A tudós emberek hajlamosak az élet dolgait tételekbe osztályozni és rangsorolni. Azonban a tételekbe foglalt dolgok működnek maguktól is, a tudós emberektõl függetlenül, és ez a nagybetüs ÉLET. A tudósok farizeusok tételes kérdésére az Úr Jézus tételekben válaszol, de a tanítványoknak azt mondja:
(Jn 10:10) Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.
Az ember istenképe
Isten úgy alkotta a világot, hogy az egyik ember a másiktól szülessen. A Teremtõnk, kezdetben, csak egyedül teremtette az embert. A továbbiakban, bevonta és bevonja teremtését is a teremtés folyamatába... Ezáltal, minden ember születésekor megoszlik a szeretet is, meg az öröm is. Isten azt akarja, hogy az ember társa legyen a teremtés művében, és ez a bevonás áldás meg öröm legyen számára. Ezért a család és a munka áldás meg öröm forrása kellene legyen az ember számára. De sajnos, ez gyarkran nem így van... Gyakran az embernek a család és a munka a szenvedés és a gyötrelem helye. De minden bûn ellenére, Isten azt akarja, hogy Isten és ember, ember és ember, szeretetközösséget alkosson...
A gyermek már fogantatásától kedve érzi és felfogja környezetét, szüleit, meg a feléje áradó szeretetet. A gyermek tudatalatti felfogásában már nagyon korán kialakul az õsbizalom és az istenkép, amit a szüleitõl kap. A gyermeknek nem kell magyarázni, hogy kihez tartozik, ki az anyja és ki az apja. Tudja, érzi azt, és hozzájuk ragaszkodik... Feltekint rájuk, és tudtán kívül úgy néz fel, mintha Istenre tekintene. Ezért nagyon fontos, hogy a szülõ helyesen szeresse gyermekét és ne törje össze gyermekében az õsbizalmat meg az istenképet...
A szülõk, a tanító, a hitoktató, a pap, mind hozzájárulnak a gyermek istenképének kialakulásához. Ezek közül azok a legfontosabbak, akik leginkább képviselik a felső tekintélyt, az Istent, a gyerek szemében. Ez lehet a szülõ, lehet egy pap, vagy lehet egy nagyobb befolyású világi hívõ. Ezek viselkedése nagy szerepet fog játszani a felnõtt ember istenképének kialakulásában...
Az ember istenképe
Isten úgy alkotta a világot, hogy az egyik ember a másiktól szülessen. A Teremtõnk, kezdetben, csak egyedül teremtette az embert. A továbbiakban, bevonta és bevonja teremtését is a teremtés folyamatába... Ezáltal, minden ember születésekor megoszlik a szeretet is, meg az öröm is. Isten azt akarja, hogy az ember társa legyen a teremtés művében, és ez a bevonás áldás meg öröm legyen számára. Ezért a család és a munka áldás meg öröm forrása kellene legyen az ember számára. De sajnos, ez gyarkran nem így van... Gyakran az embernek a család és a munka a szenvedés és a gyötrelem helye. De minden bûn ellenére, Isten azt akarja, hogy Isten és ember, ember és ember, szeretetközösséget alkosson...
A gyermek már fogantatásától kedve érzi és felfogja környezetét, szüleit, meg a feléje áradó szeretetet. A gyermek tudatalatti felfogásában már nagyon korán kialakul az õsbizalom és az istenkép, amit a szüleitõl kap. A gyermeknek nem kell magyarázni, hogy kihez tartozik, ki az anyja és ki az apja. Tudja, érzi azt, és hozzájuk ragaszkodik... Feltekint rájuk, és tudtán kívül úgy néz fel, mintha Istenre tekintene. Ezért nagyon fontos, hogy a szülõ helyesen szeresse gyermekét és ne törje össze gyermekében az õsbizalmat meg az istenképet...
A szülõk, a tanító, a hitoktató, a pap, mind hozzájárulnak a gyermek istenképének kialakulásához. Ezek közül azok a legfontosabbak, akik leginkább képviselik a felső tekintélyt, az Istent, a gyerek szemében. Ez lehet a szülõ, lehet egy pap, vagy lehet egy nagyobb befolyású világi hívõ. Ezek viselkedése nagy szerepet fog játszani a felnõtt ember istenképének kialakulásában...
A pap, ha akarja, ha nem, valóságosan képviseli Istent az emberek elõtt. Ez annyira konkrét, hogy ha botrányos viselkedésével meggyűlölteti magát, akkor azzal Istent és az egyházat gyűlölteti meg. Ha egy ember végleg kiábrándul a papból, akkor bármennyire is kontrolálja magát, ellenérzéssel tekint a plébánia felé, a templom felé és az oltár felé. A mûveltebb ember tudatosítja, hogy külön kell választani a pap személyét Istentõl, de ez csak értelmi szinten sikerül... Érzelmi szinten, a pap iránti ellenérzései behatolnak tudatalatt a szívében, egészen az oltárig...
A sérült istenképet csakis kiengesztelõdéssel lehet gyógyítani. Az embernek ki kell engesztelõdnie embertársával, önmagával és Istennel. A hármas kiengesztelõdést el kell végeznie, és helyes sorrendben kell elvégeznie. Ezért elõször bocsássunk meg másoknak, akik megsértették lelkünket és összetörték bennünk az õsbizalmat meg az istenképet. Másodszor, bocsássunk meg önmagunknak, hogy összetörtségünkbõl, sérültségükből fakadóan mi is vétkeztünk és megsebeztünk másokat. Harmadszor pedig bocsássunk meg Istennek, hogy Õ megengedte megtörténni mindazt, amit mi értelmetlen szenvedésnek, elveszett időnek gondolunk az életünkben. Az Istennel való kiengesztelődést szinte magától követi az Egyházzal való kiengesztelődés...
Istennek hagylak
A sérült ember, akiben összetört az õsbízalom meg az istenkép, egy rakás dolgot nem képes helyesen megélni. Nem képes szeretni embertársait vagy helytelenül szereti, érzéketlen mások iránt vagy elfogultan érzékeny, nincs benne empátia vagy betegesen ragaszkodó, közönyös vagy túlbuzgó, logikátlan vagy mesterkélt, ferde gondolkodású vagy beteges, igazságtalan vagy kegyetlen, agresszív vagy bosszúálló, durvalelkû vagy tuskó, kemény vagy pipogya, stb...
Minden eltorzulás gyökere, hogy a sérült ember képtelen helyesen szeretni... Az ilyen ember, amikor megtapasztalja Isten szeretetét, jó esetben elnyeri a hit kegyelmét és megtér. Válaszol Isten szeretetére. Megküzdi a maga harcát, próbál megváltozni és próbálja megélni Isten parancsolatait. De valójában, amíg teljesen meg nem gyógyul, mindig jelen lesz az életében egy torz magatartás...
A sérült ember szeretetlen magatartását leginkább így lehetne összefoglalni: Menj a dolgodra... Istennek hagylak... Ez a fajta szeretet átpasszolás Istenre azért gonosz, mert Isten szeretete nem helyetesítheti az emberi szeretetet. Az emberszeretet fontos annak is aki szeret és annak is, aki szeretve van... Annak aki szeret, azért fontos, mert az boldogítja őt, és azzal bizonyítja Isten iránti szeretetét. Annak aki szeretve van, azért fontos, mert így tapasztalja meg Isten szeretetét az embertársán keresztül...
(1Jn 4:20) Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.
Rusnya magatartás az, amikor valaki azt mondja: nem gyûlöllek, nem utállak, nem haragszom rád, nincs semmi bajom veled, de Istennek hagylak... Szeressen téged az Isten. Nem kellesz az életemben... Nem kellesz nekem... mert nem bírlak elviselni, mert púp vagy a hátamon és kérlek többé ne zavarj személyeddel, viselkedéseddel, felfogásoddal, véleményeddel, stb. (lásd a Jégkorszak rajzfilm I., Mani és a lajhár)...
Nem kisebb a második
A Nagy parancsolatról (Mt 22:38; Mk 12:28; Luk 10:25) az evagéliumi igerészekben olvashatunk... Ezekbõl látjuk, hogy az ember iránti szeretet a második parancs. Azt gondolhatjuk, hogy ez talán kisebb, mint az Isten iránti szeretet parancsa. Egyesek azt gondolják, hogyha szeretik Istent, akkor elhanyagolhatják, mellőzhetik az embert. Sõt, meg is vethetik az embert... Sok olyan buzgó, imádságos ember van, akár pap vagy szerzetes is, aki egyfajta beteges jámborságból, ostromolja az oltárt és az eget, de utálattal menekül az emberek elõl. A második parancs nem kisebb az elsõnél... Az Úr Jézus, a második isteni személy, azonosul a legkisebbekkel...
(Mát 25:40) És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.
Máshol, a szeretet nagy parancsolatának lényege az emberszeretetben szűrődik le...
(Gal 5:14) Mert az egész törvény ez egy ígében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Végül, a parancsolatok végső parancsaként, az Úr Jézus egy új parancsolatatot hagyott ránk...
(Ján 13:34) Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.
Bármit tehetünk Istenért, bárkik lehetünk, bármilyen szolgálatot végezhetünk az Úr szõlõsében, de egyet ne feledjünk: mindenkinek ki kell engesztelõdnie és meg kell gyógyulnia... Aki nincs meggyógyulva, annak jobb ha nem vállal közösségi szolgálatot. Elõbb törõdjön a saját gyógyulásával. Nagy veszély az, ha a közösségben sérült ember kerül vezetõ beosztásba és sérült emberre bízzák a lelkek gondozását. Az ilyen hasonló a porcelánboltban forgolódó elefánthoz...
Azt mondta egyszer valaki:
Van olyan ember, aki másoknak is való. Van olyan ember, aki csak magánakvaló. De van olyan ember, aki még magának se való...
Az ilyen ember ugyan mire való?... Amíg nem vagyunk másoknak is valók, addig csak keveset értettünk meg az Úr Jézus tanításából és nagyon távol állunk Isten országától...
Ima: Uram Jézus, belátom, hogy keveset tettem parancsolatod megéléséért. Add, hogy ezután jobban megéljem a felebaráti szeretet parancsolatát. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése