Meztelenül

(Ter 9:20-23) Noé, a földműves, szőlőt kezdett telepíteni.  Amikor bort ivott, megrészegült, és meztelenül feküdt sátrában. Kám, Kánaán atyja látta apja meztelenségét, és elmondta két testvérének. Akkor Szem és Jáfet fogták a felöltőt, mindketten a vállukra terítették, háttal bementek és betakarták apjuk meztelenségét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk meztelenségét.

A meztelenség fogalma benne van a szentírásban az elejétől a végéig... A meztelenség valami nagyon bensőséges, misztikus jelentőséggel bír, amely meghatározza legintimebb érzéseinket, benső életünket. A meztelenséggel találkozunk álmainkban, benső szobánkban, képeken vagy kint a nudista telepeken. Bárhol is legyünk meztelenül, bárhol is éljük meg a meztelenséget, az a legbensőbb énünket mozgatja meg...

1. A meztelenség az eredeti szentségben

Kezdetben, az eredeti szentség állapotában, Ádám és Éva meztelenek voltak, de nem szégyellték magukat...

(Ter 2:25) Az ember és a felesége mezítelenek voltak mindketten, de nem szégyellték magukat.

Meglátásom szerint, ezt a meztelenséget nemcsak testi értelemben kell szemlélni, hanem egyszerre testi és lelki értelemben. Abban az időben, olyan erős volt az egység a test és a lélek között, hogy minden testinek azonos lelki vonakozása is volt. Akkor a test még nem volt „távol” a lélektől, és a testnek nem kellett „bevárnia” a lelket, mint a vonatról leszálló indiánnak, aki leült a sínekre, hogy bevárja a testétől lemaradt lelkét...  

Abban az időben, Ádám és Éva tényleg meztelenek voltak test szerint... Ugyanakkor, az ő meztelenségük, az Istennel való teljesen és őszinte gyermeki kapcsolatot jelentette. Ezt az állapotot mindnyájan megéljük úgy kb. 4 éves korunkig. Önfeledten szaladgálunk a tenger partján pucéran, szüleink felügyelete alatt, és eszünkbe sem jut szégyenkezni. Aztán, úgy négy-öt éves éves korunban, egyszer csak elkezdünk szégyenkezni, és nem akarunk többé bugyi nélkül megjelenni az emberek előtt. Nem, mert a lelkünk, az áteredő bűn következményeként, elkezdünk önállósodni, érzékiek lenni, és elkezdünk rejtőzködni „a kert fái között” (Ter 3:8)...

(Ter 3:8) Azután meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált. Az ember és az asszony elrejtőztek az Úristen elől a kert fái között.

2. A meztelenség az ószövetségben

Noé meztelenségét is kétféle módon szemlélhetjük: testi értelemben és lelki értelemben. Habár nem tudjuk, hogy miként aludhatott el a megrészegedett Noé meztelenül, de kétségtelen, hogy ez a kép sokatmondó... Az új világ ősattya és az ősi világ, a vízözön előtti világ magva, férfiassága szépségében, ott hever a sátra közepén mély révületben. Khám bűne az lehetett, hogy csak a testi látványt látta meg ott a sátorban, úgymond Noé szégyenét. Khám nem fogta fel atyja meztelen állapotában a lelki értelmet, az istenit. Testvérei azonban, Szém és Jáfet, a lelki dolgokra voltak tekintettel, és mély tisztelettel, háttal közeledve fedték be atyjuk meztelenségét (Ter 9:23). Szém és Jáfet, átérezve atyjuk intimitásának szentségét, nem mertek még odatekinteni sem...

(Ter 9:23) Ám Szem és Jáfet vállukra terítették a palástot, és hátrafelé haladva betakarták apjuk szemérmét. Arcukat elfordították, így nem látták apjuk szégyenét.

Ha lefordítjuk ezeket a szimbólumokat, akkor a sátor az ember testi élete (2Kor 5:1); Noé a sátor közepén, az ember lelke; Noé részegsége pedig révület, az Istennel való találkozás. Így, lelki értelemben, nézhetjük úgy is, hogy Noé egy prófétikus révületben volt, egy “eredeti szentséges” találkozásban Istennel. Ez az, amit Szém és Jáfet megérezhetett. Ezért lehetett az, hogy Noé, miközben megátkozza Kánaánt, Khám fiát, nem Szémet és Jáfetet áldja meg, hanem az Urat áldja...

(Ter 9:25-27) »Átkozott legyen Kánaán, legyen utolsó szolgája testvéreinek!« Majd ezt mondta: »Áldott legyen az Úr, Szem Istene, és legyen Kánaán a szolgája! Terjessze ki Isten Jáfetet, lakozzék Szem sátraiban...

Úgy néz ki, hogy ez a prófétikus meztelenség, mint az "eredeti szentséghez" való visszatérés, jelen volt az ószövetségi prófétaiskolákban is. Még Saul király is ott feküdt meztelenül Sámuel előtt, és prófétált...

(1Sám 19:24) Ott ő is levetette ruháit és prófétált a többiekkel együtt Sámuel előtt, s ott feküdt azon egész nap és éjjel mezítelenül. Innen is származott a közmondás: »Hát Saul is a próféták közt van?«

3. A meztelenség az újszövetségben

Péter apostol félig meztelenül halászott a bárkában. Amint megértette, hogy az Úr jelent meg nekik a parton, azonnal magára öltötte köntösét, és úgy ugrott bele a vízbe, pedig hát az ember általában leveti köntösét amikor a vízbe ugrik...

(Jn 21:7) Akkor az a tanítvány, akit Jézus szeretett, így szólt Péterhez: »Az Úr az!« Amint Simon Péter meghallotta, hogy az Úr az, magára öltötte köntösét, mert neki volt vetkőzve, és a tengerbe vetette magát.

Itt Péter apostol ösztönösen befedi a testét, hogy betakarja a „lelki testének” foltjait, azok rútságát, hogy méltóképpen jelenjen meg a feltámadt Úr Jézus előtt. Az ő köntöse a kegyelmi ruhát jelképezi, azt a fehér ruhát (Jel 3:5; 3:18), amelyet majd Isten kegyelme által nyernek el a hívők...

(Jel 3:5) A győztest fehér ruhába öltöztetik. Nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem megvallom majd Atyám és angyalai előtt.

(Jel 3:18) Azt tanácsolom neked: Végy tőlem tűzben kipróbált aranyat, hogy meggazdagodj; fehér ruhát, hogy felöltözz, s ne lássék szégyenletes meztelenséged; kenetet, hogy megkend szemedet és láss.

4. A meztelenség Isten előtt

Minden ember teljesen meztelen Isten előtt... Nincsen olyan benső szobája, és nincsen olyan ruhája, amely eltakarhatná Isten szeme elől. Nincsen olyan képmutatás, és nincsen olyan kegyesség, amely ne lenne teljesen átlátszó Isten szemében. Ő behatol tekintetével az ember lelkének legrejtettebb zúgaiba. Olyan ez, mint az a színező folyadék az orvosi átvilágításnál, amely átjárja és megfesti a belső szervek minden hajszálerét...

(Zsid 4:12-13) Mert Isten szava eleven és hatékony, áthatóbb minden kétélű kardnál, behatol és szétválasztja a lelket és a szellemet, az ízeket és a velőket, s megítéli a szív gondolatait és szándékait. Semmiféle teremtmény nem láthatatlan a színe előtt, sőt, minden mezítelen és nyitott annak a szeme előtt, akinek elszámolással tartozunk.

Csak Isten előtt vagyunk teljesen meztelenek. Az angyalok nem láthatnak bele korlátlanul sátrunk intimitásába, hanem csak kivülről szemlélnek minket. Hogy mennyit láthat egy angyal a lelkünkből, az nem nyilvánvaló, de hogy nem láthat mindent, az biztosnak tűnik... A teljes belső ismeret csak egyedül a Lélekké, Aki átvizsgálja a mélységeket, még Isten mélységeit is (1Kor 2:10)...

(1Kor 2:10) Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.

5. A meztelenség a krisztuskövetésben

Az "eredeti szentség" meztelenségével ellentétben, az üdvözültek fehér ruhát kapnak... Nem lehet visszatérni az eredeti szentség meztelenséghez és az édeni ártatlansághoz, mert az eredeti bűn már megfertőzte a lelket, és a személyes bűneink foltjait és hegeit magunkon hordozzuk. Ezeknek a csúnya foltoknak szégyenét takarja be lelkünkön a kegyelem ruhája, amit a Bárány vére mos fehérre (Jel 7:14). Erre a ruhára, a kegyelem fehér ruhájára kell vigyáznia a krisztuskövetőnek minden erejével (Jel 3:4-5; 16:15). Ebben áll a virrasztás...

(Jel 3:4-5) De vannak néhányan nálad Szárdeszben, akik nem szennyezték be ruháikat, és velem fognak járni fehérben, mert megérdemlik. Aki győz, így fog fehér ruhába öltözni, és nem törlöm ki nevét az élet könyvéből, és megvallom nevét Atyám és angyalai előtt.

(Jel 7:9-10) Ezután nagy sereget láttam, amelyet senki sem volt képes megszámlálni, minden nemzetből, néptörzsből, népből és nyelvből a trón előtt és a Bárány előtt állni, hosszú fehér ruhába öltözve, kezükben pálmaággal, és hangosan azt kiáltották: »Üdv a mi Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak!«

(Jel 7:14) Így válaszoltam: „Te tudod, uram.” „Ezek a nagy szorongatásból jöttek – magyarázta meg –, ruhájukat fehérre mosták a Bárány vérében.

(Jel 16:15) Íme, úgy jövök, mint a tolvaj! Boldog az, aki virraszt, és őrzi ruháját, hogy meztelenül ne járjon, és ne lássák a szégyenét!

A kegyelem fehér ruhája nemcsak a bűneinket fedi be, hanem a rossz hajlamainkat is... Megszépít bennünket, és méltóvá tesz Isten angyalai és szentjei előtt...

(Kol 3:12) Öltsétek tehát magatokra, mint Isten szent és kedves választottjai, az irgalom érzületét, a jóságot, az alázatosságot, a szelídséget és a béketűrést!

Tehát, ha az eredeti szentség állapota az ártatlan meztelenség volt, akkor az üdvözültek állapota a kegyelmi felruházottság lesz...

(2Kor 5:1-4) Tudjuk ugyanis, hogy ha ez a mi földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk hajlékot, nem kézzel alkotott, örök házat az égben. Azért is sóhajtozunk ebben a testben, mert vágyakozunk felölteni rá égi hajlékunkat, hogy ha le is kell vetkőznünk, mezítelennek ne bizonyuljunk. Mert amíg ebben a sátorban vagyunk, roskadozva sóhajtozunk, mivel nem azt akarjuk, hogy levetkőztessenek, hanem hogy felöltöztessenek, s így azt, ami halandó, elnyelje az élet.

6. A meztelenség középpontja

A mezteleség leginkább meghatározó látványa a férfi nemi szervének felfedése (MTörv 25:11-12). Ha a testi meztelenség leginkább a férfi nemi szervének látványában jelenik meg, akkor a lelki meztelenség az ember szívében, a lelke legbensőbb zúgában van. Ha minden testi élet a férfi nemi szervéből fakad, akkor minden lelki élet az emberi szívből indul ki (Péld 4:23)... 

(MTörv 25:11-12) Ha két ember összeverekszik, férfi férfival, aztán az egyiknek a felesége odaszalad, hogy kiszabadítsa férjét a másik kezéből, aki üti, s közben kinyújtja a kezét, és megragadja annak szeméremtestét, könyörtelenül vágd le a kezét.

(Péld 4:23) Nagy gonddal őrizd a szívedet, mert hiszen belőle indul ki az élet.

Ha az Istenhez való tartozás jele az ószövetségben a körülmetélkedés volt, az újszövetségben ez a szív körülmetélésében, a bűnbánatban, és a hit általi megtérésben és kegyelemben valósul meg...

(Róm 2:28-29) Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, és nem az a körülmetéltség, ami kívül, a testen látható, hanem az a zsidó, aki bensejében az. Ez a szív körülmetéltsége a lélek szerint és nem a betű szerint. Az ilyen ember nem az emberektől nyer dicséretet, hanem Istentől.

7. Meztelenül az imában

Bármennyire is el akarjuk felejteni Istent a hétköznapjainkban, bármennyire is elfordulunk Őtőle gondolatainkban, Ő mindig ott van velünk... Nincs az a képmutatás, az a fal, az a benső kamra, az az elfordulás, amely elrejthetne az Ő tekintete elől. Ezért hát térjünk vissza az Úrhoz, de ne külsőségekben, hanem szívbeli odaforulásban és meztelenségben. Nem hosszú zarándokútakra és fogadalmakra van szükség, hogy eljussunk az Úrhoz, hanem egy azonnali és őszinte odaforulásra...

Néhány dolog, amit azonnal megtehetünk:

a). Az esti imánkban, amikor számot adunk az elmúlt napunkról, adjuk át az Úrnak a legintimebb gondolatainkat. Azokat adjuk át a legbuzgóbban, amelyeket a leginkább rejtegetnénk, amelyeket a leginkább szégyellünk. Ha átadjuk, akkor Ő befedi ezoket, és meggyógyítja szívünket...

b). A reggeli imánkban hozzuk magunkat meztelenül Isten szent színe elé, és határozzuk el, hogy minden gondolatunkat ma Vele együtt gondoljuk végig. Isten bennünk él és velünk gondolkodik. Ha mi is Ővele gondolkodunk, akkor Ő majd terelgeti a szívünket...

c). Próbáljunk minden percben telesen őszinte, folyamatos kapcsolatba lenni az Úrral. Isten állandó jelenlétének tudata legyen mindig a szemünk előtt. Ha ez sikerül, akkor mindig az Ő jelenben élünk, mert Ő az, aki úgy nevezi magát, hogy "Én vagyok, aki VAGYOK." (Kiv 3:14)...

(Kiv 3:14) Isten ezt válaszolta: „Én vagyok, aki vagyok.” Azután folytatta: „Így beszélj Izrael fiaihoz: Aki van, az küldött engem hozzátok.”

Én Uram, én Istenem, odaadom mindenem. Fedd be Uram szégyenem, és légy mindig a menedékem. Ámen.

Egyszülött Fiát adta

(Jn 3:13-21)  Senki sem ment föl a mennybe, csak aki alászállt a mennyből: az Emberfia aki a mennyben van.  Amint Mózes fölemelte a kígyót a pusztában, úgy fogják fölemelni az Emberfiát is, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen. Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, aki azonban nem hisz, már ítéletet vont magára, mert nem hitt az Isten egyszülött Fiában. Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak. Mert mindenki, aki gonoszat tesz, gyűlöli a világosságot, s nem megy a világosságra, nehogy kiderüljenek a tettei. Aki ellenben az igazsághoz szabja tetteit, a világosságra megy, hadd derüljön fény a tetteire, amelyeket az Istenben vitt végbe.”

„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” Azt mondják, hogy ez a szentírás legidézettebb igéje. És azt is mondják, hogy ha valamiképpen eltűnne minden szentírás a világból, és csak ez az egy mondat maradna meg, akkor ez is elég lenne örömhírnek...

Amikor ezt az igét halljuk, olvassuk, mindig a Megváltásra gondolunk. Arra gondolunk, hogy a mennyei Atya nekünk adta Szent Fiát, hogy keresztre feszítsék, meghalljon értünk és megváltson minket a bűntől és az örök haláltól. És ez így is van... Hiszen az adott szentírási részben, ez az ige szorosan összefügg a Mózes által felemelt rézkígyóval (Szám 21:8)... 

(Szám 21:8) S az Úr így válaszolt Mózesnek: „Csinálj egy tüzes kígyót, s erősítsd egy póznára. Akit marás ért és rátekint, életben marad!”

Amint Izrael népe a pusztában a felemelt rézkígyóra tekintett és megszabadult a mérges kígyók marásának következményétől, úgy mi is, ha feltekintünk a felemelt, keresztre feszített Úr Jézus Krisztusra, megmenekülünk a bűn halálos mérgétől, és örökké élni fogunk. De Isten nagy szeretete nem csak ennyiből áll. Isten egyszülött Fiának odaadottságát mélyebben kell szemlélnünk...

1. Egyszülött Fiát adta az örökkévalóságban

Az idők kezdete előtt, volt az Isten, Akinek neve Jahve, és a régi, talán találóbb neve: Éli. Ő az abszolut és kezdet nélküli kezdet az örökkévalóságban... Aztán megszületett a Logosz, az Ige, Aki született, de nem teremtmény, hanem Isten, a második isteni személy. Született, de nem tetemtmény, nincs születésnapja, mert az örökkévalóságban született (Zsid 5:5)...

(Zsid 5:5) Így Krisztus sem önmagát dicsőítette meg, amikor főpappá lett, hanem aki azt mondta neki: „Fiam vagy te, ma nemzettelek téged.”

Ő az első, az Ige, Isten örökre kimondott Szava... Minden más csak ezután lett. Az Ige által lett minden, ami csak lett, és nélküle semmi sem lett. Őbenne foglaltatik össze a mindenség, minden Őbenne áll fenn, és Ő a Testnek, vagyis az Egyháznak Feje...

(Jn 1:1-3) Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél. Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett.

(Jn 8:58) Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok.

(Kol 1:16-18) Mert benne teremtett mindent a mennyben és a földön: a láthatókat és a láthatatlanokat, a trónusokat, uralmakat, fejedelemségeket és hatalmasságokat. Mindent általa és érte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az Egyháznak a feje.

Isten lélek... Az Atya a saját lényéből és szubsztanciájából szülte a Fiút, az örök Igét, Akinek megadta, hogy Ővele egylényegű legyen. Isten az Istenből, világosság a világosságból... És megadta, hogy élete legyen önmagában, amint az Atyának is élete van önmagában (Jn 5:26)...

(Jn 5:26) Amint ugyanis az Atyának élete van önmagában, a Fiúnak is megadta, hogy élete legyen önmagában...

 

Az Atya úgy szerette a Fiút, hogy teljesen belelehelte lényét a Fiúba, minden dicsőségével, hatalmával és kincsével. A Fiú pedig úgy szerette viszont az Atyát - alávetve magát szereteből az Atyának, kinek Ő Egyszülöttje -, hogy teljesen visszalehelte lényét az Atyába, minden dicsőségével, hatalmával és kincsével, amit csak az Atyától kapott. Így az Atya a Fiúban van, és a Fiú az Atyában (Jn 10:38). Ez a lehelet - mivel Isten leheletéről van szó, Aki l de Lélek – ez a harmadik isteni személy, vagyis a Szentlélek...

(Jn 10:38) De ha azokat viszem végbe, akkor ha nekem nem hisztek, higgyetek a tetteknek, hogy végre lássátok és értsétek: az Atya bennem van, s én az Atyában vagyok.

Ennek a szeretetkörforgásnak nincs kezdete, sem vége, mert az örökkévalóságban van, ahol nincs idő... A Szentháromság egy Isten tér és idő fölött létezik, az anyagi világon kívül és fölött, és ez az ember számára felfoghatatlan. Olyan ez, mintha a papírlapra rajzolt és megelevenedett pálcika emberke elmélkedne a harmadik és negyedik dimenzióról...

Már az idő kezdete előtt, a Szentháromság egy Isten örökké boldog benső életében, nekünk adta az Atya az Ő szeretett, egyszülött Fiát. A mindentudó és mindenható mennyei Atya jó előre tudja, hogy mi kell az Ő terve véghezviteléhez és teremtményeinek üdvözítéséhez. Ő akkor ezt kérdezte: Ki menjen el?...  Erre pedig a Fiú azt válaszolta: Íme, itt vagyok, hogy teljesítsem akaratodat...

(Zsid 10:5-7) Ezért, amikor eljön a világba, így szól: „Áldozatot és ajándékot nem kívánsz, de testet alkottál nekem; égő- és bűnért való áldozatban nem telik kedved. Akkor ezt mondtam: Íme, itt vagyok, amint a könyvtekercsben meg van írva rólam, hogy teljesítsem akaratodat, Istenem.”

2. Egyszülött Fiát adta a Megtestesülésben

Az idők teljességében (Gal 4:4), amint a próféták megjövendölték, Isten belépett a történelembe (Mt 1:1-17), egy bizonyos térbe és időbe, egy vérvonalba, Dávid házába, hogy megszülessen testben Mária által, ebbe a világba... 

(Mt 1:16-17) Jákob pedig nemzette Józsefet, Máriának a férjét, aki a Krisztusnak nevezett Jézust szülte. Az összes nemzedék tehát Ábrahámtól Dávidig tizennégy nemzedék; Dávidtól a Babilonba való áttelepítésig tizennégy nemzedék; és a Babilonba való áttelepítéstől Krisztusig tizennégy nemzedék.

(Gal 4:4) De amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ő alávetette magát a törvénynek...

Isten, az Ő Szent Fia által, leszállott a mennyből, emberré lett, magára vette emberi természetünket, hogy hordozója legyen isteni természetének. Ez egy olyan nagy esemény volt, hogy ennek tiszteletére az angyali kórusok dicsőítettek a földön, a pásztorok szeme láttára... 

(Lk 2:8-9) Azon a vidéken pásztorok tanyáztak és őrizték nyájukat az éjszakában. Egyszer csak ott termett mellettük az Úr angyala, és az Úr fényessége körülragyogta őket.

(Lk 2:13-14) Ekkor azonnal mennyei seregek sokasága vette körül az angyalt, és dicsérte Istent: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség a jóakaratú embereknek!”

"Dicsőség a magasságban Istennek és a földön békesség a jóakaratú embereknek!" -, mert az Ige nem csak egy rövid időre lett testté, amíg megváltott minket, hanem a magára vett emberi természetet soha többé nem veti le. Ebben érzékelhető leginkább az isteni odaajándékozottság, mert igaz, hogy a Megváltás műve a legnagyobb, de a Megtestesülés, azzal, hogy nem múlik el soha, szívet megejtő. A mennyei Atya úgy szerette a világot, hogy örökre nekünk adta Szent Fiát, hogy örökre valóságos ember legyen...

3. Egyszülött Fiát adta a Jordán folyóban

Keresztelő János ott keresztel a Jordán vizében... Egyszer csak maga az Úr Jézus jelenik meg a sorban, és kéri Jánostól a keresztséget. János tudja, hogy az Úr Jézus az Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűneit (Jn 1:29), a szeplőtelen Bárány (1Pét 1:18-19), Akinek nincs szüksége a bűnbánat vízkeresztségére, és vonakodik Őt megkeresztelni. De az Úr Jézus, szeplőtelen létére, egy akart lenni a bűnös testvérei közül (Zsid 4:15), hogy magára véve bűneinket, kiengesztelje a mennyei Atyát, és bocsánatot kérjen minden bűnös ember nevében (Zsid 5:7)...

(Mt 3:13-17) Akkor Jézus eljött Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy az megkeresztelje őt. De János igyekezett visszatartani: »Nekem van szükségem arra, hogy megkeresztelkedjem általad, és te jössz hozzám?« Jézus azonban ezt válaszolta neki: »Hagyd ezt most, mert így illik teljesítenünk minden igazságosságot.« Akkor engedett neki. Miután Jézus megkeresztelkedett, mindjárt feljött a vízből, és íme, az ég megnyílt neki, és látta az Isten Lelkét, mint galambot leereszkedni és rászállni. És íme, egy hang hangzott az égből: »Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik«.

