemről. Az első hónap, az eskütételig, hamar eltelt. Nem volt sok idő gondolkodni. Egyszer aztán kivittek minket az udavarra, és megjelent egy kontrainformációs tiszt, aki azt kérte, hogy mindenki, akinek rokona van külföldön, lépjen előre. Volt egy-két eset, akiknek külfödön voltak rokonai. Nekem is eszembe jutott, hogy édesanyám nővére Budapesten él. Én, a naiv, azt gondoltam, hogy ezek mindent tudnak. Így hát én is előálltam. Ki gondolta volna a kommunizmusban, hogy egy budapesti nagynéni nagyobb gond, mint egy amerikai nagybácsi?... Ettõl kezdve megváltozott az életem a kaszárnyában. Napról-napra szembesültem azzal, hogy csíkban milyen hidegben bújik ki a gyerek az anyjából, és hogy miért olvasom édesanyám leveleit magyarul. Amint rám került a sor a WC szektorral, az nálam is maradt a leszerelés napjáig. Ötven ember után takarítottam az ürüléket, négy török WC-ben, egy vízslaggal és egy seprünyéllel, nyolc hónapon keresztül. A nyolc hónap alatt megtapasztaltam a sovinizmus különféle formáit: megkülönböztetés, megfélemlítés, utasításokkal való szekírozás, hazautazási engedélyektől való megfosztás, stb. És nemcsak a tisztektől, hanem néha a leendő egyetemista kollegáktól is. Amikor leszereltem, éreztem, hogy ezekkel az emberekkel nehéz lesz nekem az egyetemen együtt élni egy szobában...

Megint eljött az ôsz. Kellett menni Jászvásárra egyetemre. Azt se tudtam merre nyílik az ajtó. Az első napi gyúródásában, a kollegiumban, arra gondoltam, hogy majd oda megyek, ahová beosztanak. De ott már mindenki egyezkedett, szobatársakat kerített magának. Amint ott toporogtam, megszólított egy kedves, csíki fiú. Látta, hogy nincs senkim, így hát meghívott a szobájukba. Én már az ötödik voltam a négyszemélyes szobában. Habár kezdetben gond volt, hogy én is odamentem, de valahogyan csak eltűrték a jelenlétemet. Az egyik szobatárs, egy egész napot töltött el velem úgy, hogy nem szólt hozzám egy mukkot se. Se a köszönésemet nem fogadta, se nem válaszolt a kérdéseimre. Később is, úgy nagyjából egy fél évig, ugyaezt tette velem. Sosem tudtam meg, hogy miért tisztelt meg ennyire a megvetésével, de azt sejtem, hogy a román hangzású nevem miatt. Később azt is visszahallottam, hogy még azt is gondolták rólam, hogy besúgó vagyok. A lényeg az egészben az volt, hogy akár a szobatársaimmal voltam, akár a csoporttársaimmal voltam, mindig “outsider” voltam. Valahogyan, mindig sikerült a kivülálló, kirekesztett pozícióba kerülnöm...

Az egyetem után hazakerültem, és ez a kirekesztettség érzés egy ideig eltűnt az életemből. Megházasodtam és családom lett. Nem is gondoltam többé a régi kellemetlenségekre. Ritkán éreztem, hogy a feszült helyzetekben szorongok, de fiatal voltam és akkor még bírtam...

A második munkahelyemen, amikor az első pálinka tiszteletet bevittem, az akkori főnököm első kérdése az volt, hogy akkor én, most már mi is vagyok tulajdonképpen: román vagy magyar?... Amikor hittel és becsülettel kezdtem dolgozni, akkor azt mondták, hogy "haggyuk a gyereket, hadd erőlködje ki magát...". A se nem román, se nem magyar, se nem huncut, se nem feketéző, se nem csaló, se nem korrupt, se nem iszákos, se nem dorbézoló, hitéről tanúságot tevő, templomba járó emberke, akinek még ráadásul az is a dolga, hogy a szabályok betartását ellenőrizze, elkerülhetetlenül ismét "outsider" lett. Itt is szerencsésen megtaláltam az kívülálló pozíciómat...

Miután megtértem, nemsokára az Úr elvezetett az Egyházba. Kezdtem segítkezni a plébánián. Egyszer csak hallom, hogy az öreg plébánosunkat nyugdijazni fogják. Miközben gyakran segítettem a sekrestyés asszonynak a templom körüli dolgokban, egyszer csak odahaza csenget a telefon. Az öreg plébánosunk hívott fel, hogy szeretné, ha segítenék neki valamiben. Arról volt szó ugyanis, hogy egy nagyobb szertárt, ahová egy rakás tönkrement kacat volt elraktározva, ki kellett hordani a szemétre. Amint ott dolgozok, megkérdezi tőlem a főtisztelendő plébános, hogy nem vállalnám-e el a gondnokságot. Habár naiv vagyok az élet dolgaiban, de azért rögtön rájöttem, hogy itt nem valami megbízatásról vagy megtiszteltetésrõl van szó, hanem segélynyújtásról. Felfogtam, hogy most oda kell állnom a beteg, legyengült, öreg plébános mellé, hogy tisztességben, emelt fővel tudjon elszámolni a plébániáról, hogy nyugdijba tudjon vonulni. Jó, elfogadom a gondnokságot - mondtam... Rám is förmedt ezért édesanyám, amikor megmondtam neki, aki akkor már a halálos ágyán feküdt. Pedig nagy hitű, vallásos, egyháztisztelő asszony volt. Nagy nyűgöt vettél a nyakadba - mondta mérgesen. Nemsokára, egy vasárnapi szentmisén, le is tette az esküt az új gondnok és az egyháztanács...

Megjött az új plébános. Új seprű jól seper… Nagyon szigorú volt és haragos. Fölöttébb elégedetlen volt mindazzal, amit látott és kapott a plébánián. Ugyanakkor, az is nagyon bosszantotta, hogy a régi plébános a nyakába vart egy újonnan kinevezett egyháztanácsot. Habár soha nem hangzott el ilyen, gondolom, hogy az is a sors fintora volt, hogy a rettenetesen "nagy magyar" hazafinak, "román nevű" gondnoka lett... Vétenék azzal, ha a hazafiságot sovinizmussá fokoznám, de keményen érezhető volt a levegőben személyem alkalmatlansága és oda nem illősége... Megint csak, vagy így, vagy úgy, de "outsider" pozícióba kerültem... De ezúttal ez egy fájdalmasabb kivülállóságba, mert ez most már nem idegenben, nem a világban volt, hanem otthon és az Egyházban...

Ezzel párhuzamosan, a lelkiségi közösségben is ugyanezt tapasztaltam meg szép lassan. A korábbi tapasztalataim, sebzettségeim által kialakult egyéni gondolkodásom, önállóságom, öszetett személyiségem, igazságos természetem, furcsa nevem, stb., amihez hozzáadódott a kemény akaratom és hajlíthatatlanságom, egyszerűen elfogadhatatlanná tettek egyesek szemében. Persze, hogy mindig megvolt a magam hibája, de a lényeg az, hogy lassan itt is "outsider" lettem. Egy szép napon, arra ébredtem, hogy majdnem mindenhonnan ki vagyok rekesztve. Nem tartozom sehová, nem fogadnak el sehol, nem kellek senkinek …

Édesanyám tanűgyi káder volt a kommunizmus ideje alatt, ezért csak titokban lehettem elsőáldozó. A templomban csak hárman voltunk: én, a pap és az Úr Jézus. Na meg az őrangyalom és a védőszentem... Nem volt ott virágcsokor meg fényképezkedés. Bérmálkozni meg egy idegen faluba vittek. A falubeli kortásaimtól is el lettem szakítva, és így, kortás találkozóra se hívtak soha meg. Tehát, ma már elmondhatom, hogy nem tartozok se néphez, se nemzethez, se hagyományhoz...  Olyan vagyok, mint egy fa, amelyet gyökerestül kitéptek és a tengerbe vetettek...

(Lk 17:6) Az Úr ezt felelte: „Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok ennek a szederfának: Szakadj ki gyökerestül és verj gyökeret a tengerben! - megteszi nektek.

(Lk 23:31) Mert ha a zöldellõ fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?”

Láttam egyszer egy interjút Sandra Bullock-al. Sandra sokat váltogatta az iskolákat, mert a német édesanyja hol Németországban énekelt, hol Amerikában. Azt kérdezték tőle, hogy miként tudta átvészelni az iskolában ezt a sok változtatást. Sandra azt felelte, hogy részben lavírozással, részben találékonysággal. A humoros, hajlékony természete és jópofasága segítette át ezekben az években. Aztán egy lényeges dologgal zárta a gondolatát: Ha egy közösségben nem fogadnak el és mindenki azt mondja, hogy baj van velem, akkor én azt mondom nekik, hogy veletek van baj. Veletek van a baj, mert ha velem akkora baj van, hogy mindenkinek baja van velem, akkor én egy rászoruló vagyok. Rászorulok a ti megértésetekre, a ti szeretetetekre és a ti befogadásotokra. Ha igazán keresztények lennétek, akkor elfogadnátok és befogadnátok engem. Erre mondta Sandra a The Blind Side (2009) filmezése előtt, amellyel Oscar-t aratott, hogy a “kereszténység zászlóján képmutatás lebeg”.

Mindezen kirekesztettségek mellett, még ott vannak a lelkigondozásban feljött korai sérülések. Magzatkoromban veszélyeztetve volt az életem. Állítólag, kezdetben nem akartak a szüleim. Nagyanyám azt állította, hogy nem is vagyok az apámtól. Apám nem fogadott el magáének éveken keresztül. Milyen csodálatos az Úr kegyelme, hogy ennyi sérülés mellett is adott nekem erőt és önbizalmat, hogy emberré tudjak vállni...

Mielőtt egyetemre mentem volna, volt egy álmom: Egy fiúval álmodtam, aki a fölöttünk lévő osztályban járt a líceumban, de akivel nem volt semilyen kapcsolatom. Az egyetlen dolgom vele az volt, hogy tőle kérdeztem meg, melyik egyetemre érdemes menni. Azért kérdeztem meg őt, mert komoly fiúnak és jó tanulónak ismertem. Az ő válasza alapján döntöttem el, hogy hová fogok menni egyetemre. Ekkor, álmomban, ott lebegtem a sötétben egy nagy városban, a felhőkarcolók között. Odarepültem egy kivilágított felhőkarcoló ablakához. Amint benéztem az ablakon, láttam, hogy a felettünk járó osztály ott bulizik odabent. Kopogtattam az ablakon, hátha engem is beengednek. Ekkor ez a fiú kinyította az ablakot, egy rakás könyvet nyomott a kezembe, majd visszahúzta az ablakot. Én pedig kint maradtam a sötétségben, a könyvekkel a kezemben. Úgy is lett... Könyvekből, tudományból lett részem, de közösségi befogadásból soha... Hiszem, hogy ez is az Úr kegyelme, amellyel megvédett engem a világ csábításaitól...

Nézem, hogy a világban, egyeseknek milyen könnyen megy soruk... Mindenük megvan és mindenben sikeresek. Persze, sok szerencsétlen ember is van. Ilyenkor arra gondolok, hogy nagy az Úr bölcsessége és jósága, mert megóvott a gazdagságtól, a sikertől, a magas beosztásoktól, a nagy társaságoktól, a mulatozásoktól, stb. Miért? Mert én sem e világból való vagyok... Az e világból való emberek nem értik meg ezeket a dolgokat. Ők megvetik a világosság fiait. Útálják őket, és elfordítják fejüket tőlük. Szerencsétleneknek, balgáknak és sorsverteknek gondolják a világosság fiait. De a mi jutalmunk nem e világban van...

(Bölcs 3:2) Az esztelenek szemében úgy látszott, hogy meghaltak; a világból való távozásukat balsorsnak vélték,…

(Lk 16:8) Az úr dicsérte a mihaszna intézõt, hogy okosan járt el. - Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.

(Jn 15:19) Ha a világból valók volnátok, mint övéit szeretne benneteket a világ. De mert nem vagytok a világból valók, hanem kiválasztottalak benneteket a világból, gyûlöl benneteket a világ.

(Jn 18:36) Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak. Ámde az én országom nem innen való.

(1Ján 4:5) Õk a világból valók, ezért a világról beszélnek, és a világ hallgat rájuk.

Drága mennyei Atyám! Köszönöm, hogy kiválasztottál és, hogy fogantatásomtól fogva, mindmáig, üldöztetésektől és kirekesztésektől szenvedek. Köszönöm, hogy minden lelki sérülésem ellenére megtartottál, folyamatosan gyógyítottál és kegyelmekkel halmoztál. Ámen.

Amint a filmek végén is szokás megjegyezni: A fent elmesélt dolgokban, a bárkihez való bármilyen hasonlóság csakis a véletlen műve...