Mit jelent ma, lelki szempontból, az utolsó helyre ûlni?... Jókai Mór, Egy magyar nábob című regényében, megkérdezi az íródeák a nagyurat, hogy hol foglalhat helyet az asztalnál. Az nagyúr kineveti és azt mondja neki: Bárhová is ülsz fiam, az biztosan az utolsó hely lesz...
A nemesúr kijelentése két dologra világított rá: az elsõ az, hogy az asztalnál van egy megtisztelõ, rang szerinti, elhelyzekedési rend, amely a házigazdától függ; a második az, hogy az akkori nemesség általában nem tartotta valami nagyra a deáktudományt... Ha nem voltál nemes, akkor semmi voltál. Amíg a hortobágyon térdig érõ sárban törtek a hintótengelyek, addig a nemes urak, semmit se törõdve az országgal, mulatókban tivornyáztak vagy külföldön szórták a pénzt. De az ipari forradalomnak és a polgárosodásnak nem volt ideje a nemesurakra várni... A kérdés az, hogy vajon, lélek szerint, annál az asztalnál, tényleg az iródeák volt az utolsó?...
Ha egy hivatalos helyre megyünk, akkor mindig vannak olyanok, akik az elsõ helyekre gyurakodnak. Ha csak a csíksomlyói búcsúra gondolunk, akkor évente halljuk, hogy a búcsúnak nincs más meghívottja, csak az a személy, aki a prédikál. Mégis, azt látjuk, hogy sokan ott tolongnak az oltár körül, az első helyekért... Vannak ott politikusok, vitézek, lovagok vagy ki tudja milyen címet nem igénylõ emberek. Sokan közülük olyanok, akik az istenadta emberi méltóságukon kívül, nem sokat tudnak felmútatni, de õk mindenképpen ott akarnak lenni, cifra köntösökben, az oltár előtt. Olyan is volt, hogy a rendezõket félretaszigálta egy sornyi, igencsak koszos, huszárruhás csoport, mert hát õk olyan messzirõl jöttek és nekik muszály ott állniuk az oltár mellett. Aztán persze, van olyan is, aki szivesen ülne hátrébb, de nem teheti, mert a hivatala kötelezi...
A politikában is tapasztaljuk, hogy egyesek folyton mondanak le, de valahogyan mégiscsak elnökök, pártvezérek és miniszterek maradnak. Valahogyan mindig szükség van rájuk, mert nélkülük kihal a nemzet, megáll az ország és még véletlenül se csúszhatnak le az elsõ helyről, a fõnöki székbõl. A hivatalos verzió mindig az, hogy nélkülük nem lehet meg a párt és ezért egyetemesen visszaválasztották a vezetésre. De a valóság az, hogy a kuliszák mögött, minden régi bajtársát, mostani ellenfelét "el-sztalinizálta", hogy egyedül maradhasson a ringben...
Ez az egyházban sincs ez másképpen... A keresztség nem cseréli ki automatikusan a bûnös emberi természetet, hanem csak idõvel megnemesíti, azaz, megnemesithetné, ha az emberek élnének a kegyelemmel és nem vennék azt hiába (2Kor 6:1)... Az ember magával hozza önzõ, törtetõ lelkületét a keresztény életébe is. Átmenti oda is a nagyravágyását. A kérdés az, hogy van-e elegendõ felfogása, megérti-e idõvel az Úr Jézus tanítását. Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy a keresztség által egyből kezes bárányok leszünk, hanem azt, hogy a kegyelem által formálhatóak vagyunk. Õ nem azt állítja, hogy ha megkeresztelkedtünk, akkor nem eshet meg, hogy néha letaposunk másokat, hanem azt, hogy a kegyelem által megérthetjük, mitõl lesz nagy és elsõ az ember. Az ember nem attól lesz nagy és elsõ, ha törtet, ha másokon átgázol és önmagát felmagasztalja, hanem attól, ha Isten kegyelme által, méltó módon, alázatosan él és dolgozik. Az ember érdemessé kell tegye magát, azaz érdemessé kell válnia Isten kegyelme által...
Ha egy hivatalos helyre megyünk, akkor mindig vannak olyanok, akik az elsõ helyekre gyurakodnak. Ha csak a csíksomlyói búcsúra gondolunk, akkor évente halljuk, hogy a búcsúnak nincs más meghívottja, csak az a személy, aki a prédikál. Mégis, azt látjuk, hogy sokan ott tolongnak az oltár körül, az első helyekért... Vannak ott politikusok, vitézek, lovagok vagy ki tudja milyen címet nem igénylõ emberek. Sokan közülük olyanok, akik az istenadta emberi méltóságukon kívül, nem sokat tudnak felmútatni, de õk mindenképpen ott akarnak lenni, cifra köntösökben, az oltár előtt. Olyan is volt, hogy a rendezõket félretaszigálta egy sornyi, igencsak koszos, huszárruhás csoport, mert hát õk olyan messzirõl jöttek és nekik muszály ott állniuk az oltár mellett. Aztán persze, van olyan is, aki szivesen ülne hátrébb, de nem teheti, mert a hivatala kötelezi...
A politikában is tapasztaljuk, hogy egyesek folyton mondanak le, de valahogyan mégiscsak elnökök, pártvezérek és miniszterek maradnak. Valahogyan mindig szükség van rájuk, mert nélkülük kihal a nemzet, megáll az ország és még véletlenül se csúszhatnak le az elsõ helyről, a fõnöki székbõl. A hivatalos verzió mindig az, hogy nélkülük nem lehet meg a párt és ezért egyetemesen visszaválasztották a vezetésre. De a valóság az, hogy a kuliszák mögött, minden régi bajtársát, mostani ellenfelét "el-sztalinizálta", hogy egyedül maradhasson a ringben...
Ez az egyházban sincs ez másképpen... A keresztség nem cseréli ki automatikusan a bûnös emberi természetet, hanem csak idõvel megnemesíti, azaz, megnemesithetné, ha az emberek élnének a kegyelemmel és nem vennék azt hiába (2Kor 6:1)... Az ember magával hozza önzõ, törtetõ lelkületét a keresztény életébe is. Átmenti oda is a nagyravágyását. A kérdés az, hogy van-e elegendõ felfogása, megérti-e idõvel az Úr Jézus tanítását. Az Úr Jézus nem azt mondja, hogy a keresztség által egyből kezes bárányok leszünk, hanem azt, hogy a kegyelem által formálhatóak vagyunk. Õ nem azt állítja, hogy ha megkeresztelkedtünk, akkor nem eshet meg, hogy néha letaposunk másokat, hanem azt, hogy a kegyelem által megérthetjük, mitõl lesz nagy és elsõ az ember. Az ember nem attól lesz nagy és elsõ, ha törtet, ha másokon átgázol és önmagát felmagasztalja, hanem attól, ha Isten kegyelme által, méltó módon, alázatosan él és dolgozik. Az ember érdemessé kell tegye magát, azaz érdemessé kell válnia Isten kegyelme által...
Önmagunk felmagasztalásban van egy alapvetõ tisztességtelen magatartás, éspedig az, hogy elveszem azt a szerepet, azt a pozíciót, azt a helyet, ami nem engemet illet meg. Ebben az értelemben az önmagunk felmagasztalása valójában tolvajlás... Tolvajlás, mert ha az a hely nem engem illet meg, akkor az másvalakié. Ha pedig az illetékes helyét elveszem, akkor meglopom õt és meglopom a közösséget is. Ellopom az õ helyét, az õ pozícióját, az õ érdemeit és az õ munkájának gyümölcsét. Ugyanakkor meglopom a közösséget is, mert megfosztom azt egy érdemes ember munkájától, szolgálatától és annak gyümölcseitõl. Egy pozíció elnyerése nem csak verseny kérdése. Nem mondhatjuk azt, hogy törtethetünk és pályázhatunk bármilyen helyre és pozícióra. A fõ kérdés az, hogy ki az illetékes, ki méltó, ki alkalmas arra a pozícióra, helyre, mert ez nem csak egy személyes űgy, hanem közösségi űgy is. A fõhelyekre, az elsõ helyekre felcsimpászkodott, alkalmatlan emberek rombolják a közösséget, az egyházat és az államot...
A fõhelyre űlõ méltatlan ember büntétése önmagától adódik: a végső, utolsó hely. Ez magától értetõdő dolog. Mivel természetes módon, mindenki csak felfele törekszik, ezért csak egyetlen hely marad mindig üresen, éspedig az utolsó hely. Aki kiesik az elsõ helyrõl, csakis az üres helyre kerülhet. Ennek lehet azonban egy másik jeletése is: ha valaki méltatlanul hág felfele, egyszer majd bukni fog. Amikor pedig bukik, a legutolsó helyre bukik, mert elveszíti mindenki megbecsülését. És valóban, a becsletelnség nem más, mint az utolsó hely. Ezért törekedjünk dolgozni, de kevéssel beérni; alkotni, de névtelenek maradni; szolgálni, de dicséretlenül maradni. Ne fogadjunk el emberi dicsérteket és kitüntetéseket. Szaladjunk el a megtiszteltetések elől. Ne legyünk olyanok, mint az a kanonok úr az Jókai Mór, Aranyember című regényébõl, aki egy érdemrenddel, oly megvetendõ módon volt megvásárolható. Várjuk türelemmel jutalmunkat és helyünket a Hatalmastól, Aki majd igazságosan megfizet mindenkinek érdemei szerint...
Ima: Kérjük Uram Jézus az alázatosság erényét, hogy egykor majd felmagasztaltassunk a Te dicséreted által. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése