A tudós emberek hajlamosak az élet dolgait tételekbe osztályozni és rangsorolni. Azonban a tételekbe foglalt dolgok működnek maguktól is, a tudós emberek véleményétől függetlenül, és ez a nagybetüs ÉLET. A tudósok farizeusok tételes kérdésére az Úr Jézus tételekben válaszolt, de a tanítványoknak azt mondta, hogy Ő életet ad nekik és bőségben adja...
(Jn 10:10) Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.
Az ember istenképe
Isten olyannak alkotta a világot, hogy az ember embertől szülessen, vagyis a szüleitől. A Teremtő, kezdetben, csak egyedül teremtette meg az első emberpárt. Aztán megáldotta őket, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Így, a továbbiakban, már bevonta, és ma is bevonja teremtését a tobábbteremtés munkájába. Ezáltal az ember Isten munkatársa lesz, és minden ember születésekor megoszlik úgy a szeretet, mint az öröm...
Az ember istenképe
Isten olyannak alkotta a világot, hogy az ember embertől szülessen, vagyis a szüleitől. A Teremtő, kezdetben, csak egyedül teremtette meg az első emberpárt. Aztán megáldotta őket, hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Így, a továbbiakban, már bevonta, és ma is bevonja teremtését a tobábbteremtés munkájába. Ezáltal az ember Isten munkatársa lesz, és minden ember születésekor megoszlik úgy a szeretet, mint az öröm...
(Ter 1:28) Isten megáldotta őket, és azt mondta nekik Isten: „Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok azt uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, amely mozog a földön!”
Isten azt akarja, hogy az ember az Ő társa legyen a teremtő és üdvözítő művében és, hogy ez a közös munka áldás és öröm legyen az ember számára. Ezért a család és a munka áldás és öröm kellene legyen az ember számára, de sajnos ez gyakran nem így van... Gyakran az embernek a család és a munka csak a szenvedés, a kínlódás és a gyötrelem helye. De minden bűn ellenére, Isten mindig azt akarja, hogy egy folytonos szeretetközösség legyen Isten és az ember, ember és az ember között...
A gyermek már a fogantatásától fogva érzi és felfogja környezetét. Érzi a szüleit és a feléje áradó szeretetet. A gyermek lelkében, tudatalatti érzéseiben, már nagyon korán kialakul az ősbizalom és az istenkép, amit a szüleitől kap. A gyermeknek nem kell magyarázni, hogy kihez tartozik, hogy ki az ő anyja és ki az ő apja. Tudja, érzi azt, és hozzájuk ragaszkodik... Feltekint rájuk, és tudatán kívül, úgy néz fel rájuk, mintha Istenre tekintene. Ezért nagyon fontos, hogy a szülő helyesen szeresse gyermekét, és ne törje össze gyermekében az ősbizalmat, meg az istenképet.
A szülő, a tanító, a hitoktató, a pap, mind hozzájárulnak a gyermek istenképének kialakulásához. Ezek közül azok a legfontosabbak, akik leginkább képviselik a legfelső tekintélyt, vagyis az Istent, a gyerek szemében. Ez lehet a szülő, lehet a pap, vagy lehet egy nagyobb befolyású világi hívő is. Ezeknek a viselkedése nagy szerepet fog játszani később a felnőtt emberben kialakult istenkép milyenségében...
A pap, ha akarja, ha nem, ha tudatosítja, ha nem, valóságosan képviseli Istent az emberek előtt, mint Alter Christus. Ez olyannyira konkrét, hogy ha botrányos viselkedésével meggyűlölteti magát, akkor azzal Istent és az Egyházat gyűlölteti meg. Ha egy ember kiábrándul a papból, akkor bármennyire is kontrolálja magát, ellenérzéssel tekint a plébánia felé, a templom felé és az oltár felé. A művelt ember tudatosítja, hogy külön kellene választania a pap személyét Istentől, de ez csak értelmi szinten sikerül neki. Érzelmi szinten, a pap iránti ellenszenve behatol a tudatalattijába, a szívébe, és onnan visszakiárad egészen az oltárig...
A sérült istenképet csakis kiengesztelődéssel lehet meggyógyítani. Az embernek ki kell engesztelődnie Istennel, embertársával és önmagával. Ezt a hármas kiengesztelődést el kell végezni, és helyes sorrendben kell megtenni. Először is bocsássunk meg másoknak, akik megsértették lelkünket, és összetörték bennünk az ősbizalmat meg az istenképet. Másodszor, bocsássunk meg önmagunknak, hogy lelki sérültségünkből fakadóan mi is vétkeztünk, és megsebeztünk másokat. Harmadszor pedig bocsássunk meg Istennek, hogy megengedte megtörténni mindazt, amit mi értelmetlen szenvedésnek, elvesztett időnek gondolunk életünkben. Így az Istennel való kiengesztelődést szinte magától fogja követni az Egyházzal való kiengesztelődés is...
(2Kor 5:20) Tehát Krisztus követségében járunk, maga az Isten int benneteket általunk. Krisztus nevében kérünk: engesztelődjetek ki az Istennel!
Istennek hagylak
A sérült ember, akiben összetört az ősbízalom meg az istenkép, egy csomó dolgot nem képes helyesen megélni: nem képes szeretni embertársait, vagy helytelenül szereti őket; érzéketlen mások iránt, vagy elfogultan érzékeny; nincs benne empátia, vagy betegesen ragaszkodó; közönyös, vagy túlbuzgó; logikátlan, vagy mesterkélt; ferde gondolkodású, vagy torz elméjű; igazságtalan, vagy kegyetlen; agresszív, vagy bosszúálló; durvalelkű, vagy tuskó; kemény szívű, vagy pipogya, stb...
Minden viselkedési probléma gyökere, hogy a sérült ember képtelen szeretni embertársát. Az ilyen, amikor megtapasztalja Isten szeretetét, jó esetben elnyeri a hit kegyelmét és megtér. Válaszol Isten szeretetére... Megküzdi a maga harcát, próbál megváltozni, és próbálja megélni Isten parancsolatait. De valójában, amíg meg nem gyógyul a lelke, addig mindig jelen lesz az életében valamilyen torz megnyilvánulás.
A sérült krisztuskövető szeretetlen magatartását leginkább így lehetne összefoglalni: Menj békében, Istennek hagylak... A szeretetnek ez a fajta átpasszolása Istenhez azért rossz, mert Isten szeretete nem helyetesíti az emberi szeretetet. Az emberszeretet fontos annak is, aki szeret, és annak is, aki szeretve van. Annak, aki szeret, azért fontos, mert a szeretet gyakorlása boldogítja őt, és ezzel bizonyítja az Isten iránti szeretetét. Annak pedig, aki szeretve van, azért fontos, mert így megtapasztalja Isten szeretetét embertársán keresztül...
(1Ján 4:20) Ha valaki azt állítja, hogy: "Szeretem az Istent", de testvérét gyűlöli, az hazug. Mert aki nem szereti testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent sem, akit nem lát.
Rusnya dolog, amikor valaki ezt gondolja: Nem gyűlöllek, nem utállak, nem haragszom rád, nincs semmi bajom veled, de Istennek hagylak... Szeressen téged az Isten. Nem kellesz az életemben... Nem kellesz, mert nem bírlak elviselni, mert púp vagy a hátamon, és kérlek ne zavarj személyeddel, viselkedéseddel, felfogásoddal, véleményeddel, jelenléteddel, stb. Ez a viszony nagyon jól be van mutatva a Jégkorszak rajzfilm I. részében, a Mani és a lajhár kezdeti kapcsolatában...
Nem kisebb a második
A Nagy parancsolatról több evagéliumi részben is olvashatunk (Mt 22:38; Mk 12:28; Luk 10:25). Ezekből láthatjuk, hogy a felebarát, vagyis az ember iránti szeretet a második parancs. Azt gondolhatnánk, hogy ez a második parancs kisebb mint az első, vagyis mint az Isten iránti szeretet parancsa. Egyesek azt gondolják, hogy ha szeretik Istent, akkor mellőzhetik az embert és az ember iránti szeretetet. Sőt, meg is vethetik az embert... Sok olyan buzgó, imádságos ember van, akár pap vagy szerzetes is, akik egyfajta önző jámborságból, ostromolják az oltárt és az eget, de utálattal menekülnek az emberektől. Pedig a második parancs nem kisebb az elsőnél. Azért nem kisebb, mert az Úr Jézus, a második isteni személy, azonosul a legkisebbekkel is...
(Mát 25:40) És felelvén a király, azt mondja majd nékik: Bizony mondom néktek, a mennyiben megcselekedtétek egygyel az én legkisebb atyámfiai közül, énvelem cselekedtétek meg.
Máshol pedig a szeretet nagy parancsolatának lényege az emberszeretetben van szintetizálva...
(Gal 5:14) Mert az egész törvény ez egy ígében teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint magadat.
Végül pedig, mint a parancsolatok végső lényegét, az Úr Jézus egy új parancsolatatot hagyott ránk...
(Ján 13:34) Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.
Bármit tehetünk Istenért, bármilyen szolgálatot végezhetünk az Úr szőlősében, de egyet ne feledjünk: mindenkinek ki kell engesztelődnie embertársaival, és meg kell gyógyulnia lélekben... Aki nincs meggyógyulva lélekben, annak jobb ha nem vállal közösségi szolgálatot. Előbb törődjön a saját kertjével, a saját lelkének gyógyulásával, és csak azután szolgàljon mások felé. Nagy veszély az, ha a krisztusi közösségben sérült ember kerül vezető beosztásba, és sérült emberre bízzák a lelkek gondozását. Az ilyen szolga hasonló a porcelánboltban forgolódó elefánthoz...
Egyszer azt mondta volt valaki az emberekről:
Van olyan ember, aki másoknak való. Van olyan ember, aki magának való. És van olyan ember is, aki még magának se való...
Az utóbbi ember ugyan mire való? Amíg nem vagyunk másoknak valók, addig csak nagyon keveset értettünk meg az Úr Jézus tanításából, és még távol állunk Isten országától...
Uram Jézus, belátom, hogy keveset tettem parancsolataid megélése terén. Add kérlek, hogy ezután jobban megéljem a felebaráti szeretet. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése