Volt egy ismerõsöm akirõl az a hír járta, hogy néha pénzt kér kölcsön és "elfelejti" megadni... Amikor kérték tõle vissza a kölcsönzött összeget, megjátszodta, hogy nem emlékszik a kölcsönre és letagadta a tartozását. Amikor aztán vita lett belőle, azzal vágta ki magát, hogy: Ejsze, abból a pár lejbõl állsz!... Furcsa gondolkodás, furcsa magatartás… Ő nem azért tagadta a tartozását, mintha nem lett volna mibõl megadnia, hanem azért, mert annyira magánakvaló volt, hogy inkább meghazudtolta embertársát, minthogy megváljon attól a kis összegtõl, amivel tartozott. A mástól kölcsönzött pénzt, saját nyereségének tekintette...
(Sir 29:4) Sokan talált pénznek tekintik a kölcsönt, és aki segített rajtuk, azt zavarba hozzák.
Az életben sokféle adósságot csinálunk és sokféle kifizetnivalónk van... Boldog ember aki megérti, hogy az életben minden számláját ki kell fizetnie. Aki nem fizeti ki számláit, hamar hitelét veszíti és többé nem állnak vele szóba. A hosszú barátság titka a pontos elszámolás...
De van másfajta adósság is. Az, amellyel Istennek tartozunk. Az ember, a megromlott természetébõl fakadóan, tagadja ezt az adósságot. Már az elsõ emberekben megnyilvánult ez a felelõtlenség, ez a tagadás. Az ősbűn után Ádám Évára, Éva meg a kígyóra mutatott (Ter 3:12-13). Káin tagadta, hogy felelõséggel tartozna Ábelért (Ter 4:9). A mai ember is egyszerûen tagadja a bûnt, tagadja, hogy tartozik Istennek, Teremtõjének, Gondviselõjének, mennyei Atyjának... Ezzel pedig meghazudtolja Istent, Aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki Benne hisz, el ne vesszen hanem örök élete legyen (Jn 3:16). Ez az evangélium hiábavalósága az ember életében… Az ember inkább meghazudtolja Istent és megcsalja önmagát, minthogy bevallja, hogy bűnös és tartozik Istennek. Így sokaknak az evangélium hiábavalóan hangzik el és Krisztus vére hiábavalóan hullott a porba...
(1Jn 1:8-10) Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk.
Pedig Isten nem azért kéri adósságaink beismerését, hogy megfizessük neki, hanem azért, hogy megválthassa azokat. Neki tartozunk és mégis, Õ akarja kifizetni adósságainkat. Csak annyit kér, hogy valljuk be azokat. Ha bevalljuk tartozásainkat és felírjuk azokat adóslevelünkre, akkor Isten Fia, a Megváltónk, felviszi a keresztfára és eltörli azokat (Kol 2:14).
Az ember gyakran nem csak önmagától hazudik, hanem bátorítva is van erre a nagyobbak által. Isten mindig támasztott prófétákat (Ez 33:7) akiknek az volt a szerepük, hogy figyelmeztessék a népet tartozásaikra. Ezek felelõséggel tartoztak a népért. Hasonló ezekhez minden ember, aki Isten szolgája... De mivel Isten embere is gyarló, aki megalkuszik a bûnnel, ezért megesik, hogy inkább az emberek közé tartozik, mint Istenhez. Elvilágiasodása miatt, egyre inkább nem a Szentlélek vezeti, hanem az emberi gondolkodás és egyre inkább elhagyja a Szentlélek bátorsága, hogy helyébe az embereknek való megfelelés kényszere uralkodjon az életében. Ennek következtében, lassan-lassan, a bûn csak félig-meddig lesz bûn és teret hódít a megalkuvás, hogy az emberek elismerjék és elfogadják őt. Ha egy prófétát dicsér a nép, akkor meglehet, hogy valójában nem is szent, hanem hamis próféta, olyan, amelyik megfelel a nép szája ízének. Az ilyen meghamisítja a nép Isten iránti adóslevelét, nem inti megtérésre az embereket, hanem magatartásával, példájával, még szentesíti is a közösségben a bûnös magatartást...
Ha felnõttek lettünk Krisztusban, ne csaljuk meg önmagunkat, sem azzal, hogy nincs adósságunk Isten felé, sem azzal, hogy Isten szolgájának barátja vagyunk. Tiszteljük Isten sáfárát, de ne tévesszük össze a plébánia ajtóját a gyóntató fülke ajtójával és ne gondoljuk, hogy a pap barátsága belépõjegy lesz számunkra a menyországba...
Ima: Uram Jézus, add, hogy szereteted bûnbánatra indítson miunket és így lerakjuk Nálad bûneinket. Ámen.
De van másfajta adósság is. Az, amellyel Istennek tartozunk. Az ember, a megromlott természetébõl fakadóan, tagadja ezt az adósságot. Már az elsõ emberekben megnyilvánult ez a felelõtlenség, ez a tagadás. Az ősbűn után Ádám Évára, Éva meg a kígyóra mutatott (Ter 3:12-13). Káin tagadta, hogy felelõséggel tartozna Ábelért (Ter 4:9). A mai ember is egyszerûen tagadja a bûnt, tagadja, hogy tartozik Istennek, Teremtõjének, Gondviselõjének, mennyei Atyjának... Ezzel pedig meghazudtolja Istent, Aki úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy aki Benne hisz, el ne vesszen hanem örök élete legyen (Jn 3:16). Ez az evangélium hiábavalósága az ember életében… Az ember inkább meghazudtolja Istent és megcsalja önmagát, minthogy bevallja, hogy bűnös és tartozik Istennek. Így sokaknak az evangélium hiábavalóan hangzik el és Krisztus vére hiábavalóan hullott a porba...
(1Jn 1:8-10) Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, megcsaljuk magunkat, és nincs bennünk igazság. Ha megvalljuk bűneinket, ő hű és igazságos, hogy megbocsássa a bűnöket, és megtisztítson minket minden gonoszságtól. Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk, hazuggá tesszük őt, és az ő igéje nincs bennünk.
Pedig Isten nem azért kéri adósságaink beismerését, hogy megfizessük neki, hanem azért, hogy megválthassa azokat. Neki tartozunk és mégis, Õ akarja kifizetni adósságainkat. Csak annyit kér, hogy valljuk be azokat. Ha bevalljuk tartozásainkat és felírjuk azokat adóslevelünkre, akkor Isten Fia, a Megváltónk, felviszi a keresztfára és eltörli azokat (Kol 2:14).
Az ember gyakran nem csak önmagától hazudik, hanem bátorítva is van erre a nagyobbak által. Isten mindig támasztott prófétákat (Ez 33:7) akiknek az volt a szerepük, hogy figyelmeztessék a népet tartozásaikra. Ezek felelõséggel tartoztak a népért. Hasonló ezekhez minden ember, aki Isten szolgája... De mivel Isten embere is gyarló, aki megalkuszik a bûnnel, ezért megesik, hogy inkább az emberek közé tartozik, mint Istenhez. Elvilágiasodása miatt, egyre inkább nem a Szentlélek vezeti, hanem az emberi gondolkodás és egyre inkább elhagyja a Szentlélek bátorsága, hogy helyébe az embereknek való megfelelés kényszere uralkodjon az életében. Ennek következtében, lassan-lassan, a bûn csak félig-meddig lesz bûn és teret hódít a megalkuvás, hogy az emberek elismerjék és elfogadják őt. Ha egy prófétát dicsér a nép, akkor meglehet, hogy valójában nem is szent, hanem hamis próféta, olyan, amelyik megfelel a nép szája ízének. Az ilyen meghamisítja a nép Isten iránti adóslevelét, nem inti megtérésre az embereket, hanem magatartásával, példájával, még szentesíti is a közösségben a bûnös magatartást...
Ha felnõttek lettünk Krisztusban, ne csaljuk meg önmagunkat, sem azzal, hogy nincs adósságunk Isten felé, sem azzal, hogy Isten szolgájának barátja vagyunk. Tiszteljük Isten sáfárát, de ne tévesszük össze a plébánia ajtóját a gyóntató fülke ajtójával és ne gondoljuk, hogy a pap barátsága belépõjegy lesz számunkra a menyországba...
Ima: Uram Jézus, add, hogy szereteted bûnbánatra indítson miunket és így lerakjuk Nálad bûneinket. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése