Mint a kisgyerekek

(Mt 18:1-7) Abban az órában a tanítványok odajöttek Jézushoz és azt mondták: »Ki a legnagyobb a mennyek országában?« Erre ő odahívott egy kisgyereket, közéjük állította és így szólt: »Bizony, mondom nektek: ha meg nem tértek és nem lesztek olyanok, mint a kisgyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki ugyanis kicsivé lesz, mint ez a gyermek, az a legnagyobb a mennyek országában. És aki befogad egy ilyen kisgyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig megbotránkoztat egyet e kicsik közül, akik hisznek bennem, jobb volna annak, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tenger mélyébe vetnék. Jaj a világnak a botrányok miatt! Mert szükséges ugyan, hogy botrányok legyenek, de jaj annak az embernek, aki által a botrány történik.

A mennyek országába való belépésünk feltétele, hogy olyanok legyünk, mint a kisgyerekek. De milyen is a kisgyerek? Próbáljunk meg visszaemlékezni, hogy milyenek voltunk mi amikor kicsik voltunk... 

Sokan idézik vissza boldog gyermekkorukat. De valójában mitől volt olyan boldog a gyermekkor? Csak azért, mert szerettek a szüleink? Mert gondtalanok voltunk? Mert sokat játszodtunk? Igen, ezekért is, de mi magunk, vajon milyenek voltunk akkor?...

A kisgyermeki lelkület jellegzetességei:

1. A kisgyermek nem ragaszkodik a tulajdonhoz

Habár a kisgyermekben is megvan már egyfajta birtoklási vágy és tulajdonhoz való ragaszkodás, mert hát toporzékol a babája vagy kisautója után, de mégis úgy jön-megy a házban, a birtokon és a világ dolgai között, hogy közben eszébe sem jut, hogy az valakié... A kisgyerek nem gondol a tulajdoni viszonyokra, és nem is jut eszébe vágyódni utánuk, megkívánni azokat. A kisgyerek nem vétkezik a tizedik parancsolat ellen, és nem kívánja el szomszédja birtokát...

2. A kisgyerek nem ismeri a haragot

Habár a kisgyerek is haragszik, mérges lesz, duzmál és kiabál, így fejezve ki haragját, de a másik percben már el is felejtette azt. Letörli könnyeit, és egyhamar megbékélve, gondtalanul játszik tovább, esetleg, pont azzal a kisgyerekkel, aki korábban eltörte a játékát, vagy megbántotta őt. Egy kisgyerek nem fog napokig, hetekig, vagy esetleg évekig sértődötten emlékezni sérelmére, duzmálni azért, hogy ki és mikor bántotta, vagy sértette meg őt...

3. A kisgyerek nem szól bele a nagyok dolgába

A kisgyerek hallgatja a nagyok dolgát, de ő csak játszik tovább, és eszébe sem jut, hogy beleszóljon abba. Nem érdekli őt az, mert ösztönösen érzi, hogy az nem az ő dolga. Az emberek, amint kiokosodnak, egyhamar bele akarnak szólni más dolgába, a világ dolgaiba, és ezzel sok hiábavaló gondot okoznak maguknak és másoknak. A kisgyermeki alázatosságra az jellemző, hogy hallja, látja a nagyok dolgát, de nem szól abba bele...

4. A kisgyerek nem vágyik hatalomra

A kisgyerek megtanulja, hogy ez a polgármester bácsi, ez a papbácsi, ez a rendőr bácsi, stb., de nem érdekli őt azok társadalmi vagy hatalmi pozíciói. Őt csak az érdekli, hogy ott van-e mellette az édesanyja, az édesapja meg a testvérei, és esetleg az, hogy mit mondott az óvónéni vagy a tanítónéni. A kisgyerek nem fogja fel, és nem kívánja a hatalmi rendszert, és teljesen mentes ennek befolyásától...

5. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben

 

Egy egészséges kisgyerek világának középpontja és origója az ő édesanyja, az ő meleg öle és az édesapja erős karja. A kisgyerek feltétlenül bízik szüleiben, mindig a kezük után nyúl és bízalommal néz fel rájuk. A kisgyerek, annélkül, hogy tudatában lenne, Istent látja szüleiben, főleg az édesapjában. Az édesanyja szoknyája a biztonságot adó melegség, és az édesapja karja a védelmező hatalom. A kisgyerek nem töri a fejét azon, hogy miként oldja meg a gondjait, hanem odaszalad a szüleihez és kér tőlük...

Ezeket az egészséges kisgyermeki magatartásformákat meg kellett volna őriznünk az Istennel való viszonyunkban, a mennyei Atyához való ragaszkodásunkban és a világi életünkben, de a bűnre hajló természetünk meg a világi dolgok, lassan elnyomták ezeket. Amint gyarapodni kezdtünk a világi dolgokban, úgy egyre inkább ragaszkodni kezdtünk a tulajdonhoz, egyre inkább megjegyeztük és magunkba tartottuk a sérelmeket, egyre inkább véleményünk lett mindenről, ha kellett, ha nem, egyre inkább vágyni kezdtünk a hatalomra, hogy másokon uralkodhassunk és egyre inkább csak a saját erőnkbe kezdtünk bízni...

A természetes testi-lelki növekedésünk, a bűnre hajló természetünk miatt és a hét főbűn lelkünkben való gyökerező hatása miatt, egyre távolabb sodort minket Istentől. Messze sodort minket is lélekben, el egy távoli országba, mint a tékozló fiút (Lk 15:13). Nekünk onnan kell visszatérnünk, és elkezdenünk közeledni Isten és az Ő országa felé. Ez a mi életünk visszatérése, zarándútja a mennyei Atya felé: az újbóli kisgyerekké válás zarándokútja. Van aki tízezer mérföldre van; van, aki  ezer mérföldre van és van, aki csak száz mérföldre van... Akármilyen messzire is vagyunk az Úrtól és a mennyek országától, az Úr Jézus arra hív minket, hogy induljunk el még ma lélekben a kisgyermeki állapot felé, haza a mennyei Atyához. És hogyan? Hát Őáltala, Ővele és Őbenne, amint halljuk az áldozati liturgiában...

(Lk 15:13) Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát.

(2Kor 5:8-10) Ám bizalom tölt el bennünket, így jobban szeretnénk megválni a testtől és hazaérkezni az Úrhoz. Ezért is igyekszünk kedvében járni, akár közel vagyunk hozzá, akár távol járunk tőle. Mindnyájunknak meg kell ugyanis jelennünk Krisztus ítélőszéke előtt, hogy ki-ki megkapja, amit testi életében kiérdemelt, aszerint, hogy jót vagy gonoszat tett-e.

Vizsgáljuk meg önmagunkat, hogy mi hol vétünk a kisgyermeki alázatosság ellen:

1. Tulságosan ragaszkodunk egy birtokhoz, az anyagi javakhoz?...

2. Hajlamosak vagyunk a sértődésre és a haragtartásra?...

3. Szeretünk mindenbe beleszólni, kommentelni, utasítgatni és parancsolgatni?...

4. Vágyódunk a hatalom után, az emberek elismerése és tisztelete után?...

5. Hajlamosak vagyunk a saját erőkbe és képességeinkbe tulságosan bízni?...

(1Ján 2:15-17) Ne szeressétek a világot, sem azt, ami ebben a világban van. Ha valaki szereti a világot, abban nincs meg az Atya szeretete, mert minden, ami a világon van, a test kívánsága, a szemek kívánsága és az élet kevélysége. Ez nem az Atyától, hanem a világtól van. Ez a világ elmúlik, és elmúlik a kívánsága is. De aki Isten akaratát cselekszi, megmarad örökké.

További figyelmeztető jelek lehetnek: 

1. Hajlamosak vagyunk a túlzott aggódásra?... 

2. Folyamatosan félünk valamitől?... 

3. Gyomoridegünk van, látszólag minden ok nélkül?... 

4. Álmatlan éjszakáink vannak?... 

Ha igen, akkor még távol járunk a kisgyermeki lelkülettől és a mennyek országától. Sok még az evilági ragaszkodásunk, és nem bízunk még eléggé a mennyei Atya gondviselésében...

Uram Jézus, tudom, hogy meg kell jelenjek szent ítélőszéked előtt. Beismerem, hogy még távol járok a mennyek országától. Kérlek, segíts kegyelmeddel, hogy még ma elinduljak a mennyei Atya felé. Ámen.

Saját erősségetekből ki ne essetek

(2Pét 3:17-18, Károli) Ti azért szeretteim előre tudván ezt, őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek; Hanem növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében. Néki legyen dicsőség, mind most, mind örökkön-örökké. Ámen.

(2Pét 3:17-18, Káldi Neovulgáta) Ti tehát, szeretteim, miután mindezt előre tudjátok, vigyázzatok, hogy az istentelenek tévelygése magával ne ragadjon titeket, és el ne veszítsétek saját szilárdságotokat. Sőt, inkább növekedjetek a kegyelemben és a mi Urunk és üdvözítő Jézus Krisztusunk ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

(2Pét 3:17-18, Szent István) Szeretteim, mivel már eleve tudtok erről, vigyázzatok, nehogy a gonoszok tévedése elsodorjon benneteket, és elveszítsétek biztonságotokat. Gyarapodjatok Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében. Neki legyen dicsőség most és az örökkévalóság napján! Ámen.

Arra gondoltam, hogy megvizsgálom ezt a szentírási részt több magyar nyelvű biblia fordításban, hogy jobban átlássam értelmét. Megfigyelhető, hogy Péter apostol, itt a mi lelki erősségünket, szilárdságunkat és biztonságunkat akarja óvni...

Egy alkalommal felhívott a plébániánk titkárnője. Arra kért, hogy menjek be, mert van egy eset, amellyel nem tudja mit kezdjen. Be is mentem. Ott várt rám egy idős asszony, aki az egyik távolabbi falúból érkezett. Nem tartozott a mi egyházközségünkhöz, nem is lett volna az én dolgom az ő űgye, de azért meghallgattam a panaszát. Az volt az asszony gondja, hogy az utóbbi időben, a családjában nagyon sok szerencsétlenség, betegség és egyébb átkos dolog történt. Tudatában volt, hogy ez egy szellemi hátterű probléma, amelyet a gonosz okoz nekik. Mivel ördögi praktikákhoz folyamodtak, ezért most szenvedett az egész család. Helyesen látta a dolgokat, és helyesen is kereste a szabadulást. Én igyekeztem tüzetesen kikérdezni őt, hogy minél jobban felmérhessem a család átkos kötelékeinek hálóját, és ha lehetséges, adjak neki egy-két jó tanácsot, hogy hol és miként kezdje el a dolgok kibogozását. A végén pedig megígértem neki, hogy beszélek majd olyan imádságos testvérekkel, akik szabadító imaszolgálatot szoktak végezni, és ha elfogadják, akkor majd kapcsolatba hozom velük. 

El is mentem az egyik ilyen szolgáló testvérhez, aki szabadító imákat is végzett már, és amikor elmondtam neki a dolgot, ő kedvetlenül húzta el a száját. Egyáltalán nem mutatott sem együttérzést, sem készséget arra, hogy az asszonyért meg a családjáért imádkozzanak. Amikor megkérdeztem, hogy mi a gond, akkor ő kb. ilyensmit mondott: Egyesek mindenbe belemásznak, s aztán ha segítesz rajtuk, ismét belemásznak, és mi hiábavalóan ki vagyunk téve mindenféle szellemi támadásnak. Ő nem akarta vállalni ezt a terhet és ezt a nehézséget, ami ezzel a szabadító imaszolgálattal járt volna. Akkor én megütköztem az elutasító magatartáson, és szeretetlenségnek gondoltam, de ma, amikor már mélyebben átlátom a dolgokat, hajlok arra, hogy igazat adjak neki... Egyes emberek, bármit is teszel értük, újból és újból visszamásznak, sőt fejest ugranak a ganéjlébe. Újra belehemperedik a megfürdetett disznó a sárba, és visszatér a kutya okádásához. A kisöpört és feldíszített szobát ismét ördögök serege lepi el, de ekkor már hétszeres erővel...

(2Pét 2:22) Beteljesedik ugyanis rajtuk az igaz közmondás: »Visszatér a kutya a hányadékához« , és: »A megfürösztött disznó újra a sárban hempereg«. (v.ö. Péld 26:11);

(Mt 12:43-45) Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberből, víz nélküli helyeken jár és megnyugvást keres, de nem talál. Akkor azt mondja: ‘Visszatérek a házamba, ahonnan kijöttem.’ Amikor odaér, üresen találja, kisöpörve és felékesítve. Erre elmegy, maga mellé vesz hét más lelket, magánál gonoszabbakat; bemennek és ott laknak. Annak az embernek pedig ez az utóbbi állapota rosszabb lesz az előzőnél. Így történik ezzel a gonosz nemzedékkel is.

A bűn rabságában sínylődő ember hasonlít ahoz a szerencsétlenhez, aki a szakadék szélén csüng, a kiálló kövekben meg gyökerekben kapaszkodik, és várja, hogy valaki kihúzza őt onnan. Aztán odamegy hozzá valaki, aki nincs veszélyben, aki már megszabadult a szakadékból, és hozzá lehajolva, kezét nyújtja neki. Ilyenkor három eset állhat fenn:

1. A szakadékban csüngő ember teljes szívéből és erejéből meg akar menekülni, és egyesítve erejét az őt segítő ember erejével, együttesen, sikerrel járnak, és így kiszabadul a szakadékból;

2. A szakadékban csüngő ember bomlott elméjű, aki el akarja pusztítani önmagát is, meg a másikat is, és szíve romlottsága miatt, a jószándékú, segíteni akaró embert is belerántja a szakadékba;

3. A szakadékban csüngő ember gyenge és nagyon nehéz, és az őt segítő ember sem elég erős a feladathoz, így hát mindketten megcsúsznak és belezuhannak a szakadékba.

Ezekből a példákból láthatjuk, hogy a segíteni akaró ember is veszélynek van kitéve... Rossz esetben, nemhogy megmentené a másik embert, hanem még ő is belezuhan a szakadékba. Miért? Mert nem vigyázott a saját erősségére, szilárdságára és biztonságára. A szeretet nem azt jelenti, hogy mindig és feltétel nélkül segítünk felebarátunkon. A balga szüzek is kérték az olajat a lámpásukba, de az okos szüzek nem adtak...

(Mt 25:8-9) A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. –Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek.

Intő példák a lelki erõsségből való kiesés ellen:

1. Volt egyszer egy nagyon igéretes, nagyjövőjű, fiatal püspök, aki azonban túl közel hajolt egy bizonyos lelkiségi közösséghez. Elköteleződött mellettük, segítette a lelkiséget szolgálataiban és folyamatosan támogatta az evagelizációs alkalmakat. Egyszer csak, mint derült égből villámcsapás, eltűnt, majd egy rövid idő után kérte a felmentését a pápától, amit azonnal meg is kapott. Mindenki le volt döbbenve... Az emberek suttogtak, hogy talán ez, talán az... Mindegy, hogy mi történt. Ez az ember kiesett a saját lelki erősségéből, és véglegesen elveszítette tisztségét és hivatását. Az egyházi karrierje romba dőlt... És ez azért történhetett meg, mert nem az imával, nem a saját papi és püspöki feladataival foglalkozott, hanem a lelkiségben történő dolgokkal. Mivel túl közel hajolt a világi emberekhez, mindenféle nyüzsgéshez, tevékenységekhez, azok lerántották őt a mélybe...

2. Volt két nagyon igéretes szerzetes. Remekül végezték a rendház dolgait, és a kolostor búcsúival kapcsolatos feladatokat is. Ez abban az időben volt, amikor egy bizonyos újpogány, ősmagyarkodó szekta ütötte fel a fejét a kolostor környékén. Mi idejében figyelmeztettük őket, hogy vigyázzanak, mert rossz szellemi dolgok ólálkodnak környékükön, de ők csak a szervezésre és a technikai problémákra figyeltek. Nemsokára, mindkettőjüket nők csábították el, és ki kellett lépniük a szerzetesrendből. Nem imádkoztak, nem vigyáztak a lelki erősségükre, és úgy kerültek bele a szellemi küzdelembe, hogy nem volt sem lelki erejük, sem lelki fegyverzetük. Lerántattak a szakadékba, és véglegesen tönkrement a hivatásuk...

3. Volt egy világi, lelkiségi közöségvezető. Nagyon lelkes volt és jól végezte a dolgát. A közösség is virágzott. De volt az ő életében egyfajta kettősség... Miközben dicsőítette az Urat, ugyanakkor hajszolta a vállalkozását is, meg a pénzkeresetet is. Egy alkalommal, amikor egy érdeklődő helyi fiatalnak ajánlottam az ő közösségét, akkor ez a fiatal nagyon elcsodálkozott: Hogy? Az az ember lelkiségi vezető? Hát az egy nagyon huncut üzletember - mondta ő kacagva... És lám, beteljesedett rajta az az ige, hogy nem szolgálhatunk két úrnak: nem szolgálhatunk Istennek is, meg a mammonnak is...

(Mt 6:24) Senki sem szolgálhat két úrnak; mert vagy gyűlöli az egyiket, a másikat pedig szereti, vagy tiszteli az egyiket, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.

Mivel nem tudott lemondani a mammonról, hogy csak Istennek szolgáljon, ezért végül otthagyta a közösséget, és átcsapódott egy olyan neoprotestáns közösségekbe, ahol a prosperitás teológiája volt a sláger, ahol összeegyeztethető Isten és a mammon. Habár lehetett volna egy jó krisztuskövető, egy jó közösségvezető, a világ és a gazdagság kisértése miatt kiesett a saját erősségéből...

4. Volt egy asszony, aki fiatal korában valami ördögi dolgokba keveredett. Miután megtért és közösségbe kezdett járni, minden alkalommal, amikor a dicsőítés alatt kiáradt a Szentlélek, mindeféle manifesztációja volt: rángatózott, vonaglott, elnyúgodott lélekben, stb. Egy alkalommal, amikor együtt imádkoztunk, akkor én az Úr Jézus nevében parancsoltam neki, hogy maradjon nyugon, és ne akarjon buzgolkodni másokért. Megparancsoltam neki az Úr Jézus nevében, hogy ne járjon közösségről-közösségre, ne imádkozzon senkiért, ne tegye a kezét senkire ima céljából, hanem csak járjon szentmisére, egy közösségbe, és imádkozza naponta a rózsafűzért. Ő ezt a parancsolást rossz néven vette, nem fogadta meg, és elment egy csoporttal imádkozni az egyik testvér édesanyjáért. Az öregasszonynak, valószínűleg, ördöge lehetett, és miközben imádkoztak érte, az ördög megtámadta ezt az asszonyt, mivelhogy ő sérült volt lelkileg, rés volt a szellemi páncélján. Tudjuk ugyanis, hogy ha kiűzik az ördögöt, akkor az rögtön átmehet egy másik testbe, ha az szellemileg védtelen...

(Mt 8:31-32) Az ördögök kérlelték őt: »Ha kiűzöl minket, küldj a disznócsordába.« Azt mondta nekik: »Menjetek.« Azok kimentek és belebújtak a disznókba. És íme, lezúdult az egész konda, le a meredekről a tengerbe, és megfulladtak a vízben.

Innentől kezdve, az asszonynak olyan szörnyű ördögi támadásokban lett része, hogy a végén majdnem bevitték a pszihiátriára, hogy elekromos sokkoknak vessék alá. Csak egy hajszálon múlott, és néhány jóindiulatú tesvér folyamatos imáján, hogy megmenekülhetett. A támadások során, különböző dolgok történtek vele: nagy kígyót látott, amely őt megtámadja; az égő szentelt gyertyától rögtön felugrott a csempekályha tetejére; hirtelen pánikrohamai támadtak, stb. A végén aztán, a gondviselés csak segített rajta, mert jött hozzánk messzi földről egy lélekben erős, evangelizáló és szabadító szolgálatot végző idős pap. Amikor ő lelkigyakorlatot tartott nálunk, jelen volt ez az asszony is, és amikor a Szűzanya tiszteletére közmenetet tartottunk, és imádkozott ez az idős pap, akkor hallottam a tömegben, hogy ez a asszony, nagy kiáltozások közepette, megszabadult az ördögi befolyástól. Ha ez az asszony akkor megfogadta volna a parancsom, akkor nem került volna bele ebbe a bajba, és nem kellett volna ennyit szenvednie. S ha a gondviselés nem hozta volna el hozzánk azt az idős papot, akkor talán élete végéig kellett volna szenvednie...

5. Egy alakalommal azt a feladatot kaptam egy lelkigyakorlaton, hogy egy nagyon szép lánynak végezzek lelkigondozást. Csak ott helyben derült ki, hogy ő egy rettenetes ördögi elnyomásban szenvedett. Akkor még nem volt sok tapasztalatom sem a lelkigondozásban, sem a szabadító imaszolgálatban. Mivel volt hitem és érzékem hozzá, és mivel nem a magam fejétől, hanem közösségi megbízásból cselekedtem, ezért - emlékezve a módszerekre - hittel elvégeztem a szabadító szolgálatot. A lány szépsége és azok a dolgok, amelyeket megosztott velem, azok az ördögi elnyomások, amelyekben ő meg a felmenői, generációkon át szenvedtek, roppant veszélyesek voltak. Két nagy veszély volt ott jelen: a lány szépsége és az ördögi működésnek a területe. Én azonnal realizáltam a veszélyt, és gondolkodás nélkül, módszeresen, lépésről-lépésre, hittel elvégeztem feladatomat, a názáreti Jézus Krisztus szent nevében. A kísértést sikeresen elhárítottam, és úgy tűnik, hogy a lánynak is jót tett a szolgálatom. Később találkoztam vele, és látszólag rendeződött az élete. E tapasztalat után, nem is egyszer figyelmeztettem testvéreket, akik fiatal férfi létükre a közösségbe érkező megtért lányokért imádkoznak, vagy lelkigondozzák őket. Mindig elmondom nekik, hogy vigyázzanak, mert ez a szakadék széle. Nehogy kiessenek lelki erősségükből, és belerántassanak a szakadékba...

Szent Pál apostol figyelmeztet minket, hogy senki se bízza el magát és, aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék...

(1Kor 10:12) Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!

Tehát vigyázzunk, hogy ki ne essünk lelki erősségünkből, szilárdságunkból és biztonságunkból. De hát hogyan vigyázzunk? Hát úgy, hogy folyamatosan inádkozunk: a szüntelen imával. Szüntelenül imádkozzunk...

(1Tessz 5:17) Szüntelenül imádkozzatok!

Uram Jézus, nem a szolgálatok és a karizmák fontosak, hanem Te, a feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztus. Mit ér a siker, ha Téged elveszítünk. Ezért hát esedezem kegyelmedért, hogy a nevem fel legyen írva a mennyekben. Drága jó Szűzanyánk, Szent József, Szent Péter és Pál apostolok, Szent Illés, Szent László király, nursziai Szent Benedek és minden szentek, könyörögjetek érettünk. Ámen. 

 

Más dolgába avatkozó

Vannak, akik más dolgába avatkoznak, kotnyeleskednek, belekotyognak, kritizálnak, és azzal foglalkoznak, ami nem az ő dolguk, nem az ő hatáskörük...

A Káldi-Neovulgáta bibliából:

(1Tim 5:11-13) A fiatalabb özvegyeket utasítsd vissza, mert ha Krisztus ellenére átadják magukat az érzékiségnek és férjhez akarnak menni, akkor büntetést vonnak magukra, mert az első hűséget megszegték, ezenkívül kerülik a munkát, megszokják, hogy házról házra járogassanak, éspedig nemcsak a munkát kerülve, hanem pletykálkodva, kotnyeleskedve, olyanokat beszélve, amiket nem kellene.

(1Pét 4:15) Közületek senkit se azért érjen szenvedés, mert gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztevő, vagy a mások ügyébe avatkozik.

A protestáns Revideált Új Fordítás bibliából:

(1Tim 5:11-13)  A fiatalabb özvegyasszonyokat pedig mellőzd; mert ha gerjedeznek Krisztus ellenére, férjhez akarnak menni: Ezeknek ítélete megvan, mivelhogy az első hitet megvetették. Egyszersmind pedig dologkerülők lévén, megtanulják a házról-házra való járogatást; sőt nemcsak dologkerülők, hanem fecsegők is és más dolgába avatkozók, olyanokat szólván, a miket nem kellene.

(1Pét 4:15) Mert senki se szenvedjen közületek mint gyilkos, vagy tolvaj, vagy gonosztévő, vagy mint más dolgába avatkozó...

A más dolgába való avatkozás, a kotnyeleskedés, az alkalmatlankodás, olyan helytelen emberi magatartás, amelyet nem szoktak manapság tárgyalni a homilíákban. Jelentéktelen dolognak tartják a mai keresztény tanításban, az evangelizáció nagy témáihoz képest. De Péter és Pál apostolok nem így gondolták, hanem komolyan vették ezt az ősegyházban. Megfigyelhetjük, hogy ez az intelem megjelenik Szent Pálnál, de Szent Péter katolikus levélben is...

Amíg Szent Pál, látszólag, a Timoteushoz írt első levelében, holmi rendetlen asszonyszokásnak nevezi a kotnyeleskedést, a más dolgába való avatkozást, addig Szent Péter sokkal súlyosabban ítéli meg ezt a hibát. Péter apostol egy szintre helyezi a gyilkossággal, a tolvajlással és egyéb gonoszságokkal. Vajon miért?... Gondolom, hogy Szent Pál is hasonló módon ítélte meg a más dolgába való avatkozást, meg a kotnyeleskedést, mint Szent Péter, csak itt, a fenti esetben, nem fejtette ki teljesen ezt a témát...

De vajon miért olyan súlyos bűn a más dolgába való avatkozás? Hát pontosan azért, amiért Szent János apostol is állította, hogy mindaz, aki gyűlöli atyjafiát, gyilkos...

(1Ján 3:15) Mindaz, aki gyűlöli testvérét, gyilkos.

A más dolgába való avatkozás, az illetéktelensége miatt, igazságtalan dolog, és ezért haragot szűl. A harag pedig békétlenséget okoz, a békétlenség pedig háborúságot. Mindaz, aki haragszik, gyűlöl, aki pedig gyűlöl, az egyben embertársa gyilkossává válik szívében. Tehát a más dolgába való avatkozás, egyenes út a harag felé, ami gyilkosság, és az ítéletre visz...

(Mt 5:21-22) Hallottátok, hogy ezt mondták a régieknek: ‘Ne ölj; aki pedig öl, méltó az ítéletre’. Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenki, aki haragszik testvérére, méltó az ítéletre. Ha valaki azt mondja a testvérének: ‘Oktalan’, méltó a főtanács ítéletére; aki pedig azt mondja: ‘Bolond’, méltó a gyehenna tüzére.

A más dolgába való avatkozásnak három szintje van, és három módja is lehetséges...

Szintek:

- A családban;

- A közösségben;

- A munkahelyen, az Egyházban és a társadalomban.

Módok:

- Szóval: pletykával, rágalmazással, vitatkozással, manipulációval, intrikával, titok felfedéssel, stb.

 

- Tettel: kotnyeleskedéssel, illetéktelen beleavatkozással, kritikával, megszólással, befolyásolással, elferdítéssel, meggátolással, stb.

- Mulasztással: segítség szándékos nem nyújtása, jog mellőzése, kötelesség szándékos elmulasztása, hogy a másik dolga meghiúsuljon, stb.

Ezek a dolgok mindig haragot, kiábrándulást, elhidegülést, elidegenedést okoznak, ami aztán a kevésbé művelt, indulatosabb társadalmi rétegeknél, gyakran vezet tettelegességhez, sőt emberöléshez is...

Példák:

1. A családban

A szülők gyakran nehezen engedik el gyermekeiket az életben, és vannak olyanok, akik nem is tudatosítják, hogy nem engedték el őket. Ez eléggé gyakori az anya-lánya viszonyban, de néha előfordul az anya-fia viszonyban is. Az utóbbi csúnyább dolog, mert ebben ez esetben a fiú anyámasszony katonája lesz, és gyakran papucsférj is. Ezekben az esetekben, az esküvőnél, láthatatlan módon, ott áll az anyós is az oltárnál, a fiatal pár között… Az ilyen házasságoknál, aztán az anyós mindig beleavatkozik a dolgokba. Ott soha nem lehet békesség, nem lehet igazi, harmonikus házasság, a házastársak soha sem nőnek fel a házasság szentségéhez és a gyerekek is súlyosan sérültek lesznek. Aztán meg van ahol a fiatalok egy gazdaságban, egy udvaron élnek a szülőkkel. Ilyenkor előfordul, hogy az apa nem tud lemondani a gazdaság, az udvar egy részéről, és azt gondolja, hogy míg él, beleavatkozhat a fia dolgába. Ez is nagy nyomorúság...

2. A közösségben

Legyen az krisztusi közösség, vagy legyen az bélyeggyűjtő egyesület, de egy közösségben mindig vannak és kell is legyenek szabályok. Ezeket a szabályokat és a vele járó feladatokat bizonyos szerepkörökre kiválasztott, kijelölt személyek felügyelik és látják el. Minden közösségben nagy probléma az illetéktelen beavatkozás. Ez lehet egy belső, vagy egy  külső beavatkozás. Lényeg az, hogy valaki beleavatkozik a vezető feladatkörébe, felülírja valamelyik felelős vezető kompetenciáját és hatáskörét. Ez lehet direkt módon, mint a felelős személy dolgába való beleavatkozás, vagy lehet indirekt módon, a tagok megzavarása által, ami miatt aztán felbolydul az egész közösség. Az ilyen dolog komoly békétlenséget szül, és a kezelése nem kis fejfájást okoz...

3. A munkahelyen, az Egyházban és a társadalomban 

Minden munkahelyen - és ez már klasszikus dolog - az egyik legnagyobb probléma a hatáskörök megsértése. Mindig akad valaki, aki jobban tudja a másik dolgát, mint a sajátját, amit persze ő nem végez el rendesen... Vannak, akik mindig megszólják, kritizálják mások munkáját, de a magukéval keveset törődnek. Aztán ne adj' isten, hogy valaki figyelmeztesse az ilyent egy tévedésére, mert akkor kitör a ribillíó… Ugyanakkor, manapság divattá vált a névtelen, vagy nyílt internetes fórumozás: kritizálás, megszólás, rágalmazás, gyalázkodás, stb. anélkül, hogy tudatosítanák, hogy ezek más dolgába való illetéktelen beleavatkozások. Gyakran a papokat meg a püspököket is kiosztjuk egy-egy fórumon, úgy gondolván, hogy ezek a dolgok ránk is tartoznak, hiszen elvégre mi is keresztények vagyunk, és az egyházmegye, egyházközség dolgai ránk is tartoznak. Tévedés... A pápát kiigazítani a biborosok illetékesek, azokat pedig a püspökök testülete. A püspököt kiigazítani, a püspöktársai, vagy esetleg a papok illetékesek. A papot a püspöke meg a paptársai illetékesek helyretenni. Minekünk, laikusoknak, megvan a magunk dolga és területe. Azzal kellene foglalkoznunk, mert van, amit kiigazítsunk és kigyomláljunk a magunk portáján. Itt kivetel lehet az az eset, amikor a hit védelméről van szó, ami mindnyájunk feladata és hatásköre (Júd 1:3). Akkor fel kell szólalni, de csakis a megfelelő módon. És még nem is szóltam semmit a politizálás visszásságairól, vagy a világi előljárók szidalmazásáról...

(Júd 1:3) Szeretteim, minden igyekezettel azon vagyok, hogy közös üdvösségünkről írjak nektek. Szükségesnek véltem, hogy írásban kérjelek titeket, küzdjetek a hitért, amely egyszer s mindenkorra szóló öröksége a szenteknek.

Gyakran nem is gondoljuk meg, hogy nem szabadna beleavatkoznunk olyan dolgokba, amelyek nem tartoznak ránk, nem a mi dolgunk, nem a mi hatáskörünk, amelyekben nem vagyunk illetékesek. Meg akarjuk váltani a világot, holott az már meg van váltva, és meg akarjuk változtatni azt a helyzetet, amelyet nálunknál sokkal hatalmasabbak kellene megváltoztassák. Gondoljuk meg: ne akarjunk Isten helyébe lépni... Végül is az Úr tart minden dolgot a kezében, és az Ő kompetenciája a dolgok rendezése. Mi törődjünk a magunk dolgával...

Uram Jézus, bocsánatodért esedezem, hogy oly sokszor, olyan dolgokba avatkoztam, amelyekben nem voltam illetékes. Ilyenkor alaptalanul és nevetséges módon nagyra tartottam méltatlan személyemet, és ugyanakkor zűrzavart is okoztam az általános rendben. Uram irgalmazz nekem, oktalan bűnösnek! Ámen.

Márta és Mária III.

(Lk 10:30-42) Amikor továbbhaladtak, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony a házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához, és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok munka. Ezért odajött, és így szólt: Uram, nem törődsz azzal, hogy a testvérem magamra hagyott a munkában? Mondd hát neki, hogy segítsen! Az Úr azonban így felelt neki: Márta, Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária a jó részt választotta, amelyet nem vehetnek el tőle.

Mária és Márta esetét már többször is átelmélkedtem, és azt hittem, hogy ezt a témát már kimerítettem. Hát tévedtem... Megtapasztaltam egy fiatal pap prédikációja által, hogy még mindig vannak új szempontok, amelyek kiegészíthetnek egy-egy szentírás magyarázatot...

Azt felismertem, hogy lelki szempontból, mi nem csak Mária, vagy nem csak Márta szerepében vagyunk, hanem mindkettő bennünk van, de a példázat, alábbi, 2.-es számú mondanivalója újdonság volt számomra is...

Tehát a példázat mondanivalója három szempontot tartalmaz:

1. Ez a példázat, eltérően a többi példázattól, nem arra hív, hogy egyik vagy másik oldal, egyik vagy másik lelkület között válasszunk, hanem mindkettőnek jelen kell lennie bennünk. Amikor mindkét lelkületet, a Mária és a Márta lelkületet ápoljuk magunkban, akkor meg kell találnunk a helyes sorrendet és arányt a két lelkület között. Mária a szemlélődő, elmélkedõ, imádkozó, Úr Jézust meghallgató lelkületet jelképezi, Márta pedig a Szentlélek kegyelmével eltelt, krisztusi szeretetből fakadó szolgálatot. Tehát “Ora et labora”, vagyis “Imádkozzál és dolgozzál”, ahogyan azt Nursiai Szent Benedek mondta. Tehát a helyes sorrend az, hogy először leülünk Krisztus lábaihoz, töltekezünk Őbelőle, majd elindulunk és szolgálunk mások felé. A helyes arány pedig abban áll, hogy az imaidő nem tehet süketté bennünket a felebarát sürgető kérésére, és a sok szolgálat nem kényszeríthet az imaidő elhanyagolására vagy feladására. Az első tévedés érzéketlenné tesz a felebarátom iránt, míg a második tévedés lelki kiégéshez vezet. Meg kell találnunk a helyes arányt az ima és a szolgálat között, és jól kell gazdálkodnunk a lelki, kegyelmi tartalékainkkal.

2. A második, és egyben újdonságként ható szempont: Hogyan hallgatunk meg másokat, és hogyan végezzük szolgálatainkat és jócselekedeteinket. Mária figyelmesen hallgatta az Úr Jézust. Nekünk van-e fülünk, van-e tűrelmünk, empátiánk figyelmesen meghallgatni az embereket, vagy csak azt halljuk meg mondanivalójukból, amit hallani szeretnénk?... Márta szolgált az Úr Jézusnak, a ház népének, és azt szolgálta fel nekik, amire szükségük volt. Amikor mi szolgálni akarunk, és jót akarunk cselekedni, azt tesszük-e amire valóban szükége van a másiknak, vagy azt, amit mi rá akarunk erőltetni?... Van olyan, aki meghallgat valakit, és a saját problémáit gondolja bele a másik problémájába. Van olyan, aki ha cipőt akar venni valakinek, azt a cipőt veszi meg neki, amelyet ő szeretett volna magának egykor, és nem azt, amelyik a másiknak tetszik...

3. Mária a jobbik részt választotta, amit nem is veszített el... Lehetünk, és kell is, hogy legyünk Márta szerepében, mert így érdemeket és kincset szerzünk az örök életre, de nem feledhetjük el, hogy a szeretetszolgálatunk egyszer csak véget ér. Mi magunk is egyszer megállunk, és megnyugszunk cselekedeteinkben. Eljön számunkra is az örök szombat, a megnyugvás ideje (Zsid 4:1-10). Akkor már csak a jobbik rész marad, vagyis csak a Mária része, az Isten végtelen és örökkön boldogító színelátása...

(Zsid 4:1-10) Óvakodjunk ezért attól, hogy közületek bárki úgy vélekedjen, még késlekedhet bemenni nyugalmába, mert még érvényben van az ígéret. Hozzánk éppúgy eljutott az üdvösség örömhíre, mint őhozzájuk; ám nekik nem vált hasznukra a tanítás, mert nem csatlakoztak azokhoz, akik hittel hallgatták. Nyugalma országába ugyanis csak akkor jutunk el, ha hívők vagyunk. Mert ezt mondta: Megesküdtem hát haragomban, hogy nyugalmamba be nem mennek. A világ teremtése óta művei ugyan befejeződtek, mint ahogy egy helyen a hetedik nappal kapcsolatban megállapítja: „A hetedik napon az Isten megpihent minden munkájától.” Itt mégis így nyilatkozik: „Nyugalmamba nem mennek be.” Azaz még hátra van, hogy némelyek eljussanak, ugyanakkor mások, akik már korábban hallották az evangéliumot, hitetlenségük következtében nem jutottak el oda. Azért ismét kijelölt egy napot, egy „má”-t. Dávid által mondatja annyi idő után, amit már előbb idéztünk: Ma, amikor majd meghalljátok szavát, ne keményítsétek meg a szíveteket. Ha Józsue megszerezte volna nekik nyugalma országát, nem szólt volna egy másik, későbbi napról. A szombati nyugalom tehát még ezután vár az Isten népére. Aki ugyanis belép nyugalma országába, az megpihen minden munkájától, mint ahogy az Isten is megpihent a magáétól.

Uram Jézus, add nekünk, hogy mi is bemehessünk a nyugalom helyére, amelyet készítettél számunkra, az örök szombatba. Ámen.

Márta és Mária - 2007

Márta és Mária - 2011

Fordítsd oda neki a másikat is

(Mt 5:38-42) Hallottátok, hogy azt mondták: ‘Szemet szemért, és fogat fogért’. Én viszont azt mondom nektek: ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem aki megüt téged a jobb arcodon, fordítsd oda neki a másikat is. És aki el akarja perelni tőled az ingedet, engedd át neki a köpenyedet is; s ha valaki kényszerít téged egy mérföldnyire, menj el vele kettőre. Aki kér tőled, annak adj, és attól, aki kölcsön akar kérni tőled, el ne fordulj. 

Erről a pofozkodós evangéliumi részrôl kétféle érvelést is hallottam:

1. Az első arról szólt, hogy valahol egy plébánosnak, munkások dolgoztak a plébánia udvarán. Az egyik munkás igen pogány mósra káromkodott a munka közben. A plébános kiment és megszidta a munkást a viselkedése miatt. Erre a munkás lekevert a papnak egy jókora pofont. A plébános nem esett kétségbe, hanem odafordította neki a másik orcáját is. A munkás oda is lekevert neki egy pofont. Ekkor a plébános azt mondta neki: Na, eddig volt Jézus. Most jövök én... És mivel a plébános úr rendkivül jó testi kondiciónak örvendett, így hát jól ellátta a baját az arcátlan munkásnak...

2. A második érvelés arról szól, hogy amikor az Úr Jézust elvitték a tanács elé, és a szolga arcul ütötte, akkor nem a másik orcáját fordította oda, hanem azt kérdezte a szolgától, hogy miért ütötte meg? Ha hibás, akkor mondja meg, de ha nem, akkor miért üti? (Jn 18:22-23)

(Jn 18:22-23) E szavakra az egyik ott álló poroszló arcul ütötte Jézust. „Így felelsz a főpapnak?” – förmedt rá. Jézus csak ennyit mondott: „Ha rosszul szóltam, bizonyítsd be a rosszat, de ha jól, miért ütsz engem?”

Miről is van itt szó valójában, ebben a pofozkodásban?... Mindnyájan éltünk már át olyan kellemetlen vagy fájdalmas megtapasztalásokat, amikor valaki annyira arcátlan, szemtelenül durva, sértőn lekezelő, megvetőn nagyképű, tisztességtelenül igazságtalan, hogy úgy érezzük, mintha arcul ütött volna minket. Még a szemünk is megrebben ilyenkor. Na, hát erről a pofozkodásról van itt szó... Ilyenkor az a természetes reakciónk, hogy megfogadjuk magunknak, hogy: soha, de soha nem állunk szóba ezzel a nagy paraszttal... De az Úr Jézus arra tanít minket, hogy holnap is álljunk szóba vele szeretettel, és fogadjuk el a sértő pofont a másik arcunkra is...

S aztán tovább?... A másik arcunk után?... Csináljunk úgy, mint az a plébános: Eddig volt Jézus, s most jövök én?... Nem. A játék kezdődik előlről... Ja, hogy meddig? Hát, van az a vicc a székellyel meg a fiával, amikor rakják a szénásszekeret: "Tűrünk-e édesapám?" (mármint hogy a szénát, a szerkér sarkainál, rakás közben) "Tűrünk fiam, míg él az anyád..." - válaszolta az apja.

Meddig kell tűrni és folyton odaforditani a másik arcunkat is pofonra? Hát, amíg élünk... Hogyan lehetséges ez? Úgy, ahogyan az Úr Jézus is tette... Megbocsájtott nekünk, még mielőtt megtértünk volna, és bűnbocsánatért folyamodtunk volna. Mi egyfolytában sebeket ejtettünk rajta, és ejtünk ma is bűneinkkel, de Ő azt mondta: Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják mit tesznek... (Lk 23:34)

(Iz 50:6) Hátamat odatartottam az ütlegelõknek, és orcámat a tépdesõknek; arcomat nem rejtettem el a gyalázás és köpdösés elõl.

(Lk 23:34) Jézus pedig mondta: „Atyám, bocsáss meg nekik, hisz nem tudják, mit tesznek.”

(Kol 3:13) Viseljétek el egymást, és bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza van a másik ellen. Ahogy az Úr megbocsátott nektek, ti is bocsássatok meg egymásnak.

A megbocsátásak három fajtája van:

1. Megbocsájtok, de nem felejtek... Ez valójában nem is megbocsájtás, hanem a sérelmek számlálása;

2. Megbocsátok, ha megkövetnek engem. Ez a feltételes megbocsátás...

(Lk 17:4) Ha hétszer vétkezik is naponta ellened, és hétszer fordul hozzád azzal, hogy »bánom«, bocsáss meg neki.

3. Megbocsátok feltétel nélkül: előre megbocsátok, mindig megbocsátok és mindig előlről kezdem a kapcsolatot, soha bele nem fáradva...

(Mt 18:21-22) Akkor Péter odament hozzá és azt mondta neki: »Uram! Hányszor vétkezhet ellenem a testvérem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer?  Jézus azt felelte neki: »Nem azt mondom, hogy hétszer, hanem hogy hetvenszer hétszer.

(1Kor 13:4-7) A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem tapintatlan, nem keresi a magáét, nem gerjed haragra, nem feltételezi a rosszat, nem örül a gonoszságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

Tulajdonképpen, a harmadik megbocsátás jelenti azt, hogy mindig odafordítjuk a másik arcunkat is... A mindennapi békés újrakezdés azzal a nehéz természetű emberrel, akit az Úr mellénk rendelt utitársul az élet útján, az a megbocsátó szeretet... Jusson eszünkbe: ha az Úr nehéz embert rendelt mellénk, akkor adjunk hálát érte, mert a nehéz emberek által csíszol bennünket tökéletes gyémántokká...

Mennyei Atyánk, hálát adunk most minden nehéz emberért, akit mellénk rendeltél az életben, mert általuk csíszoltál minket. Ámen.

Mint a gyerekek

(Mt 18:1-5) Abban az időben történt, hogy odamentek Jézushoz a tanítványok és megkérdezték tőle: „Ki a legnagyobb a mennyek országában?” Odahívott egy gyereket, közéjük állította, s azt mondta: „Bizony mondom nektek, ha nem változtok meg, s nem lesztek olyanok, mint a gyerekek, nem mentek be a mennyek országába. Aki tehát megalázza magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb a mennyek országában. Aki befogad egy ilyen gyereket a nevemben, engem fogad be. De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék.

Amikor gyermeki lelkületről van szó, akkor sokan valamiféle édeske, gyermekes magatartásra, naiv egyszerűségre és kedvességre gondolnak. Azonban, valójában a gyermeki lelkület egy józan, realista, magunk helyét igazán ismerő magatartás...

A krisztuskövetők gyermeki lelkületét három dolog is megköveteli:

1. A Sátán piramidion státusza;

2. A láthatatlan teremtés kolosszális volta;

3. A kisded Jézus.

1. A Sátán piramidion státusza

A piramidion a piramis azonos arányú csúcsköve, amely a piramis legtetején áll. A piramidion magába foglalja a piramis arányainak principiumát, és maga alatt tudja az ő formájára alkotott piramis minden egyes kövét. Ez egy kegyetlen, gonosz, önmagát magasztaló hierarchia. Ezt tette a Sátán, amikor fellázadt Isten ellen, amikor magával csábította a bukott angyalokat (Jel 12:4). Elrabolta a teremtett világot Teremtőjétől, és mindenek fölé magasztalta magát. Olyannyira magához ragadta, és olyannyira magáénak gondolja e világot, hogy még az Úr Jézust is megkísértette a pusztában, és az Úr Jézus maga is e világ fejedelmének nevezte őt...

(Mt 4:8-9) Végül egy igen magas hegyre vitte az ördög, s felvonultatta szeme előtt a világ minden országát és dicsőségüket. „Ezt mind neked adom – mondta –, ha leborulva imádsz engem.”

(Jn 14:30)  Már nem beszélek soká nektek, mert közeleg a világ fejedelme. Rajtam nincs hatalma.

(Jel 12:4) Farkával lesöpörte az ég csillagainak egyharmadát, és a földre szórta. Ekkor a sárkány odaállt a szülő asszony elé, hogy mihelyt megszül, elnyelje gyermekét.

Innentől fogva Isten akarata, hogy a hierarchia piramisa a fejére álljon: a kicsiből legyen nagy, és a nagyból legyen a kicsi. A kicsinyek és alázatosak azok, akiket Isten felmagasztal, és a nagyok, a hatalmasok azok, akiket letaszít trónjukról...

(Mt 23:12) Aki felmagasztalja magát, azt megalázzák, aki megalázza magát, azt felmagasztalják.

(Lk 1:51-52) Karja bizonyságot tett hatalmáról: szétszórta a szívük szándékában gőgösöket, letaszította trónjukról a hatalmasokat, az alázatosakat pedig fölemelte.

A Sátán logikája a könyörtelen leigázás és a kegyetlen uralkodás. Láthajuk az okkult szimbólumokon, mint pl. az amerikai egydollároson, vagy a dél-amerikai okkult, titokzatos eredetű műtárgy leleteken, hogy a piramis csúcsán egy piramidion található, amelyen a mindent látó szem van ábrázolva. Ez a gonosz szeme, amely mindent figyel, mindent uralni és leigázni akar, és hatalma alá akar mindent kényszeríteni. Ennek az uralomnak hajtóereje az önistenítés, az önmagasztalás, a versengés, a gonoszság és a gyűlölet...

 

 

Ezzel szemben az Úr Jézus arra hív minket, hogy rendeljük alá magunkat mindenkinek (Mk 9:35), legyünk a legkisebbek, mindenkinek a szolgái és foglaljuk el az utolsó helyet (Lk 14:10). Ennek az elvnek hajtóereje az alázat, a nagylelkűség és leginkább a szeretet...

(Mk 9:35) Leült, odahívta a tizenkettőt, s így szólt: „Ha valaki első akar lenni, legyen a legutolsó, mindenkinek a szolgája.”

(Lk 14:10) Ha meghívnak, inkább menj, telepedjél le az utolsó helyre. Akkor odajön majd, aki téged meghívott és azt mondja: Barátom, jöjj följebb! Így becsületed lesz az egész asztaltársaság előtt.

2. A láthatatlan teremtés kolosszális volta

Isten minden láthatónak és láthatatlannak Teremtője (Zsid 11:3). A hitetlen ember csak ezt az anyagi világot látja hatamasnak és végtelennek, de valójában a látható világ semmi a transzcendens, a láthatatlan szellemi dimenzióhoz képest...

(Zsid 11:3) A hitből ismerjük meg, hogy a világot az Isten szava alkotta, vagyis a látható a láthatatlanból lett.

Itt, ebben a világban, az emberek csak futkosnak, törtetnek, kevélykednek, egymás fejére hágnak, de ha látnák a szellemi lényeket, az angyali karokat, akkor igencsak megrendülnének, és nevetségesen aprónak látnák magukat. A kevély ember, ki önmagát mások fölé helyezi, egyszerűen nevetséges a mindenség rendjében...

(Zsolt 37:13) Az Úr nevet rajta, mert látja, hogy eljön majd a napja.

Az ember olyan pici az angyalokhoz képest, méreteiben, képességeiben, lehetőségeiben és hatalmában, hogy ha tényleg tudatosítaná, látná helyzetét, akkor igencsak behúzná a fülét-farkát. Láthattunk egy-egy nagy szentet, akiket a világ ugyan nem becsült nagyra, de az életszentségre törekvők nagyra tartanak, és még azokról is azt mondja az Úr Jézus, hogy bizony nagyon kicsik a mennyeiekhez képest (Lk 7:28, Jel 19:10)...

(Lk 7:28) Mondom nektek: asszonyok szülöttei között nincs nagyobb (próféta) mint (Keresztelő) János. De, aki legkisebb a mennyek országában, nagyobb mint ő.”

(Jel 19:10)  Lába elé borultam, hogy imádjam, de ő így szólt hozzám: „Vigyázz, ne (tedd)! Csak Istent imádd! Én csak szolgatársad vagyok és testvéreidé, akik tanúságot tesznek Jézusról. A Jézusról tett tanúság a prófétálás lelke.

Tudomásul kell vennünk, hogy mi emberek, a teremtés rendjében, a legkisebbek és a legalacsonyabb rendűek vagyunk, és mi állunk legközelebb az angyaghoz, mert nekünk angyagi testtel rendelkező természetünk van. Porból lettünk és porrá válunk (Ter 3:19)... Mi itt vagynuk e földön, az anyagi világban, és csak kegyelemből vétetünk fel a magasba (Ef 2:8-9), az emeletre, vagyis a mennybe (Préd 5:2)...

(Ter 3:19) Arcod verejtékével edd kenyeredet, míg vissza nem térsz a földbe, amelyből vétettél,– mert por vagy, és visszatérsz a porba!

(Préd 5:2) Ne gyorsalkodjál a te száddal, és a te elméd ne siessen valamit szólni Isten előtt; mert az Isten mennyben van, te pedig e földön, azért a te beszéded kevés legyen...

(Ef 2:8-9) Mert kegyelemből üdvözültetek a hit által. Ez nem tőletek van, hanem Isten ajándéka: nem tettek által, hogy senki se dicsekedjék.

3. A kisded Jézus

Az örök Ige testté lett Mária méhében (Jn 1:14), és teljesen kiüresítette önmagát (Fil 2:5-8). Kisdedként jött az emberek közé, a betlehemi barlang istállójában. Ha Isten Fia, az Úr Jézus Krisztus, Isten létére felvállata a legkisebbek és a legszegényebbek sorsát, akkor a nagyravágyó embernek semmilyen mentsége sincs...