(Jn 1:29) Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét!"

(Zsid 4:15) Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együtt érezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt.

(Zsid 5:7) Ő testi élete idején könyörgésekkel és esedezésekkel, hangos kiáltással és könnyek között járult az elé, akinek hatalma van arra, hogy kiszabadítsa őt a halálból. És meghallgattatott istenfélelméért.

(1Pét 1:18-19) Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból, hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak drága vére árán.

A mennyei Atya odaadta az Ő szeplőtelen Szent Fiát a bűnös embereknek, mert a bűn rabságában sínylődő ember már képtelen volt bocsánatot kérni vétkeiért. A mennyei Atya odaadta a világnak az Ő Szent Fiát, hogy szószólója legyen a bűnben elnémult és elrejtőzött emberiségnek (Ter 3:8)... 

(Ter 3:8) S amint meghallották az Úr Isten szavát, aki a kertben járkált az alkony hűvösén, az ember és a felesége elrejtőztek a kert fái közé az Úr Isten színe elől.

Amint az Úr Jézus felemelkedett a Jordán vizéből, rászállott a Szentlélek, galamb formájában, és megtelepedett rajta. Ekkor is nekünk adta a mennyei Atya az Ő Szent Fiát, mert Őbenne, mindnyájunkra, a Benne hívőkre is leszáll a Szentlélek, és mi is Isten szeretett fiai leszünk, akikben kedve telik (Mt 3:17). Ezután az Úr Jézus böjtölt a pusztában, imádkozott és esedezett az emberiség bűneiért, hiszen az emberek még imádkozni sem tudtak. Hiszen a tanítványok ezután kérték az Úr Jézust, hogy tanítsa meg őket is imádkozni (Lk 11:1)...

(Mt 3:17) És íme, egy hang hangzott az égből: „Ez az én szeretett fiam, akiben kedvem telik.”

(Lk 11:1) Történt egyszer, hogy valahol éppen imádkozott, és amint befejezte, tanítványai közül az egyik azt mondta neki: „Uram! Taníts meg minket imádkozni, ahogy János is megtanította tanítványait.”

4. Egyszülött Fiát adta a Megváltásban

A Megváltás művére nincsenek méltó szavak... Az Úr Jézus megváltott minket a keresztfán, kifizette adósságainkat, felszegezte adóslevelünket a keresztfára (Kol 2:14), átokká lett értünk (Gal 3:13), sebei által gyógyulást szerzett nekünk (Iz 53:5, 1Pét 2:24) és kiengesztelte bűneinkért a mennyei Atyát (Ef 2:15-16)...

(Kol 2:14) Eltörölte az adóslevelet, amely követeléseivel ellenünk szólt és vádolt minket, eltávolította az útból, és a keresztre szegezte.

(Gal 3:13) Krisztus megváltott minket a törvény átkától, amikor átokká lett értünk, mert írva van: „Átkozott mindaz, aki a fán függ.”

(Ef 2:15-16) Mint békeszerző, a két népet magában eggyé, új emberré teremtette, és egy testben mind a kettőt kiengesztelte az Istennel kereszthalála által, amellyel az ellenségeskedést megölte.

(1Pét 2:24) A mi bűneinket fölvitte saját testében a fára, hogy a bűnöknek meghaljunk, és az igazságnak éljünk; az ő sebei által gyógyultatok meg. (v.ö. Iz 53:5)

Nem tudjuk átfogni elménkkel a megváltás nagy művét... Csak annyit tudunk elképzelni, hogy odafenn a Kálvárián, rettenetesek lehettek az Úr Jézus testi és lelki kínjai. De azt, hogy milyen volt az Úr Jézusnak magára venni a világ bűneit, milyen volt átoknak lenni, milyen volt az „Eli, Eli, lama szabaktani?”, milyen volt kimondani az utolsó szavakat a kereszten, azt esetleg majd csak a saját haláltusánkban sejtjük meg... 

Itt, ekkor már csak a csend maradt... Isten odaadta az Ő egyszülött Szent Fiát a világnak az lándzsával átdöfött Szent Szíven keresztül. Odaadta nemcsak testileg, hanem lelkileg és istenileg is, hogy amint az Isten emberré lett, úgy az emberi is megistenesedjen. Ott csordult ki az Ősszentségből a kegyelem kiapadhatatlan forrása, az Ő oldalából kifolyó vér és víz által...

(Jn 19:33-34) Mikor azonban Jézushoz értek, látták, hogy már meghalt. Ezért nem törték meg lábszárát, hanem egyik katona lándzsával megnyitotta oldalát, melyből nyomban vér és víz folyt ki.

(1Ján 5:6) Hiszen Jézus Krisztus az, aki víz, vér és Lélek által jött. Nemcsak a víz által, hanem a víz és a vér által. Erről a Lélek tanúskodik, hiszen a Lélek az igazság.

5. Egyszülött Fiát adta az alvilágban

Tudjuk, hogy az Úr Jézusnak, az Ő kereszthalála után, még dolga volt... Meghalt az Isten. Meghalt és alászállt a poklokra.  Leszállt az alvilágba, mert Ő nemcsak az akkoriaknak adatott oda, nemcsak a kereszthalála után született hívőknek adatott oda, hanem a kereszthalála előtt élő embereknek is... Ők, nélkülünk nem juthattak el az üdvösségre (Zsid 11:39-40)...

(Zsid 11:39-40) Bár ezek a hitükről mind bizonyságot kaptak, mégsem nyerték el az ígéretet, mert az Isten nekünk valami jobbat tervezett, nélkülünk nem juthatnak hát el az üdvösségre.

Emberek milliárdjai szálltak le haláluk után az alvilágba, a börtönbe, minden remény nélkül... És ezek között a leginkább megszenvedettek, a mi testi ősszüleink voltak: Ádám és Éva... Óh, hányszor, de hányszor járta át a fájdalom szívüket, látván, hogy az ő bűnük miatt, minden leszármazottjuk aláhull az alvilágba. Minden egyes lélek lehullása újabb és újabb gyötrelmet okozott lelkükben. Milyen hosszú és gyötrelmes lehetett az ő négyezer éves fogságuk... Ezért hát, az Úr Jézus első útja a pokolban minden bizonnyal Ádámhoz és Évához vezethetett, hogy megvigasztalja és kiszabadítsa őket, az oly sokat raboskodott és megszenvedett ősszülőket. Nem is hagyta őket többé az alvilágban, hanem felvitte őket a mennybe, és így foglyokat vitt fel magával a magasba...

(Mt 27:52) A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste.

(Ef 4:8) Ezért mondja az Írás: Fölment a magasba, magával vitte a foglyokat, s osztott az embereknek ajándékokat.

6. Egyszülött Fiát adta a Szentírásban

Minden idők embere, akár az ószövetségben, akár az újszövetségben, a szent Írásokban, a nekünk odaadott örök Igét olvasta, illetve olvassa ma is. Az örök Ige nekünk adatott a Szentírásban. Táplálkozzunk hát Őbelőle, és akkor megtaláljuk az örök életet...

(Mt 13:51-52) Megértettétek mindezeket?” „Igen” – felelték. Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseiből újat és régit hoz elő.”

(Lk 24:27) Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.

(Tim 3:16-17) Minden Írás, amit az Isten sugalmazott, jól használható a tanításra, az érvelésre, a feddésre, s az igaz életre való nevelésre, hogy az Isten embere tökéletes legyen és minden jóra kész legyen.

7. Egyszülött Fiát adta a közösségben és a kenyértörésben

A mennyei Atya nemcsak az eljövendő Igét adta nekünk, hanem a feltámadt Úr Jézus Krisztust is, az idők végezetéig, amikor majd mi is Őneki adatunk, mint Menyasszony a Vőlegénynek (Jel 21:2). Ezért az Úr Jézus mindig jelen van a közösségben (Mt 18:20), amely az Ő nevében gyűlik össze, illetve a kenyértörésben, ami a szentmise és az Oltáriszentség (Mt 28:19-20, ApCsel 2:42, 1Kor 11:23-26)...

(Mt 18:20) Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.

(Mt 28:19-20) Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.

(ApCsel 2:42) Ezek állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában és közösségében, a kenyértörésben és az imádságban.

(1Kor 11:23-26) Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret, hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre.” Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre.” Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.

(Jel 21:2) Akkor láttam, hogy a szent város, az új Jeruzsálem alászállt az égből, az Istentől. Olyan volt, mint a vőlegényének fölékesített menyasszony.

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen." Úgy szerette Isten az embert, hogy mindenét odaadta érte... Ennél többet már nem tud adni és nem tud tenni értünk. Nekünk csak hinnünk kell az Úr Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, Aki nekünk adatott. Ha nem hiszünk egy ekkora nagy ajándékban, akkor Istennek már nincs mit kezdenie velünk, és akkor kárba veszünk...

 

Uram! Drága jó mennyei Atyám! Add nekem Szent Fiadat, az Úr Jézust, hogy ne csak értelmemmel, hanem teljes szívemmel, teljes lelkemmel, teljes lényemmel és egész életemmel higgyek Őbenne. Ámen.

Látta és hitt

(Jn 20:1-10) A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. Ezután a tanítványok visszatértek övéikhez.

A hagyomány szerint, az a másik tanítvány, aki gyorsabban szaladt, Szent János apostol volt. Azért szaladt gyorsabban, mert fiatalabb volt. Hogy megértsük, miért hitt János apostol a látottak alapján, meg kell vizsgálnunk, hogy mit látott, és milyen lelkülettel látta azt, amit látott...

1. Az Úr Jézus háromszor is beszélt az apostoloknak arról, hogy meg kell halnia Jeruzsálemben, de harmadnapra feltámad, viszont ők egyszerűen nem értették, hogy miről beszél...

(Mt 20:17-19) Amikor Jézus Jeruzsálembe készült fölmenni, maga mellé vette a tizenkettőt, s ezt mondta nekik az úton: „Most fölmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és írástudók kezére adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnap feltámad.”

(Mk 9:31-32) Oktatta ugyanis tanítványait, és elmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezébe adják, megölik őt, de miután megölték, harmadnapra feltámad. Azok nem értették ezt a beszédet, de nem merték megkérdezni őt.

2. A sziklába vájt sírkamrát egy nagy kővel zárták le. Ezt a követ, a hét első napján, az asszonyok elhengerítve találták, mivelhogy a két angyal elhengerítette...

(Mt 27:59-60) József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte. A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment.

(Lk 24:14) A hét első napján kora hajnalban kimentek a sírhoz, s magukkal vitték az előkészített illatszereket is. Úgy találták, hogy a kő el volt a sírtól hengerítve. Bementek, de az Úr Jézus testét nem találták. Még fel sem ocsúdtak meglepetésükből, már két férfi jelent meg mellettük ragyogó ruhában.

3. Az apostolok nem hitték el az asszonyok híradását, amikor elmondták, hogy mit tapasztaltak a sírnál...

(Mk 16:10-11) Ez elment és elvitte a hírt a gyászoló és szomorkodó tanítványoknak. Amikor meghallották, hogy él, és hogy Mária Magdolna látta, nem hitték el.

(Lk 24:10-11) Mária Magdolna, Johanna és Jakab anyja, Mária, s néhány más asszony hozta a hírt, aki még velük volt, az apostoloknak, de azok üres fecsegésnek tartották, és nem hittek nekik.

4. A gyolcs, amelybe az Úr Jézus testét göngyölték, csak úgy ledobva hevert a sírban. A kendő azonban, amellyel az Úr Jézus fejét takarták be, nem hevert oda ledobva, hanem egy bizonyos módon összehajtogatva, külön volt téve, egy másik helyre (Jn 20:7)...

(Jn 20:7) Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.

Mi történhetett ekkor János apostol szívében? Mi volt az a dolog, ami egésszen meggyőzte akkor őt? Ahoz, hogy ezt megértsük, az utolsó jelből kell kiindulnunk, ami az apostol hitét akkor megszilárdította. János apostol hitének megszilárdításában az utolsó jel az az összehajogatott kendő volt, amely külön volt lerakva... 

János apostol, az Úr szeretett tanítványa volt, aki naponta szolgálta az Urat, segített neki a ruházkodásában és, aki a keblére is odahajtotta a fejét (Jn 13:25). Ő egyből felismerte a kendő  összehajtásának formájából az Úr Jézus keze járását és annak nyomát. Mivel János apostol naponta látta hogyan hajtogatja össze az Úr Jézus esténként a ruháját, egyből felismerhette, hogy azt a kendőt ugyanaz a személy hajtogatta össze, akit ő három éven keresztül, nap mint nap szolgált...

(Jn 13:25) Erre Jézus keblére hajolt és megkérdezte: „Uram, ki az?”

5. János apostolnak ekkor eszébe juthattak Lázár föltámasztásának mozzanatai...

(Jn 11:41-44) Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!

Lázár föltámasztásának esetében három mozzanat volt:

a). A segítő emberek, a szolgák, elhengerítették a sír bejáratát elzáró követ; 

b). A segítő emberek kioldozták a feltámadt Lázár testét a összeszorító gyolcslepelből; 

c). Az így kiszabadult Lázár, saját maga vette le a fejéről az arcát betakaró kendőt.

6. János apostolnak eszébe juthatott, hogy mit mondott az Úr Jézus Nátánaélnek arról a bizonyos hitről, amelyet Ő, majd a feltámadása által szilárdít meg az apostolokban...

(Jn 1:50-51) Jézus ezt felelte neki: „Mivel megmondtam, hogy láttalak a fügefa alatt, hiszel. De nagyobb dolgokat is fogsz még látni.” Majd hozzátette: „Bizony, bizony, mondom nektek: Látni fogjátok, hogy megnyílik az ég, s az Isten angyalai föl­ s leszállnak az Emberfia fölött.

Az Úr Jézus itt az Ő sírjánál bekövetkezendő nagy eseményekre utalt, az Ő dicsőséges feltámadására, és a neki akkor szolgáló angyalokra...

Tehát, az Úr Jézus minden tekintetben olyan akart lenni, mint az Ő testvérei (Zsid 2:17)... Ezért Ő, a dicsőséges feltámadásban, Lázárnak, az Ő barátjának feltámadásával akart azonosulni. De a feltámadt Úr Jézus teste már nem olyan, mint Lázár teste volt, mert Lázárnak, miután feltámadt, ismét meg kellett halnia. Az Úr Jézus viszont már megdicsőülten támadt fel, és rajta nincs többé hatalma sem a térnek, sem az időnek, sem a halálnak... 

(Zsid 2:17) Ezért mindenben hasonlóvá kellett lennie testvéreihez, hogy irgalmas és hűséges főpap legyen az Isten előtti szolgálatban, és kiengesztelje a nép bűneit.

Az Úr Jézus megtehette volna, hogy feltámadásában egyszerűen eltűnik a gyolcslepelből és a bezárt sírból, és megjelenik az apostoloknak, de nem ezt tette. Ő feltámadásában lemintázta Lázár sírból való kijövetelének mozzanatait, hogy a jelek által higgyenek az apostolok, akik majd tanúskodni fognak az Ő feltámadásáról az egész világon...

(Róm 8:29) Mert akiket eleve ismert, azokat eleve arra is rendelte, hogy hasonlók legyenek Fia képmásához, s így ő elsőszülött legyen a sok testvér között.

(Kol 1:18) Ő a feje a testnek, az egyháznak; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy minden tekintetben ő legyen az első.

Ezért az Úr Jézus feltámadása után angyalok szálltak le a földre, és elhengerítették a követ a sír bejáratától. Majd beléptek a sírba, és feloldozták az Úr Jézus testét leszorító gyolcsot. Ekkor az Úr Jézus felült, letekerte a fejét betakaró kendőt, és szokása szerint gondosan összefogta, majd letette külön maga mellé a kőre...

Ezután következhetett az a mozzanat, amelyről nincs szó az evangéliumokban, de implicit lehet rá következtetni. Az Úr Jézusnak nem volt ruhája amikor feltámadt, de amikor az asszonyok találkoztak Vele, már fel volt öltözve. Lásd Mária-Magdolna esetét, aki találkozott az Úrral, vagy az Emmauszi tanítványok esetét... Tehát az Úr Jézus közben felöltözött, illetve felöltöztették... Mivel itt a Feltámadottról van szó, a megdicsőült Isten Fiáról, ezért feltételezhető, hogy az Úr Jézus felöltöztetése egy Őhozzá méltó szertartás lehetett. Ezért gondolhatjuk, hogy a feltámadt Úr Jézust az angyalok öltöztették fel, amint a hazatérő fiút is felöltöztették az Atya szolgái (Lk 15:22)...

(Lk 15:22) Az apa azonban ezt mondta szolgáinak: »Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára!

János apostol látta és hitt. Hasonlóképpen, Tamás apostol is látott és hitt...

(Jn 20:27-29) Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás fölkiáltott: „Én Uram és Istenem!” Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek.”

Mi nem ismertük személyesen, test szerint, az Úr Jézust, nem láthattuk az Ő arcát, nem láttuk hogyan hajtogatja össze ruháját, nem tappinthattuk oldalsebét, és mégis hiszünk Benne. Nem hallhattuk hangját, nem hallhattuk fülünkkel a Hegyi beszédet, és mégis szeretjük Őt...

(1Pét 1:8-9) Akit noha nem láttatok, mégis szerettek; bár most sem látjátok, mégis hisztek benne. De mivel hisztek, ujjonghattok a megdicsőültek kimondhatatlan örömével, mert eléritek hitetek célját: lelketek üdvösségét.

Hiszünk Benne és szeretjük Őt, ezért boldogok vagyunk, mert elérjük hitünk célját, az üdvösséget, vagyis az örök életet, a mindenható, fényességes és örök Isten bolgodító színelátásában. Szent János apostol, köszönjük, hogy megírtad nekünk, amit láttál, hogy mi is higgyünk általad...

Jánosnak, Zebedeus fiának

János, János,
Te aranyszívű János,
Mutasd meg énnékem
Miből van a szíved,
Amiért a Megváltó
Úgy szeretett téged.

Este a tűz mellett
Keblére hajoltál,
Hallhattad a szívét,
Amint értünk dobbant,
Láthattad a szemét,
Amint lángra lobbant.

Bárhová is vonult,
Sosem hagyott téged,
Foghattad a kezét,
Meg is csókolhattad,
Esténként saruját
Meg is oldozhattad.

A kereszten szenvedve
Tereád tekintett,
Fiúként adott
Szenvedő Anyjának,
S Jóanyát hagyott
Az Anyaszentegyháznak.

Búgó-zengő pennát
Adott a kezedbe,
Tenéked juttatta
A jóhírek legszebbjét,
Általad értette
A szeretet lényegét.

Teendőid között,
Ha eszedbe jutok,
Vonj néha engem is
Kinccsel telt kebledre,
Hogy öleljen az Úr
Engem is szívére.

János, János,
Te sastollú János,
Szórd az én lelkem
Minden kincsel tele,
Menyegzőnek napján,
Büszkélkedjek vele.

Urunk Jézus, megvalljuk, hogy Te vagy az út, az igazság és az élet. Hiszünk Benned, a feltámadt Úr Krisztusban. Te valóságos Isten és valóságos ember vagy, Aki a mennyei Atyával és a Szentlélekkel egyetemben élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Ámen. 

Mint a kisgyerekek

(Mt 18:1-7) Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.

A mennyek országába való belépésünk feltétele, hogy olyanok legyünk, mint a kisgyerekek. De milyen is a kisgyerek? Próbáljunk meg visszaemlékezni, hogy milyenek voltunk mi amikor kicsik voltunk... 

Sokan idézik vissza boldog gyermekkorukat. De valójában mitől volt olyan boldog a gyermekkor? Csak azért, mert szerettek a szüleink? Mert gondtalanok voltunk? Mert sokat játszodtunk? Igen, ezekért is, de mi magunk, vajon milyenek voltunk akkor?...

A kisgyermeki lelkület jellegzetességei:

1. A kisgyermek nem ragaszkodik a tulajdonhoz

Habár a kisgyermekben is megvan már egyfajta birtoklási vágy és tulajdonhoz való ragaszkodás, mert hát toporzékol a babája vagy kisautója után, de mégis úgy jön-megy a házban, a birtokon és a világ dolgai között, hogy közben eszébe sem jut, hogy az valakié... A kisgyerek nem gondol a tulajdoni viszonyokra, és nem is jut eszébe vágyódni utánuk, megkívánni azokat. A kisgyerek nem vétkezik a tizedik parancsolat ellen, és nem kívánja el szomszédja birtokát...

2. A kisgyerek nem ismeri a haragot

Habár a kisgyerek is haragszik, mérges lesz, duzmál és kiabál, így fejezve ki haragját, de a másik percben már el is felejtette azt. Letörli könnyeit, és egyhamar megbékélve, gondtalanul játszik tovább, esetleg, pont azzal a kisgyerekkel, aki korábban eltörte a játékát, vagy megbántotta őt. Egy kisgyerek nem fog napokig, hetekig, vagy esetleg évekig sértődötten emlékezni sérelmére, duzmálni azért, hogy ki és mikor bántotta, vagy sértette meg őt...

3. A kisgyerek nem szól bele a nagyok dolgába

A kisgyerek hallgatja a nagyok dolgát, de ő csak játszik tovább, és eszébe sem jut, hogy beleszóljon abba. Nem érdekli őt az, mert ösztönösen érzi, hogy az nem az ő dolga. Az emberek, amint kiokosodnak, egyhamar bele akarnak szólni más dolgába, a világ dolgaiba, és ezzel sok hiábavaló gondot okoznak maguknak és másoknak. A kisgyermeki alázatosságra az jellemző, hogy hallja, látja a nagyok dolgát, de nem szól abba bele...

4. A kisgyerek nem vágyik hatalomra

A kisgyerek megtanulja, hogy ez a polgármester bácsi, ez a papbácsi, ez a rendőr bácsi, stb., de nem érdekli őt azok társadalmi vagy hatalmi pozíciói. Őt csak az érdekli, hogy ott van-e mellette az édesanyja, az édesapja meg a testvérei, és esetleg az, hogy mit mondott az óvónéni vagy a tanítónéni. A kisgyerek nem fogja fel, és nem kívánja a hatalmi rendszert, és teljesen mentes ennek befolyásától...

5. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben

 

Egy egészséges kisgyerek világának középpontja és origója az ő édesanyja, az ő meleg öle és az édesapja erős karja. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben, mindig a kezük után nyúl és bízalommal néz fel rájuk. A kisgyerek, annélkül, hogy tudatában lenne, Istent látja szüleiben, főleg az édesapjában. Az édesanyja szoknyája a biztonságot adó melegség, és az édesapja karja a védelmező hatalom. A kisgyerek nem töri a fejét azon, hogy miként oldja meg a gondjait, hanem odaszalad a szüleihez és kér tőlük...

Ezeket az egészséges kisgyermeki magatartásformákat meg kellett volna őriznünk az Istennel való viszonyunkban, a mennyei Atyához való ragaszkodásunkban és a világi életünkben, de a bűnre hajló természetünk meg a világi dolgok, lassan elnyomták ezeket. Amint gyarapodni kezdtünk a világi dolgokban, úgy egyre inkább ragaszkodni kezdtünk a tulajdonhoz, egyre inkább megjegyeztük és magunkba tartottuk a sérelmeket, egyre inkább véleményünk lett mindenről, ha kellett, ha nem, egyre inkább vágyni kezdtünk a hatalomra, hogy másokon uralkodhassunk és egyre inkább csak a saját erőnkbe kezdtünk bízni...

A természetes testi-lelki növekedésünk, a bűnre hajló természetünk miatt és a hét főbűn lelkünkben való gyökerező hatása miatt, egyre távolabb sodort minket Istentől. Messze sodort minket is lélekben, el egy távoli országba, mint a tékozló fiút (Lk 15:13). Nekünk onnan kell visszatérnünk, és elkezdenünk közeledni Isten és az Ő országa felé. Ez a mi életünk visszatérése, zarándútja a mennyei Atya felé: az újbóli kisgyerekké válás zarándokútja. Van aki tízezer mérföldre van; van, aki  ezer mérföldre van és van, aki csak száz mérföldre van... Akármilyen messzire is vagyunk az Úrtól és a mennyek országától, az Úr Jézus arra hív minket, hogy induljunk el még ma lélekben a kisgyermeki állapot felé, haza a mennyei Atyához. És hogyan? Hát Őáltala, Ővele és Őbenne, amint halljuk az áldozati liturgiában...

(Lk 15:13) Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát.

(2Kor 5:8-10) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

Vizsgáljuk meg önmagunkat, hogy mi hol vétünk a kisgyermeki alázatosság ellen:

1. Tulságosan ragaszkodunk egy birtokhoz, az anyagi javakhoz?...

2. Hajlamosak vagyunk a sértődésre és a haragtartásra?...

3. Szeretünk mindenbe beleszólni, kommentelni, utasítgatni és parancsolgatni?...

4. Vágyódunk a hatalom után, az emberek elismerése és tisztelete után?...

5. Hajlamosak vagyunk a saját erőkbe és képességeinkbe tulságosan bízni?...

(1Ján 2:15-17) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

További figyelmeztető jelek lehetnek: 

1. Hajlamosak vagyunk a túlzott aggódásra?... 

2. Folyamatosan félünk valamitől?... 

3. Gyomoridegünk van, látszólag minden ok nélkül?... 

4. Álmatlan éjszakáink vannak?... 

Ha igen, akkor még távol járunk a kisgyermeki lelkülettől és a mennyek országától. Sok még az evilági ragaszkodásunk, és nem bízunk még eléggé a mennyei Atya gondviselésében...

Uram Jézus, tudom, hogy meg kell jelenjek szent ítélőszéked előtt. Beismerem, hogy még távol járok a mennyek országától. Kérlek, segíts kegyelmeddel, hogy még ma elinduljak a mennyei Atya felé. Ámen.

Saját erősségetekből ki ne essetek

(2Pét 3:17-18, Károli) Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

(2Pét 3:17-18, Káldi Neovulgáta) Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

(2Pét 3:17-18, Szent István) Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

Arra gondoltam, hogy megvizsgálom ezt a szentírási részt több magyar nyelvű biblia fordításban, hogy jobban átlássam értelmét. Megfigyelhető, hogy Péter apostol, itt a mi lelki erősségünket, szilárdságunkat és biztonságunkat akarja óvni...

Egy alkalommal felhívott a plébániánk titkárnője. Arra kért, hogy menjek be, mert van egy eset, amellyel nem tudja mit kezdjen. Be is mentem. Ott várt rám egy idős asszony, aki az egyik távolabbi falúból érkezett. Nem tartozott a mi egyházközségünkhöz, nem is lett volna az én dolgom az ő űgye, de azért meghallgattam a panaszát. Az volt az asszony gondja, hogy az utóbbi időben, a családjában nagyon sok szerencsétlenség, betegség és egyébb átkos dolog történt. Tudatában volt, hogy ez egy szellemi hátterű probléma, amelyet a gonosz okoz nekik. Mivel ördögi praktikákhoz folyamodtak, ezért most szenvedett az egész család. Helyesen látta a dolgokat, és helyesen is kereste a szabadulást. Én igyekeztem tüzetesen kikérdezni őt, hogy minél jobban felmérhessem a család átkos kötelékeinek hálóját, és ha lehetséges, adjak neki egy-két jó tanácsot, hogy hol és miként kezdje el a dolgok kibogozását. A végén pedig megígértem neki, hogy beszélek majd olyan imádságos testvérekkel, akik szabadító imaszolgálatot szoktak végezni, és ha elfogadják, akkor majd kapcsolatba hozom velük. 

El is mentem az egyik ilyen szolgáló testvérhez, aki szabadító imákat is végzett már, és amikor elmondtam neki a dolgot, ő kedvetlenül húzta el a száját. Egyáltalán nem mutatott sem együttérzést, sem készséget arra, hogy az asszonyért meg a családjáért imádkozzanak. Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, akkor ő kb. ilyensmit mondott: Egyesek mindenbe belemásznak, s aztán ha segítesz rajtuk, ismét belemásznak, és mi hiábavalóan ki vagyunk téve mindenféle szellemi támadásnak. Ő nem akarta vállalni ezt a terhet és ezt a nehézséget, ami ezzel a szabadító imaszolgálattal járt volna. Akkor én megütköztem az elutasító magatartáson, és szeretetlenségnek gondoltam, de ma, amikor már mélyebben átlátom a dolgokat, hajlok arra, hogy igazat adjak neki... Egyes emberek, bármit is teszel értük, újból és újból visszamásznak, sőt fejest ugranak a ganéjlébe. Újra belehemperedik a megfürdetett disznó a sárba, és visszatér a kutya okádásához. A kisöpört és feldíszített szobát ismét ördögök serege lepi el, de ekkor már hétszeres erővel...

(2Pét 2:22) Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya a hányadékához« , és: »A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg«. (v.ö. Péld 26:11);

(Mt 12:43-45) Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél. Így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.

A bűn rabságában sínylődő ember hasonlít ahoz a szerencsétlenhez, aki a szakadék szélén csüng, a kiálló kövekben meg gyökerekben kapaszkodik, és várja, hogy valaki kihúzza őt onnan. Aztán odamegy hozzá valaki, aki nincs veszélyben, aki már megszabadult a szakadékból, és hozzá lehajolva, kezét nyújtja neki. Ilyenkor három eset állhat fenn:

1. A szakadékban csüngő ember teljes szívéből és erejéből meg akar menekülni, és egyesítve erejét az őt segítő ember erejével, együttesen, sikerrel járnak, és így kiszabadul a szakadékból;

2. A szakadékban csüngő ember bomlott elméjű, aki el akarja pusztítani önmagát is, meg a másikat is, és szíve romlottsága miatt, a jószándékú, segíteni akaró embert is belerántja a szakadékba;

3. A szakadékban csüngő ember gyenge és nagyon nehéz, és az őt segítő ember sem elég erős a feladathoz, így hát mindketten megcsúsznak és belezuhannak a szakadékba.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a segíteni akaró ember is veszélynek van kitéve... Rossz esetben, nemhogy megmentené a másik embert, hanem még ő is belezuhan a szakadékba. Miért? Mert nem vigyázott a saját erősségére, szilárdságára és biztonságára. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és feltétel nélkül segítünk felebarátunkon. A balga szüzek is kérték az olajat a lámpásukba, de az okos szüzek nem adtak...

(Mt 25:8-9) A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. –Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek.

Intő példák a lelki erõsségből való kiesés ellen:

1. Volt egyszer egy nagyon igéretes, nagyjövőjű, fiatal püspök, aki azonban túl közel hajolt egy bizonyos lelkiségi közösséghez. Elköteleződött mellettük, segítette a lelkiséget szolgálataiban és folyamatosan támogatta az evagelizációs alkalmakat. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, eltűnt, majd egy rövid idő után kérte a felmentését a pápától, amit azonnal meg is kapott. Mindenki le volt döbbenve... Az emberek suttogtak, hogy talán ez, talán az... Mindegy, hogy mi történt. Ez az ember kiesett a saját lelki erősségéből, és véglegesen elveszítette tisztségét és hivatását. Az egyházi karrierje romba dőlt... És ez azért történhetett meg, mert nem az imával, nem a saját papi és püspöki feladataival foglalkozott, hanem a lelkiségben történő dolgokkal. Mivel túl közel hajolt a világi emberekhez, mindenféle nyüzsgéshez, tevékenységekhez, azok lerántották őt a mélybe...

2. Volt két nagyon igéretes szerzetes. Remekül végezték a rendház dolgait, és a kolostor búcsúival kapcsolatos feladatokat is. Ez abban az időben volt, amikor egy bizonyos újpogány, ősmagyarkodó szekta ütötte fel a fejét a kolostor környékén. Mi idejében figyelmeztettük őket, hogy vigyázzanak, mert rossz szellemi dolgok ólálkodnak környékükön, de ők csak a szervezésre és a technikai problémákra figyeltek. Nemsokára, mindkettőjüket nők csábították el, és ki kellett lépniük a szerzetesrendből. Nem imádkoztak, nem vigyáztak a lelki erősségükre, és úgy kerültek bele a szellemi küzdelembe, hogy nem volt sem lelki erejük, sem lelki fegyverzetük. Lerántattak a szakadékba, és véglegesen tönkrement a hivatásuk...

3. Volt egy világi, lelkiségi közöségvezető. Nagyon lelkes volt és jól végezte a dolgát. A közösség is virágzott. De volt az ő életében egyfajta kettősség... Miközben dicsőítette az Urat, ugyanakkor hajszolta a vállalkozását is, meg a pénzkeresetet is. Egy alkalommal, amikor egy érdeklődő helyi fiatalnak ajánlottam az ő közösségét, akkor ez a fiatal nagyon elcsodálkozott: Hogy? Az az ember lelkiségi vezető? Hát az egy nagyon huncut üzletember - mondta ő kacagva... És lám, beteljesedett rajta az az ige, hogy nem szolgálhatunk két úrnak: nem szolgálhatunk Istennek is, meg a mammonnak is...

(Mt 6:24) Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.

Mivel nem tudott lemondani a mammonról, hogy csak Istennek szolgáljon, ezért végül otthagyta a közösséget, és átcsapódott egy olyan neoprotestáns közösségekbe, ahol a prosperitás teológiája volt a sláger, ahol összeegyeztethető Isten és a mammon. Habár lehetett volna egy jó krisztuskövető, egy jó közösségvezető, a világ és a gazdagság kisértése miatt kiesett a saját erősségéből...

4. Volt egy asszony, aki fiatal korában valami ördögi dolgokba keveredett. Miután megtért és közösségbe kezdett járni, minden alkalommal, amikor a dicsőítés alatt kiáradt a Szentlélek, mindeféle manifesztációja volt: rángatózott, vonaglott, elnyúgodott lélekben, stb. Egy alkalommal, amikor együtt imádkoztunk, akkor én az Úr Jézus nevében parancsoltam neki, hogy maradjon nyugon, és ne akarjon buzgolkodni másokért. Megparancsoltam neki az Úr Jézus nevében, hogy ne járjon közösségről-közösségre, ne imádkozzon senkiért, ne tegye a kezét senkire ima céljából, hanem csak járjon szentmisére, egy közösségbe, és imádkozza naponta a rózsafűzért. Ő ezt a parancsolást rossz néven vette, nem fogadta meg, és elment egy csoporttal imádkozni az egyik testvér édesanyjáért. Az öregasszonynak, valószínűleg, ördöge lehetett, és miközben imádkoztak érte, az ördög megtámadta ezt az asszonyt, mivelhogy ő sérült volt lelkileg, rés volt a szellemi páncélján. Tudjuk ugyanis, hogy ha kiűzik az ördögöt, akkor az rögtön átmehet egy másik testbe, ha az szellemileg védtelen...

(Mt 8:31-32) Az ördögök kérlelték őt: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.« Azt mondta nekik: »Menjetek.« Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben.

Innentől kezdve, az asszonynak olyan szörnyű ördögi támadásokban lett része, hogy a végén majdnem bevitték a pszihiátriára, hogy elekromos sokkoknak vessék alá. Csak egy hajszálon múlott, és néhány jóindiulatú tesvér folyamatos imáján, hogy megmenekülhetett. A támadások során, különböző dolgok történtek vele: nagy kígyót látott, amely őt megtámadja; az égő szentelt gyertyától rögtön felugrott a csempekályha tetejére; hirtelen pánikrohamai támadtak, stb. A végén aztán, a gondviselés csak segített rajta, mert jött hozzánk messzi földről egy lélekben erős, evangelizáló és szabadító szolgálatot végző idős pap. Amikor ő lelkigyakorlatot tartott nálunk, jelen volt ez az asszony is, és amikor a Szűzanya tiszteletére közmenetet tartottunk, és imádkozott ez az idős pap, akkor hallottam a tömegben, hogy ez a asszony, nagy kiáltozások közepette, megszabadult az ördögi befolyástól. Ha ez az asszony akkor megfogadta volna a parancsom, akkor nem került volna bele ebbe a bajba, és nem kellett volna ennyit szenvednie. S ha a gondviselés nem hozta volna el hozzánk azt az idős papot, akkor talán élete végéig kellett volna szenvednie...

5. Egy alakalommal azt a feladatot kaptam egy lelkigyakorlaton, hogy egy nagyon szép lánynak végezzek lelkigondozást. Csak ott helyben derült ki, hogy ő egy rettenetes ördögi elnyomásban szenvedett. Akkor még nem volt sok tapasztalatom sem a lelkigondozásban, sem a szabadító imaszolgálatban. Mivel volt hitem és érzékem hozzá, és mivel nem a magam fejétől, hanem közösségi megbízásból cselekedtem, ezért - emlékezve a módszerekre - hittel elvégeztem a szabadító szolgálatot. A lány szépsége és azok a dolgok, amelyeket megosztott velem, azok az ördögi elnyomások, amelyekben ő meg a felmenői, generációkon át szenvedtek, roppant veszélyesek voltak. Két nagy veszély volt ott jelen: a lány szépsége és az ördögi működésnek a területe. Én azonnal realizáltam a veszélyt, és gondolkodás nélkül, módszeresen, lépésről-lépésre, hittel elvégeztem feladatomat, a názáreti Jézus Krisztus szent nevében. A kísértést sikeresen elhárítottam, és úgy tűnik, hogy a lánynak is jót tett a szolgálatom. Később találkoztam vele, és látszólag rendeződött az élete. E tapasztalat után, nem is egyszer figyelmeztettem testvéreket, akik fiatal férfi létükre a közösségbe érkező megtért lányokért imádkoznak, vagy lelkigondozzák őket. Mindig elmondom nekik, hogy vigyázzanak, mert ez a szakadék széle. Nehogy kiessenek lelki erősségükből, és belerántassanak a szakadékba...

Szent Pál apostol figyelmeztet minket, hogy senki se bízza el magát és, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék...

(1Kor 10:12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Tehát vigyázzunk, hogy ki ne essünk lelki erősségünkből, szilárdságunkból és biztonságunkból. De hát hogyan vigyázzunk? Hát úgy, hogy folyamatosan inádkozunk: a szüntelen imával. Szüntelenül imádkozzunk...

(1Tessz 5:17) Szüntelenül imádkozzatok!

Uram Jézus, nem a szolgálatok és a karizmák fontosak, hanem Te, a feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztus. Mit ér a siker, ha Téged elveszítünk. Ezért hát esedezem kegyelmedért, hogy a nevem fel legyen írva a mennyekben. Drága jó Szűzanyánk, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Illés, Szent László király, nursziai Szent Benedek és minden szentek, könyörögjetek érettünk. Ámen.