Mint a kisgyerekek

(Mt 18:1-7) Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.

A mennyek országába való belépésünk feltétele, hogy olyanok legyünk, mint a kisgyerekek. De milyen is a kisgyerek? Próbáljunk meg visszaemlékezni, hogy milyenek voltunk mi akkor... 

Sokan idézik vissza a boldog gyermekkorukat. De valójában mitől volt olyan boldog a gyermekkor? Csak mert szerettek a szüleink? Mert gondtalanok voltunk? Mert sokat játszodtunk? Igen ezekért is, de mi magunk, vajon milyenek voltunk akkor?...

A kisgyermeki lelkület jellegzetességei:

1. A kisgyermek nem ragaszkodik a tulajdonhoz

Habár a kisgyermekben is megvan már a birtoklási vágy és a tulajdonhoz való ragaszkodás, mert hát toporzékol a babája vagy kisautója után, de mégis úgy jön-megy a házban, a földeken és a világ dolgai között, hogy közben eszébe sem jut, hogy az valakié. A kisgyerek nem gondol a tulajdoni viszonyokra és nem is jut eszébe vágyódni utánuk, kívánni azokat. A kisgyerek nem vétkezik a tizedik parancsolat ellen és nem fogja elkívánni a szomszéd birtokát...

2. A kisgyerek nem ismeri a haragot

Habár a kisgyerek is megharagszik, mérges lesz, duzmál és kiabál, kifejezve a haragját, de a másik percben már el is felejtette azt. Letörli könnyeit és egyhamar megbékélve, gondtalanul játszik tovább, esetleg, pont azzal a kisgyerekkel, aki eltörte a játékát vagy bántotta őt. Egy kisgyerek nem fog napokig, hetekig, vagy esetleg évekig sértődötten emlékezni, duzmálni, hogy ki és mikor bántotta, sértette meg őt...

3. A kisgyerek nem szól bele a nagyok dolgába

A kisgyerek hallgatja a nagyok dolgát, de csak játszik tovább és eszébe sem jut, hogy beleszóljon abba. Nem érdekli őt, mert ösztönösen érzi, hogy az nem az ő dolga. A felnőttek, amint kiokosodnak, egyhamar bele akarnak szólni más dolgába, a világ nagy dolgaiba és ezzel sok gondot okoznak hiábavalóan maguknak és másoknak. A kisgyermeki alázatosságra az jellemző, hogy hallja, látja a nagyok dolgát, de nem szól bele...

4. A kisgyerek nem vágyik hatalom után

A kisgyerek megtanulja, hogy ez a polgármester bácsi, ez a papbácsi, ez a rendőrbácsi, stb., de nem érdekli őt azok társadalmi vagy hatalmi pozíciói. Őt csak az érdekli, hogy ott van-e mellette az édesanyja meg az édesapja és a testvérei, és esetleg, hogy mit mond az óvónéni vagy a tanítónéni. A kisgyerek nem fogja fel és nem kívánja a világi, hatalmi rendszert és teljesen mentes azok befolyásától...

5. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben

 

Egy egészséges kisgyerek világának középpontja és origója az ő édesanyjának öle meg az édesapjának karja. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben, mindig a kezük után nyúl és bízalommal néz fel rájuk. A kisgyerek, annélkül, hogy tudatában lenne, Istent látja szüleiben. Főleg az édesapjában. Az édesanyja szoknyája a biztonságot adó melegség, és az édesapja ölelése, a védelmező hatalom. A kisgyerek nem töri a fejét, hogy miként oldja meg gondjait, hanem odaszalad a szüleihez és kér tõlük...

Ezeket a felsorolt egészséges magatartási formákat meg kellett volna őriznünk az Istennel való viszonyunkban, a mennyei Atyához való ragaszkodásunkban és a világi életünkben, de a bűnre hajló természetünk meg a világi dolgok, lassan elnyomták ezeket. Amint gyarapodni kezdtünk a világi dolgokban, úgy egyre inkább ragaszkodni kezdtünk a tulajdonhoz, egyre inkább megjegyeztük és magunkba tartottuk a sérelmeket, egyre inkább véleményünk lett mindenről, ha kellett, ha nem, egyre inkább vágyni kezdtünk a hatalomra, hogy másokon uralkodhassunk és egyre inkább csak a saját erőnkbe kezdtünk bízni. 

A természetes testi-lelki növekedésünk, a bűnre hajló természetünk és a hét főbűn lelkünkben való gyökerezése miatt, egyre távolabb sodort minket Istentől. Elsodort minket is lélekben, egy távoli országba, mint a tékozló fiút (Lk 15:13). Onnan kell nekünk megtérnünk és elkezdenünk közeledni Isten országa felé. Ez a mi életünk visszatérése, zarándútja Isten felé: az újból kisgyerekké válás zarándokútja. Van aki tízezer mérföldre van, van aki  ezer mérföldre van és van aki csak száz mérföldre van. Akármilyen messze is vagyunk az Úrtól és a mennyek országától, az Úr Jézus arra hív meg minket, hogy induljunk el még ma lélekben a kisgyermeki állapot felé, haza a mennyei Atyához. Hogyan? Őáltala, Ővele és Őbenne, amint halljuk az áldozati liturgiában...

(2Kor 5:8-10) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

Vizsgáljuk meg magunkat, hogy hol vétünk a gyermeki alázatosság ellen:

1. Tulságosan ragaszkodunk a birtokhoz, az anyagi javakhoz?...

2. Hajlamosak vagyunk a sértődésre és a haragtartásra?...

3. Szeretünk mindenbe beleszólni, kommentálni, kommandírozni és parancsolgatni?...

4. Epekedünk a hatalom után, az emberek elismerése, tisztelete után?...

5. Hajlamosak vagyunk a saját erőkbe és képességeinkbe tulságosan bízni?...

(1Ján 2:15-17) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

További figyelmeztető jelek: 

1. Hajlamosak vagyunk az aggódásra?... 

2. Folyamatosan félünk valamitől?... 

3. Gyomoridegünk van látszólag minden ok nélkül?... 

4. Álmatlan éjszakáink vannak?... 

Ha igen, akkor még távol járunk a gyermeki lelkülettől és a mennyek országától. Sok még az evilági ragaszkodásunk és nem bízunk meg eléggé a mennyei Atya gondviselésében.

Ima: Uram Jézus, tudom, hogy meg kell jelenjek szent ítélőszéked elõtt. Beismerem, hogy még nagyon messzire járok országodtól. Kérlek, segíts kegyelmeddel, hogy még ma elinduljak feléd. Ámen.

Saját erősségetekből ki ne essetek

(2Pét 3:17-18, Károli) Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

(2Pét 3:17-18, Káldi Neovulgáta ) Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

(2Pét 3:17-18 Szent István) Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

Úgy gondoltam, hogy ezt a szentírási részt megvizsgálom több magyar nyelvű biblia fordításban is, hogy jobban átlássam értelmét. Megfigyelhető, hogy Szent Péter apostol, itt a mi lelki erősségünket, szilárdságunkat és biztonságunkat akarja óvni.

Egy alkalommal felhívott a plébániánk titkárnője. Kért hogy menjek be, mert van egy eset, amivel nem tudja, hogy mit kezdjen. Be is mentem. Ott várt rám egy idős asszony egy távolabbi falúból. Nem tartozott a mi egyházközségünkhöz, nem is lett volna az én dolgom az egész űgy, de azért meghallgattam a panaszát. Az volt a gondja, hogy az utóbbi években a családjában nagyon sok szerencsétlenség, betegség és egyébb átkos dolog történt. Tudatában volt annak, hogy ez egy gonosz szellemi probléma. Mivel ördögi dolgokhoz folyamodtak, ezért most szenvedett az egész család. Helyesen látta a dolgokat és helyesen is kereste a szabadulását. Igyekeztem tüzetesen kikérdezni őt, hogy minél jobban feltérképezhessem a család átkos kötelékeinek hálóját, és ha lehetséges, adjak is neki egy-két hasznos tanácsot, hogy hol és miként kezdje el azokat kibogozni. A végén megígértem neki, hogy beszélek olyan imádságos testvérekkel, akik szabadító imát szoktak mondani, és ha elfogadják, akkor kapcsolatba hozom velük. El is mentem az egyik ilyen szolgáló testvérhez, és amikor elmondtam neki a dolgot, ő kedvetlenül húzta el a száját. Egyáltalán nem mutatott együttérzést, sem készséget, hogy az asszonyért meg a családjáért imádkozzon. Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, akkor kb. ilyensmit mondott: Egyesek mindenbe belemásznak, aztán ha segítesz rajtuk, ismét belemásznak és mi hiábavalóan ki vagyunk téve mindenféle szellemi támadásnak. Nem akarta vállalni a terhet és nehézséget ami ezzel a szabadító imaszolgálattal járt volna. Akkor megütköztem az ő elutasító magatartásán és szeretetlenségnek gondoltam, de ma, amikor mélyebben látom a dolgokat, hajlok arra, hogy igazat adjak neki...

Egyes emberek, bármit is teszel velük, újból és újból visszamásznak, sőt fejest ugranak a ganélébe. Újra belehemperedik a kimosdatott disznó a sárba és visszatér a kutya okádásához. A kisöpört és feldíszített szobát ismét ördögök serege lepi el, hétszeres erõvel...

(2Pét 2:22) Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya a hányadékához« , és: »A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg«. (v.ö. Péld 26:11);

(Mt 12:43-45) Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél. Így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.

A bűn rabságában sínylődő ember hasonlatos ahoz a szerencsétlenhez, aki a mély szakadék szélén csüng, kiálló kövekben meg gyökerekben kapaszkodva, és várja, hogy valaki kihúzza őt onnan. Odamegy valaki, aki már kiszabadult, és lehajolva hozzá, kezét nyújtja. Ilyenkor három eset állhat fenn:

1. A szakadékban csüngő ember teljes szívéből és erejéből meg akar menekülni, és egyesítve erejét az őt segítõ ember erejével, együtt sikerrel járnak, és így kiszabadul a szakadékból;

2. A szakadékban csüngő ember bomlott elméjű, aki el akarja pusztítani önmagát is meg a másikat is, és szíve romlottsága miatt, a jószándékú, segíteni akaró embert is belerántja a szakadékba;

3. A szakadékban csüngő ember gyenge és nagyon nehéz, és az őt segítő ember sem elég erős a feladathoz, így hát mindketten megcsúsznak és lezuhannak.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a segíteni akaró ember is veszélynek van kitéve. Nemhogy megmentené a másik embert, hanem még ő is belezuhan a szakadékba. Miért? Mert nem vigyáz a saját erősségére, szilárdságára és biztonságára. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és feltétlenül segítünk felebarátunkon. A balga szüzek is kérték az olajat a lámpásukba, de az okos szüzek nem adtak...

(Mt 25:8-9) A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. –Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek.

Intő példák a lelki erõsségből való kiesés ellen:

1. Volt egyszer egy nagyon igéretes, nagyjövõjű, fiatal püspök, aki azonban túl közel hajolt egy bizonyos egyházi lelkiséghez. Elköteleződött mellette, segítette a lelkiséget szolgálataiban és folyamatosan támogatta az evagelizációs alkalmakat. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, eltűnt, majd rövid idő után kérte a felmentését a Szentatyától, amit azonnal meg is kapott. Mindenki le volt döbbenve. Az emberek suttogtak, hogy talán ez, talán az... Mindegy. Ez az ember kiesett a lelki erősségéből, és véglegesen elveszítette hivatását. Az egyházi karrierje is romba dőlt. Szerintem ez azért történhetett meg, mert nem az imára, nem a saját papi és püspöki feladataira fektette a hansúlyt, hanem a lelkiségben történő dolgokra. Mivel túl közel hajolt a világi emberekhez, mindenféle nyüzsgéshez, tevékenységekhez, azok lerántották őt a mélybe...

2. Volt két nagyon igéretes szerzetes. Remekül végezték a rendház dolgait és a kolostor zarándoklataival kapcsolatos feladatokat. Ez abban az időben volt, amikor egy bizonyos neopogány, ősmagyarkodó szekta ütötte fel a fejét a kolostor környékén. Idejében figyelmeztettük õket, hogy vigyázzanak, mert rossz szellemi dolgok ólálkodnak a környéken, de ők csak a szervezésre és a tehnikai problémákra figyeltek. Nemsokára mindkettőt elcsábították és ki kellett lépniük a szerzetesi rendből. Nem imádkoztak, nem vigyáztak a lelki erősségükre, és úgy kerültek bele a szellemi küzdelembe, hogy nem volt sem lelki erejük, sem lelki fegyverzetük. Lerántattak a mélybe és véglegesen tönkrement a hivatásuk, megsérült az életszentségük...

3. Volt egy világi, lelkiségi közöségvezető. Nagyon lelkes volt és jól végezte a dolgát. A közösség is virágzott. De volt az életében egyfajta kettősség. Miközben dicsőítette az Urat, ugyanakkor hajszolta a vállalkozását meg a pénzt. Egy alkalommal, amikor egy érdeklődő fiatalnak ajánlottam az ő közösségét, akkor az a fiatal nagyon elcsodálkozott. Hogy?... Az az ember lelkiségi vezető?... Hát az egy nagyon huncut üzletember... S lám, beteljesedett rajta, hogy nem szolgálhatunk két úrnak: nem szolgálhatunk Istennek és a mammonnak...

(Mt 6:24) Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.

Mivel valószinűleg nem tudott lemondani a mammonról, hogy csak Istennek szolgáljon, ezért végül otthagyta a közösséget és átcsapódott olyan neoprotestáns közösségekbe, ahol a prosperitás teológiája a sláger, ahol összeegyeztethető Isten és a mammon. Habár lehetett volna egy jó krisztuskövető, a világ és a gazdagság kisértése miatt kiesett erősségéből...

4. Volt egy asszony, aki fiatal korában valami ördögi dolgokba keveredett. Miután megtért és közösségbe kezdett járni, minden alkalommal, amikor a dicsőítés ideje alatt a Szentlélek kiáradt, mindeféle manifesztációkat vitt végbe: rángatózott, vonaglott, elnyúgodott lélekben, stb. Egy alkalommal, amikor velem együtt imádkozott, akkor én Jézus nevében megparancsoltam neki, hogy maradjon nyugon és ne akarjon buzgolkodni. Megparancsoltam neki Jézus nevében, hogy ne járjon közösségről-közösségre, ne imádkozzon senkiért, ne tegye a kezét senkire ima céljából, hanem csak járjon el szentmisére, közösségbe és imádkozza odahaza a rózsafűzért. Ő a parancsomat rossz néven vette és később elment imádkozni másokkal az egyik testvér édesanyjáért. Az öregasszonynak valószínüleg ördöge lehetett és miközben imádkoztak érte, az megtámadta ezt az asszonyt, mivel sérült volt lelkileg és rés lehetett a szellemi védelmi falán. Tudjuk ugyanis, hogy ha kiűzik az ördögöt, akkor az átmehet egy másik testbe, ha az védtelen szellemileg...

(Mt 8:31-32) Az ördögök kérlelték őt: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.« Azt mondta nekik: »Menjetek.« Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben.

Ettől kezdve ennek az asszonynak olyan szörnyű ördögi támadásokban lett része, hogy a végén majdnem bevitték a pszihiátriára, hogy elekromos sokknak vessék alá. Csak egy hajszálon múlott és néhány jóindiulatú tesvér folyamatos imáján, hogy megmenekülhetett. A támadások során ilyen dolgok történtek vele: nagy kígyót látott, amely megtámadja, az égő szentelt gyertyától mászott a plafonba, minden ok nélkül, hisztérikus pánikrohamai támadtak, stb. A végén aztán a gondviselés segített rajta, mert eljött hozzánk messzi földről egy lélekben nagyon erős, evangelizáló öreg pap. Amikor az lelkigyakorlatot tartott, ott volt ez az asszony is, és amikor a Szűzanya tiszteletére közmenetet tartott és imádkozott az öreg pap, akkor hallottam, hogy ez a asszony nagy kiáltozások közepette megszabadult az ördögtől. Ha ez az asszony megfogadta volna a szavamat, akkor nem került volna bele ebbe a nagy bajba és nem kellett volna ennyit szenvednie. S ha a gondviselés nem hozta volna el hozzánk azt az öreg papot, akkor élete végéig szenvedhetett volna...

5. Egy alakalommal azt a feladatot kaptam, hogy egy nagyon szép lánynak végezzek lelkigondozást, aki rettenetes ördögi elnyomásban szenvedett. Nem volt abszolut semmilyen tapasztalatom, sem a lelkigondozásban, sem a szabadító imában. Mivel volt hitem és érzékem, és mivel nem a magam fejétől, hanem megbízásból cselekedtem, ezért - emlékezve a módszerekre - hittel elvégeztem a szolgálatot. A lány szépsége és azok a dolgok, amelyeket megosztott velem, azok az ördögi elnyomások, amelyekben ő meg a felmenői, generációkon át szenvedtek, roppant veszélyesek voltak. Két nagy veszély volt: a lány szépsége és az ördög területe. Azonnal felfogtam a veszélyt és gondolkodás nélkül, módszeresen, lépésről-lépésre hittel elvégeztem feladatomat, a názáreti Jézus Krisztus szent nevében. A kisértést sikeresen elhárítottam és úgy tűnik, hogy a lánynak is jó szolgálatot tettem. Ezután, nem egyszer figyelmeztettem testvéreimet, akik fiatal férfi létükre a közösségbe érkezõ megtért lányokért imádkoznak vagy lelkigondozzák őket. Mindig mondom nekik, hogy vigyázzanak, mert ez a szakadék széle. Nehogy kiessenek erősségükbõl és belerántassanak a szakadékba...

Szent Pál figyelmeztet, hogy senki se bízza el magát:

(1Kor 10:12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Tehát vigyázzunk, hogy nehogy kiessünk az erõsségünkbõl, szilárdságunkból és biztonságunkból. Hogyan vigyázzunk? Hát a folyamatos és szüntelen imával. Szent Pál arra int minket, hogy szüntelenül imádkozzunk...

(1Tessz 5:17) Szüntelenül imádkozzatok!

Ima: Uram Jézus Kriztus, nem a szolgálatok meg a karizmák fontosak, hanem Te magad, a feltámadott Jézus Krisztus. Mit ér a siker a szolgálatokban, ha Téged elveszítünk. Ezért esedezem kegyelmedért, hogy az én nevem is fel legyen írva a mennyben. Drága jó Szűzanyánk, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Illés, Szent László király, nursziai Szent Benedek és minden szentek, könyörögjetek érettünk. Ámen. 

 

Más dolgába avatkozó

Idézetek a Káldi-Neovulgáta bibliából:

(1Tim 5:11-13) A fiatalabb özvegyeket utasítsd vissza, mert ha Krisztus ellenére átadják magukat az érzékiségnek és férjhez akarnak menni, akkor büntetést vonnak magukra, mert az első hűséget megszegték, ezenkívül kerülik a munkát, megszokják, hogy házról házra járogassanak, éspedig nemcsak a munkát kerülve, hanem pletykálkodva, kotnyeleskedve, olyanokat beszélve, amiket nem kellene.

(1Pét 4:15) Közületek senkit se azért érjen szenvedés, mert gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy a mások ügyébe avatkozik.

Idézetek a Károli Gáspár revideált bibliából:

(1Tim 5:11-13)  A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellőzd; mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni: Ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az első hitet megvetették. Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, a miket nem kellene.

(1Pét 4:15) Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó...

A mások dolgába való avatkozás, a kotnyeleskedés, az alkalmatlankodás, olyan helytelen emberi magatartások, amelyeket nem szoktak tárgyalni manapság a homilíákban. Túl jelentéktelen dolgoknak tartják ezeket a mai keresztény tanításban, az evangelizáció nagy témái mellett. De Szent Péter és Szent Pál apostolok nem így tartották, hanem nagyon is komolyan vették az ősegyházban. Megfigyelhetjük, hogy intelmük ebben a témában megjelenik egy páli levélben is, de megjelenik egy peteri katolikus levélben is...

Amíg Szent Pál, látszólag, a Timoteushoz írt első levelében, csak holmi asszonyszokásnak nevezi a kotnyeleskedést, addig Szent Péter sokkal súlyosabban ítéli meg ezt a hibát, és egyvonalban helyezi a gyilkossággal, a tolvajlással és egyéb nagy gonoszságokkal. Vajon miért?... Szerintem Szent Pál is hasonlóan ítélte meg a más dolgába való avatkozást, meg a kotnyeleskedést, mint Szent Péter, csak itt nem fejti ki az ítélet mértékét...

Miért súlyos bűn a más dolgába való avatkozás? Hát pontosan azért, amiért Szent János apostol állítja, hogy mindaz, aki gyűlöli atyjafiát, az gyilkos...

(1Ján 3:15) Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos.

A más dolgába való avatkozás, az illetéktelenség miatt igazságtalan, ezért haragot szűl. A harag békétlenséget okoz, a békétlenség pedig háborúságot. Mindaz, aki haragszik, az gyűlöl. Aki pedig gyűlöl, az egyben embertársa gyilkossává is válik a szívében. Tehát a más dolgába való beleavatkozás, egyenes út a haragra, a gyilkosságra és az ítélet felé...

(Mt 5:21-22) Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ‘Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre’. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ‘Oktalan’, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ‘Bolond’, méltó a gyehenna tüzére.

A mások dolgába való avatkozásnak három szintje és módja lehet:

Szintek:
- A családban;
- A közösségben;
- A munkahelyen, az egyházban és a társadalomban.

Módok:
- Szóval, indirekt módon: pletykával, rágalmazással, manipulációval, intrikával, stb.;
- Tettel, direkt módon: kotnyeleskedéssel, vitatkozással, kritikával, megszólással, befolyásolással, elferdítéssel, meggátolással, stb.
- Mulasztással, indirekt módon: segítség szándékos nem nyújtása, jog mellőzése vagy kötelesség szándékos elmulasztása, abból a célból, hogy a másik dolga meghiúsuljon.

Ezek a dolgok bizony haragot, kiábrándulást, elhidegülést, elidegenedést okoznak, de a kevésbé művelt, indulatosabb társadalmi rétegeknél, gyakran vezetnek tettelegességhez, sőt gyilkossághoz is...

Példák:

1. A családban

A szülők gyakran nehezen engedik el gyermekeiket és vannak akik soha sem tudatosítják, hogy nem is engedték el õket valójában. Ez nagyon gyakori az anya-lánya viszonyban, de előfordul az anya-fia viszonyban is. Az utóbbi sokkal csúnyább, mert ebben ez esetben a fiú anyámasszony katonája is, és gyakran papucsférj lesz belőle. Ezekben az esetekben, az esküvőnél, láthatatlanul, ott áll az anyós is az oltárnál, a fiatal pár között… Az ilyen házasságban az anyós mindig beleavatkozik. Ott soha sem lesz békesség, nem lesz igazi, harmonikus házasság, a házastársak soha sem nőnek fel a házasság szentségéhez és a gyerekek is sérültek lesznek. Aztán van ahol a fiatalok egy gazdaságban, egy udvaron élnek a szülőkkel. Ilyenkor, gyakran, az apa nem tud lemondani a gazdaság egy részéről, és azt gondolja, hogy míg él, beleavatkozhat a fia dolgába. Ez is nagy nyomorúság...

2. A közösségben

Legyen az krisztusi közösség vagy legyen az bélyeggyûjtõ egyesület, egy közösségben mindig vannak és kell is legyenek szabályok. Ezeket a szabályokat, a vele járó feladatokat, bizonyos szerepkörökre kijelölt, választott személyek felügyelik, látják el. Minden közösségben a legnagyobb probléma az illetéktelen beleavatkozás. Ez lehet belső vagy külső bevatkozás. Lényeg az, hogy valaki beleavatkozik, felülírja valamelyik felelõs vezető kompetenciáját, hatáskörét. Ez lehet direkt, mint a felelős személy dolgába való beleavatkozás, vagy lehet indirekt, mint a tagok megzavarása, amely által felbolydul az egész közösség tevékenysége. Az ilyen dolog komoly békétlenséget szül és kezelése nem kicsi dolog...

3. A munkahelyen, az egyházban és a társadalomban 

Minden munkahelyen - már klasszikus dolog - az egyik legnagyobb probléma a hatáskörök megsértése. Mindig akad valaki, aki jobban tudja a másik dolgát, mint a sajátját, amit persze nem is végez el rendesen. Vannak akik mindig megszólják, kritizálják mások munkáját, de a magukéval keveset törődnek. Aztán ne aggy’ isten, hogy valaki figyelmeztesse az ilyent egy tévedésére, mert akkor kitör a ribillíó… Ugyanakkor, manapság divattá vált a névtelen vagy nyílt internetes fórumozás, a kritizálás, megszólás, rágalmazás, gyalázkodás, anélkül, hogy tudatosítanánk, hogy ezek más dolgába való illetéktelen beleavatkozások. Gyakran a papokat meg a püspököket is kiosztjuk egy-egy fórumon, úgy gondolván, hogy ezek a dolgok ránk is tartozik, hiszen elvégre mi is keresztények vagyunk és az egyházmegye, egyházközség tagjai vagyunk. Tévedés… A pápát kiigazítani a biborosok illetékesek, azokat pedig a püspökök testülete. A püspököt kiigazítani, a püspöktársai és esetleg a papok illetékesek. A papot a püspöke meg a paptársai illetékesek helyretenni. Minekünk, laikusoknak, megvan a magunk dolga és területe. Azzal kellene foglalkoznunk, mert van amit kiigazítsunk a magunk portáján. Itt kivetel az, amikor a hit védelméről van szó, ami mindnyájunk feladata. Akkor fel kell szólalni a megfelelő módon. És még nem is szóltam semmit a politizálás visszásságairól vagy a világi előljárók szidalmazásáról...

Gyakran nem is gondoljuk meg, hogy nem szabadna beleavatkoznunk olyan dolgokba, amelyek nem a mi dolgunk, nem a mi hatáskörünk, amelyekben nem vagyunk illetékesek. Meg akarjuk váltani a világot, holott az már meg van váltva, és meg akarjuk változtatni azt a helyzetet, amelyet nálunk sokkal hatalmasabbak és illetékesebbek kell megváltoztassanak. Gondoljuk meg: ne akarjunk Isten helyébe lépni. Végül is az Úr tart mindent a kezében, és az Ő kompetenciája a dolgok elrendezése. Mi törődjünk a magunk dolgával...

Ima: Uram Jézus, bocsánatodért esedezem, hogy oly sokszor, olyan dolgokba avatkoztam, amelyekben nem voltam illetékes. Ilyenkor alaptalanul és nevetséges módon nagyra tartottam méltatlan személyemet, és ugyanakkor zűrzavart is okoztam az általános rendben. Uram irgalmazz nekem, oktalan bűnösnek! Ámen.

Márta és Mária III.

(Lk 10:30-42) Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.

Mária és Márta esetét már többször átelmélkedtem és azt hittem, hogy ezt a témát már kimerítettem. Hát tévedtem... Megtapasztaltam egy fiatal pap prédikációja által, hogy mindig vannak új szempontok, amelyek kiegészítenek egy-egy szentírás magyarázatot.

Azt én is rég felismertem, hogy nem csak Mária, vagy nem csak Márta szerepében vagyunk, hanem mindkettõ bennünk van, de a példázat 2.-es számú mondanivalója újdonság volt számomra...

Mostanra, a példázat mondanivalója, számomra három szempontot foglal össze:

1. Ez a példázat, eltérõen a többi példázattól, nem arra hív meg, hogy egyik vagy másik oldal, egyik vagy másik lelkület között válasszunk, hanem mindkettõnek meg kell lennie bennünk. Amikor mindkét lelkületet, Mária és Márta lelkületét ápoljuk magunkban, akkor meg kell találnunk a helyes sorrendet és a helyes arányt a két lelkület között. Mária a szemlélõdõ, elmélkedõ, imádkozó, Úr Jézust meghallgató lelkületet jelképezi, Márta pedig a Szentlélek kegyelmével eltelt, krisztusi szeretetbõl fakadó szeretetszolgálatot. Tehát “Ora et labora”, vagyis “Imádkozzál és dolgozzál”, ahogy azt Nursiai Szent Benedek meghatározta.

Tehát a helyes sorrend az, hogy elõször leûlünk Krisztus lábaihoz, feltöltõdünk, majd elindulunk és szolgálunk mások felé. A helyes arány pedig abban áll, hogy az imaidõ nem tehet süketté a felebarátom sürgetõ kérése elõtt és a sok szolgálat nem kényszeríthet az imaidõ elhanyagolására, feladására. Az elsõ tévedés érzéketlenné tesz a felebarátom elõtt, míg a második tévedés lelki kiégéshez vezethet. Meg kell találnunk a helyes arányt az ima és a szolgálat között és jól kell gazdálkodnunk a lelki, kegyelmi tartalékainkkal.

2. A második és újdonságként ható szempont: 

Hogyan hallgatunk meg másokat és hogyan végezzük szolgálatainkat, jócselekedeteinket. Mária figyelmesen hallgatta az Úr Jézust. Nekünk van-e fülünk, tûrelmünk, empátiánk figyelmesen meghallgatni az embereket, vagy csak azt halljuk meg mondanivalójukból, amit hallani szeretnénk?...

Márta szolgált az Úr Jézusnak, a ház népének és azt szolgálta fel nekik, amire szükségük volt. Amikor mi szolgálni akarunk, jót akarunk cselekedni, azt tesszük-e amire valóban szükége van a másiknak, vagy azt, amit mi akarunk ráerõltetni?... Van olyan, aki ha meghallgat valakit, a saját problémáit gondolja bele a másik problémájába. Van olyan, aki ha cipõt akar ajándékozni valakinek, azt a cipõt veszi meg, amelyiket õ szeretett volna, nem azt amelyiket a másik szeretne...

3. Mária jobbik részt választotta, amit nem is fog elveszíteni. Lehetünk és kell is legyünk Márta szerepében, mert így érdemeket és kincset szerzünk az örök életre, de nem feledhetjük el, hogy a szeretetszolgálatunk is egyszer véget ér...  Mi magunk is egyszer megállunk és megnyugszunk cselekedeteinkben. Eljön számunkra is az örök szombat, a megnyugvás ideje (Zsid 4:1-10). Akkor már csak a jobbik rész marad nekünk, Mária része, Isten végtelen és örökkön boldogító színelátása...

Ima: Urunk Jézus, add, hogy mi is bemehessünk nyugalmad helyére, az örök szombatba. Ámen.

Márta és Mária - 2007

Márta és Mária - 2011

Fordítsd oda neki a másikat is

(Mt 5:38-42) Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szemet szemért, és fogat fogért’. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. 

Errõl a pofozkodós evangéliumi részrõl kétféle érvelést is hallottam:

1.Az elsõ arról szól, hogy valahol egy plébánosnak, munkások dolgoztak a plébánián. Az egyik munkás igen pogányul káromkodott. A plébános kiment és keményen megszidta a munkást a viselkedése miatt. Erre a munkás lekevert a papnak egy jókora pofont. A plébános nem esett kétségbe, hanem odafordította neki a másik orcáját is. Erre a munkás oda is lekevert neki egy nagy pofont. Ekkor a plébános azt mondta: Eddig volt Jézus, most jövök én... és mivel a plébános rendkivül jó testi kondiciónak örvendett, jól ellátta a baját az orcátlan munkásnak.

2. A második érvelés arról szól, hogy amikor az Úr Jézust vitték a tanács elé és a szolga arcul ütötte, akkor nem a másik orcáját fordította oda, hanem azt kérdezte a szolgától, hogy miért ütötte meg? Ha hibás, akkor mondja meg, de ha nem, akkor miért üti?...
(Jn 18:22-23) E szavakra az egyik ott álló poroszló arcul ütötte Jézust. „Így felelsz a főpapnak?” – förmedt rá. Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”

Mirõl is van szó valójában ebben a pofozkodásban?...

Mindnyájan éltünk már át olyan kellemetlen vagy fájdalmas megtapasztalást, amikor valaki annyira orcátlan, szemtelenül durva, sértõen lekezelõ, megvetõen nagyképû, tisztességtelenül igazságtalan velünk, hogy egy az egyben úgy érezzük, mintha arcul ütne minket. Még a szemünk is megrebben ilyenkor... Na, hát errõl a pofozkodásról van szó...

Ilyenkor az a természetes reakciónk, hogy felfogadjuk: soha, de soha, szóba nem állunk ezzel a nagy paraszttal... De az Úr Jézus arra tanít minket, hogy holnap is álljunk szóba vele, kedvesen, szeretettel és fogadjuk el a sértés-pofont a másik arcunkra is.

S tovább? A másik orcánk után?... Csináljunk úgy, mint az a plébános: Eddig volt Jézus s most jövök én?... Nem. A játék kezdõdik elõlrõl... Ja, hogy meddig? Hát, van az a vicc a székellyel meg a fiával, amikor rakják a szénásszekeret: 'Tûrünk-e 'desapám?' (mármint a szénát, a szerkér sarkainál) 'Tûrünk fiam, míg anyád él...'

Meddig kell tûrni és folyton forditani a másik orcánkat is pofonra? Hát amíg élünk... Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan az Úr Jézus is tette... Megbocsájtott nekünk, még mielõtt megtértünk volna és bûnbocsánatért folyamodtunk volna. Mi egyfolytában sebeket ejtettünk és ejtünk rajta ma is bûneinkkel, de õ azt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit tesznek...
( Iz 50:6) Hátamat odatartottam az ütlegelõknek, és orcámat a tépdesõknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elõl.
(Kol 3:13) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.

A megbocsájtásak három fajtája van:
1. Megbocsájtok, de nem felejtek. Ez valójában nem is megbocsájtás, hanem a sérelmek számlálása;
2. Megbocsájtok, ha megkövet engem. Ez a feltételes megbocsájtás:
(Lk 17:4) Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg neki.
3. Megbocsájtok feltétel nélkül, elõre megbocsájtok, mindig megbocsájtok és mindig elõlrõl kezdem a kapcsolatot, soha bele nem fáradva:
(Mt 18:21-22) Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: »Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?  Jézus azt felelte neki: »Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.
(1 Kor 13:4-7) A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A harmadik fajta megbocsájtás jelenti azt, hogy mindig odafordítjuk a másik arcunkat is. A mindennapi újrakezdés azzal a nehéz emberrel, akit az Úr mellénk rendelt utitársul az élet útján, az a megbocsájtó szeretet. Jusson eszünkbe, ha az Úr nehéz embert rendelt mellénk, akkor adjunk hálát Neki érte, mert a nehéz emberek által csíszol bennünket tökéletes gyémántokká...

Ima: Mennyei Atyánk, hálát adunk most minden nehéz emberért, akit mellénk rendeltél az életben, mert általuk csíszolsz bennünket. Ámen.

Mint a gyerekek

(Mt 18:1-5) Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be. De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.

Amikor gyermeki lelkületről van szó, akkor sokan valamiféle édeske, gyermekes magatartásra, naiv egyszerűségre és kedvességre gondolnak. Azonban, valójában a gyermeki lelkület egy józan, realista, önmagunk igazi helyét ismerő magatartás...

A krisztuskövető gyermeki lelkületét három dolog követeli meg:

1. A Sátán piramidon státusza;
2. A láthatatlan teremtés kolosszális volta;
3. A kisded Jézus.

1. A Sátán piramidon státusza

A piramidon a piramis azonos arányú csúcsa, amely a piramis legtetején áll. A piramidon magába foglalja a piramis arányainak principiumát és maga alatt tudja az ő formájára alkotott piramis minden egyes kövét. Ez egy kegyetlenül gonosz, önmagát magasztaló hierarchia. Ezt tette a Sátán, amikor fellázadt Isten ellen, amikor magával csábította a bukott angyalokat (Jel 12:4). Elrabolta a teremtett világot Teremtőjétől és mindenek fölé magasztalta magát. Olyannyira magához ragadta és olyannyira gondolja magáénak e világot, hogy még az Úr Jézust is megkísértette és az Úr Jézus a világ fejedelmének nevezte a Sátánt...

(Mt 4:8-9) Végül egy igen magas hegyre vitte az ördög, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. „Ezt mind neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.”

(Jn 14:30)  Már nem beszélek soká nektek, mert közeleg a világ fejedelme. Rajtam nincs hatalma.

Innentől kezdve, Isten akarata szerint, a hierarchia piramisa fejre állt: a kicsi lesz a nagy, és a nagy lesz a kicsi. A kicsinyek és alázatosak azok, akiket Isten felmagasztal, és a nagyok, a hatalmasok azok, akiket letaszít...

(Mt 23:12) Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.

(Lk 1:51-52) Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte.

A Sátán logikája a könyörtelen leigázás és uralom törvénye. Láthajuk az okkult szimbólumokon, pl. az amerikai egydollároson, vagy a délamerikai okkult, titokzatos eredetű, régiségi tárgyakon, hogy a piramis csúcsán egy piramidon lebeg, amelyen egy mindent látó szem van ábrázolva. Ez a gonosz szeme, amely mindent figyel, mindent uralni, leigázni és hatalma alá akar keríteni. Ennek az uralomnak hajtóereje az önistenítés, a versengés, a gonoszság és a gyűlölet...

 

 

Ezzel szemben az Úr Jézus arra hív minket, hogy rendeljük alá magunkat mindenkinek, legyünk a legkisebbek, mindenkinek a szolgái és az utolsó hely elfoglalói. Ennek az elvnek hajtóereje az alázat, a nagylelkűség és a szeretet...

(Mk 9:35) Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

(Lk 14:10) Ha meghívnak, inkább menj, telepedjél le az utolsó helyre. Akkor odajön majd, aki téged meghívott és azt mondja: Barátom, jöjj följebb! Így becsületed lesz az egész asztaltársaság előtt.

2. A láthatatlan teremtés kolosszális volta

Isten minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője (Zsid 11:3). A hitetlen ember, csak ezt az anyagi dimenziót látja hatamasnak és végtelennek, de valójában a látható világ semmi a transzcendens, láthatatlan, szellemi dimenzióhoz képest. Itt, ebben a világban, az emberek futkosnak, törtetnek, kevélykednek, egymás fejére hágnak, de ha láthatnák a szellemi lényeket, az angyali karokat, akkor igencsak megrettennének és nevetségesen apróknak látnák önmagunkat. A kevély ember, aki önmagát mások fölé helyezi, egyszerűen nevetséges a mindenség rendjében...

(Zsolt 37:13) Az Úr nevet rajta, mert látja, hogy eljön majd a napja.

Mi emberek annyira picik vagyunk az angyalokhoz képest, méreteinkben, képességeinkben, lehetőségeinkben és hatalmunkban, hogy ha tényleg tudatosítanánk, látnánk helyzetünket, akkor igencsak behúznánk a farkunkat. Láthatunk egy-egy nagy szentet, akiket a világ ugyan nem becsül nagyra, de az életszentségre törekvők nagyra tartanak, és még azokról is azt mondja az Úr Jézus, hogy bizony nagyon kicsik...

(Lk 7:28) Mondom nektek: asszonyok szülöttei között nincs nagyobb (próféta) mint (Keresztelő) János. De, aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb mint ő.”

(Jel 19:10)  Lába elé borultam, hogy imádjam, de ő így szólt hozzám: „Vigyázz, ne (tedd)! Csak Istent imádd! Én csak szolgatársad vagyok és testvéreidé, akik tanúságot tesznek Jézusról. A Jézusról tett tanúság a prófétálás lelke.

Tudomásul kell vennünk, hogy mi emberek, a teremtés rendjében a legkisebbek, a legalacsonyabb rendűek vagyunk, mert legközelebb állunk az angyagi világhoz, az angyagi testtel rendelkező emberi természetünk által. Mi itt vagynuk a földön, az anyagi világban, és csak kegyelemből vétetünk fel a magasba, az emeletre, vagyis a mennybe...

(Préd 5:2) Ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt; mert az Isten mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen...

A kisded Jézus

Az örök Ige testté lett Mária méhében (Jn 1:14) és teljesen kiüresítette önmagát. Kisdedként jött el az emberek közé a betlehemi istállóban. Ha Isten Fia, Jézus Krisztus, Isten létére felvállata a legkisebbek és legszegényebbek sorsát, akkor a nagyravágyó embernek semmilyen mentsége sincs...

(Fil 2:5-8) Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

(Mt 11:23) Te meg Kafarnaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz. Ha Szodomában történtek volna a nálatok történt csodák, a mai napig állna.

A szenteskedő nagyravágyás és a szent hirarchia

Sajnos gyakran előfordul, hogy egyes hívők karriert látnak Isten szolgálatában. Legyen az pap, szerzetes vagy világi evangelizátor, gyakran átmentik világias gondolkodásukat, törtetésüket és önmegvalósítási vágyaikat az Úr szőlősébe. Ott elkezdik a többi munkás fölé helyezni magukat, pozíciót, rangot, címet, megtiszteltetést és kitüntetést akarnak szerezni maguknak. Az ilyenek semmit sem értettek a nemes harcból, a krisztusi küzdelemből. Márpedig, aki nem küzd szabályszerűen, az nem nyeri el jutalmát...

(2Tim 2:5) Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.  

(Mt 23:10, Károli) Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.

(Mt 18:10) Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát.            

                                            

Mi Istennél nyerjük el igazi jutalmunkat, ami abban áll, hogy kegyelemből elnyerjük örök helyünket, pozíciónkat, a szent hierarchiában, amelyet Isten öröktől fogva elrendelt választottainak (Lk 16:12). A mi dolgunk közreműködni a kegyelemmel és Isten akaratát megcselekedni. Akkor lesznek majd elsőkből utolsók és utolsókból elsők. Akkor majd elnyeri mindenki jutalmát, érdemei szerint...

(Mt 19:30) Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.

(Mt 16:27) Az Emberfia ugyanis el fog jönni angyalaival Atyja dicsőségében és akkor megfizet mindenkinek tetteihez mérten.

(Jn 14:3) Ha aztán elmentem, helyet készítettem, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.

Jusson eszünkbe, hogy amikor gyerekek voltunk, még nem volt semmink, nem voltunk senkik és minden bajunkkal a szüleinkhez szaladtunk...

Ima: Urunk Jézus! Belátjuk kicsinységünket és nyomorúságunkat. Köszönjük, hogy kegyelmed által megirmerhettük valós mivoltunkat és érdemeid által emeltetünk fel a magasba. Ámen.

Én vagyok a feltámadás és az élet

(Jn 11:20-27) Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jézus megnyugtatta: „Feltámad testvéred.” „Tudom, hogy feltámad – mondta Márta – majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.”

Amikor az ember először ismeri meg az Úr Jézust, akkor a földi, test szerinti názáreti Jézusba lesz szerelmes. Keresi, kutatja a galileai vidéken járó Jézus szavait és követi a lába nyomát. Elképzeli valamelyik Jézus élete című film alapján az Ő ábrázatát, haját, szakállát, köntösét és saruját. 

Fontos az embernek, hogy el tudja képzelni az Úr Jézust, de valójában, senki sem tudja, hogy Ő hogyan nézett ki. Érdekes, hogy az apostolok, akik évekig jártak vele, nem tartották fontosnak megjegyezni, hogy az Úr Jézusnak milyen volt a termete, milyen volt a haja színe, a szeme, vagy milyen volt az arca (Iz 53:1-3). Nem írtak erről, és okkal, mert nem ez az örömhír lényege.

A evangélium lényege az örömhír, hogy Isten elküldte nekünk egyszülött Fiát, és a tanúskodás, hogy Jézus Krisztus valóban feltámadt. Ezért Szent Pál, aki már a megdicsőült Úr Jézussal találkozott a nagy fényességben (ApCsel 9:4), kihangsúlyozta, hogy nem a test szerinti Jézust kell nekünk ismernünk...

(2Kor 5:16) Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.

Tehát az evangelizációban az evangelizátornak szüksége van egy második megtérésre, egy második találkozásra: a feltámadt Úr Jézus Krisztussal való találkozásra. Nekünk nem csak a 2000 évvel ezelőtt földön járó, tanító, gyógyító, ördögöket űző Jézus Krisztusról kell beszélnünk, hanem tanúskodnunk kell a feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztusról. Ha nem ezt tesszük, akkor nem teljes az evangelizációnk, mert a feltámadás nélkül a hitünk mit sem ér...

(1Kor 15:12-32) Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért vállalunk veszedelmet mi is minden percben? Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”.

Izrael népe már az ószövetségben is hitt a feltámadásban (Ez 37; Jób 19:25), de akkor is voltak olyanok, akik nem hittek, mint ahogyan ma is vannak. Ilyenek voltak a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást (Mt 22:23)...

Feltámadásunk a keresztségben

Tudjuk Szent Páltól, hogy mi Jézus Krisztus halálára keresztelkedtünk meg...

(Róm 6:3) Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg?

(Kol 2:12) Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel, annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki Őt a halálból feltámasztotta. 

Sőt, Szent Pál tovább fokozza... Nem csak Jézus Krisztus halálára, hanem mindazok halálára is, akik Krisztusban szenderedtek el...

(1Kor 15:29) Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?

Olvashatjuk Szent Pálnál, hogy Ádámban mindnyájan meghaltunk az eredeti vagy áteredő bűn által, mert mindnyájan vétkeztünk, és nélkülözzük Isten dicsőségét...

(Róm 3:23) Mindnyájan vétkeztek ugyanis és nélkülözik Isten dicsőségét.

Test szerint, szüleinktől származva, az eredeti bűn halálába születtünk bele, és el voltunk szakítva Istentől. A keresztségben, víz és Szentlélek által (Jn 3:5), meghaltunk e világnak, és eltemetkeztünk test szerint az Úr Jézus Krisztus kereszthalálában, hogy feltámadjunk lélekben Krisztussal, a fogadott istengyermeki állapotban.

Tehát a keresztségben meghalunk a testnek és a világnak, hogy feltámadjunk lélekben Istennek. E lelki karaktert adó szentség nemcsak egy esemény, hanem egy folyamat elindítója is, amelyben egyre inkább meghalunk a testnek, ennek a világnak, öldökölve tagjainkban a testieket, hogy növekedjünk a kegyelem által lélekben...

(Róm 8:1-14) Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus ti bennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által. Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek. Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!

Feltámadásunk a szentmisében

A vasárnapi szentmise, a hét első napjának, a feltámadás napjának ünneplése. A szentmisében, az áldozati liturgiában, amikor megtörténik a konszekrálás, akkor a kenyér és a bor színei alatt az élő, feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztus szent teste van jelen valóságosan. A legméltóságosabb Oltáriszentségben, az Úr Jézus szent testében és vérében, benne van az egész világmindenség és az egész üdvtörténet. Benne van az egész teremtett világ, a kezdetektől a végezetéig, és így mi is benne vagyunk egész életünkkel és sorsunkkal...

(Kol 1:19-20) Úgy tetszett (az Atyának), hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

Ezért, amikor szentáldozáshoz járulunk, akkor részesülünk Krisztus feltámadásban, és az Úr Jézus a mennyei Atya kebelére visz bennünket. Kb. 10 percig, amig az Oltáriszentség anyagi színe fel nem oldódik keblünkben, a legszorosabb kapcsolatban vagyunk a feltámadt Krisztussal, és Őáltala, Ővele és Őbenne az Atya kebelére szállunk...

A protestánsok is, akik nem hisznek az Oltáriszentségben, és csak Úrvacsorát tartanak, ők is részesülnek valamilyen tökéletlen és töredékes módon a szentség javaiból, és az Úr oltáráról lefolyó kegyelem áradatból, amely Katolikus Egyházából árad szét a világban (Dominus Iesus IV. - Hittani Kongregáció).

Feltámadásunk a szentgyónásban

Ha lélek szerint élünk, akkor a kegyelem ereje megvéd bennünket a nagyobb bűnöktől. De sajnos, az ember néha elfordul Istentől, és tudatosan követ el súlyos bűnöket. Ezek aztán lehetnek halálos bűnök is, amelyek elszakítanak Istentől és a lélek halálát okozzák. Ez a tékozló fiú állapota (Lk 15:13)…

(1Ján 5:16) Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, a ki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön.

A tékozló fiút mindig hazavárja az irgalmas Atya, és hazavárják mindazok is, akik szeretik őt és imádkoznak érte (Lk 15:32). A hazatérés nem más, mint a lélek töredelme, amely által a bűnös ember belátja, hogy vétkezett, hogy tehetetlen, és Isten irgalmára szorul. 

Az igazi bűnbánó ember sürgető szükségét érzi, hogy egy tappintható, hús-vér embernek mondhassa el bűneit, aki Krisztust és az egész Egyházat képviseli. Szükségét érzi, hogy legyen már valaki ezen a világon, aki az ő bűnbakja lehet, akire rámondhatja bűneit, hogy aztán kikergetve azt a pusztába, megszabaduljon tőlük (Lev 16:21)... Ez a tappintható hús-vér valaki nem más, mint a felszentelt, gyóntató pap, aki a gyóntató fükében vár a bűnbánóra...

(2Kor 5:18) Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát.

A protestánsok, akik nem hisznek a szentgyónásban, jól teszik, ha legalább lelkigondozásban vesznek részt, amelyben megvallják egymásnak bűneiket, csak nem részesülnek feloldozásban. De bízzunk abban, hogy a mennyei Atyának nagy az irgalma, és mindenkinek megbocsátja bűneit az ő élethelyzete szerint...

(Jn 20:23) Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.

(Jak 5:16) Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Sokat tehet az igaznak odaadó könyörgése.

Aki jó szentgyónást végez és megvallja bűneit, az feltámad a lelki halálából, ahogyan feltámadt a hazatérő tékozló fiú is, és a sötétségből világosságra megy...

 

Feltámadásunk testben

A feltámadásban való kételkedés és annak szóval való tagadása súlyos bűn. Milyen szomorú dolog, amikor egy temetésen, a szent kereszt mögött a koporsót kísérve, azt mondják egyesek: Ki tudja?... Még senki se tért onnan vissza... Ezek, a botránkoztató kijelentésükkel, hiábavalóvá teszik az Úr Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását. Az ilyenek, ha nem meg térnek, bizony meghalnak bűneikben, és nem részesülnek a feltámadáskor Krisztus dicsőségében...

Alapvető különbség van az hitet erősítő, jelszerű feltámadások között és az Úr Jézus Krisztus feltámadása között. Az Úr Jézus feltámasztotta Lázárt, Jairus leányát és a naimi ifjút, de ezek ismét meghaltak, mert csak a romlandó testükbe tért vissza a lelkük. Péter apostol feltámasztotta Tabitát (ApCsel 9:40) és Pál apostol Eutikhoszt (ApCsel 20:9), de ők is újból meghaltak. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása azonban megdicsőült feltámadás, és ezen többé nincs hatalma a halálnak. Ehhez hasonló testben támaszt fel minket is az Úr az utolsó napon...

(1Kor 15:51-55) Nézzétek, titokba avatlak titeket: nem halunk meg ugyan mindnyájan, de mindnyájan eltávozunk, hirtelen egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Megszólal a harsona, mire a holtak romlatlanságra támadnak föl, mi pedig elváltozunk.Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Mikor pedig a romlandó test romlatlanságba öltözik, s a halandó halhatatlanságba, akkor válik valóra az Írás szava:„A győzelem elnyelte a halált: halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

(1Ján 3:2) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy amikor megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van.
 

Mi, akik hiszünk, nem halunk meg soha, és életünk végén, ha meg is hal a testünk, élni fogunk Krisztussal a mennyben. Átmegyünk az örök életbe, hogy majd feltámadjunk dicsőségben, az elredelt időben, romolhatatlan testben, mert a Krisztusba vetett reményünk meg nem csalhat minket...

             
(Mt 16:28) Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.

(1Kor 15:35-49) De – kérdezhetné valaki – hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni.

Akkor majd beteljesedik a teljes megváltásunk, amikor a feltámadásban megvalósúl testünk megváltása is, vagyis lelkünk egyesülése a megdicsőült testünkkel...

(Róm 8:23) De nem csak az, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Urunk Jézus Krisztus! Marana tha! Várjuk már, hogy színről színre láthassuk szent arcodat. Ámen.