(Fil 2:5-8) Ugyanazt a lelkületet ápoljátok magatokban, amely Krisztus Jézusban volt. Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.

(Mt 11:23) Te meg Kafarnaum! Vajon az égig emelkedel? A pokolba süllyedsz. Ha Szodomában történtek volna a nálatok történt csodák, a mai napig állna.

(Jn 1:14) Az Ige testté lett, és köztünk lakott. Mi láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya Egyszülöttjének dicsőségét, aki telve volt kegyelemmel és igazsággal.

A kegyes nagyravágyás és a szent hirarchia

Sajnos, gyakran előfordul, hogy egyes krisztuskövetők karriert látnak Isten szolgálatában. Legyen az pap, szerzetes vagy világi evangelizátor, gyakran átmentik világias gondolkodásukat, törtetésüket és önmegvalósító vágyukat az Úr szőlősébe. Ott elkezdik a többi munkás fölé helyezni magukat: pozíciót, rangot, címet, megtiszteltetést és kitüntetést akarnak szerezni maguknak (Mt 23:10). Az ilyenek semmit sem értettek meg a nemes harcból, a krisztusi küzdelemből. Márpedig, aki nem küzd szabályszerűen, az nem nyeri el koszorúját...

(Mt 18:10) Vigyázzatok, ne vessetek meg egyet se e kicsik közül! Mondom nektek: angyalaik az égben szüntelenül látják mennyei Atyám arcát.       

(Mt 23:10, Károli) Doktoroknak se hivassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus.

(2Tim 2:5) Ha pedig küzd is valaki, nem koronáztatik meg, ha nem szabályszerűen küzd.    

                                            

Mi Istennél nyerjük el az igazi jutalmunkat, ami abban áll, hogy kegyelemből nyerjük el örök helyünket, pozíciónkat a szent hierarchiában, amelyet Isten öröktől fogva rendelt választottainak (Lk 16:12). Ezáltal részesülünk az Úr Jézus trónjából (Jel 3:21)...

(Lk 16:12) És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket?

(Jel 3:21) Aki győz, annak megadom, hogy velem üljön trónomon, mint ahogy én is győztem, és Atyámmal ülök az ő trónján.

A mi dolgunk közreműködni a kegyelemmel, és Isten akaratát cselekedni. Akkor majd lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők, és mindenki elnyeri jutalmát érdemei szerint...

(Mt 16:27) Az Emberfia ugyanis el fog jönni angyalaival Atyja dicsőségében és akkor megfizet mindenkinek tetteihez mérten.

(Mt 19:30) Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.

(Jn 14:3) Ha aztán elmentem, helyet készítettem, ismét eljövök, és magammal viszlek titeket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.

Jusson eszünkbe, hogy amikor gyerekek voltunk, még semmink sem volt, nem voltunk valakik, és minden bajunkkal a szüleinkhez szaladtunk...

Urunk Jézus! Belátjuk kicsinységünket és nyomorúságunkat. Köszönjük, hogy kegyelmed által megirmerhettük valós mivoltunkat, és érdemeid által emeltetünk fel a magasba. Ámen.

Én vagyok a feltámadás és az élet

(Jn 11:20-27) Amikor Márta meghallotta, hogy Jézus közeledik, eléje sietett, Mária pedig otthon maradt. „Uram – szólította meg Márta Jézust –, ha itt lettél volna, nem halt volna meg testvérem. De most is tudom, hogy bármit kérsz az Istentől, megadja neked.” Jézus megnyugtatta: „Feltámad testvéred.” „Tudom, hogy feltámad – mondta Márta – majd a feltámadáskor, az utolsó napon.” Jézus így folytatta: „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog. Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” „Igen, Uram – felelte –, hiszem, hogy te vagy a Messiás, az Isten Fia, aki a világba jön.”

Amikor az ember először ismeri meg az Úr Jézust, akkor a földi, test szerinti názáreti Jézusba lesz szerelmes. Keresi, kutatja a galileai vidéken járó Jézus szavait, és követi a lába nyomát. Elképzeli valamelyik Jézus élete című film alapján az Ő ábrázatát, haját, szakállát, köntösét és saruját... Fontos az embernek, hogy el tudja képzelni az Úr Jézust, de valójában, senki sem tudja, hogy Ő hogy nézett ki. Érdekes, hogy az apostolok, akik évekig jártak vele, nem tartották fontosnak megjegyezni, hogy az Úr Jézusnak milyen volt a termete, milyen volt a haja színe, a szeme, vagy milyen volt az arca (Iz 53:2). Semmit sem írtak erről, és okkal, mert nem az az örömhír lényege, hogy az Urat test szerint ismerjük...

(Iz 53:2) Úgy nőtt fel előttünk, mint a hajtás, és mint a gyökér a szomjas földből. Nem volt sem szép, sem ékes, hiszen láttuk, a külsejére nézve nem volt vonzó.

(Róm 8:9) Ti nem test szerinti, hanem Lélek szerinti emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé.

A evangélium lényege az örömhír, hogy Isten elküldte nekünk egyszülött Fiát, hogy minket megváltson, és a tanúskodás, hogy az Úr Jézus Krisztus valóban feltámadt. Ezért Szent Pál, aki már a megdicsőült Úr Jézussal találkozott a nagy fényességben (ApCsel 9:3-5), kihangsúlyozta, hogy nem a test szerinti Jézust kell nekünk ismernünk...

(ApCsel 9:3-5) Már Damaszkusz közelében járt, amikor az égből egyszerre nagy fényesség ragyogta körül. Földre hullott, és hallotta, hogy egy hang így szól hozzá: „Saul, Saul, miért üldözöl engem?” Erre megkérdezte: „Ki vagy, Uram?” Az folytatta: „Én vagyok Jézus, akit te üldözöl.

(2Kor 5:16) Azért mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sőt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.

Tehát az örömhírt hírdetőnek szüksége van egy második megtérésre, egy második találkozásra: a feltámadt Úr Jézus Krisztussal való találkozásra. Nekünk nemcsak a 2000 évvel ezelőtt a földön járó, tanító, gyógyító, ördögöket űző Jézusról kell beszélnünk, hanem tanúskodnunk kell a feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztusról. Ha nem ezt tesszük, akkor nem teljes az evangelizációnk, mert a feltámadás nélkül a hitünk mit sem ér...

(1Kor 15:12-32) Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása? Hiszen ha nincs a halottak feltámadása, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta a Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje. Mert ember által van a halál, ember által van a halottak feltámadása is. Mert ahogyan Ádámban mindnyájan meghalnak, úgy a Krisztusban is mindnyájan életre kelnek. Mindenki a maga rendje szerint: első zsengeként támadt fel Krisztus, azután az ő eljövetelekor következnek azok, akik a Krisztuséi. Azután jön a vég, amikor átadja az az uralmat Istennek és Atyának, amikor eltöröl minden fejedelemséget, minden hatalmat és erőt. Mert addig kell uralkodnia, míg lába alá nem veti valamennyi ellenségét. Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál. Mert Isten mindent az ő lába alá vetett. Amikor pedig azt mondja, hogy minden alá van vetve, nyilvánvaló, hogy annak kivételével, aki neki alávetett mindent. Amikor pedig majd alávettetett neki minden, akkor maga a Fiú is aláveti magát annak, aki alávetett neki mindent, hogy Isten legyen minden mindenekben. Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük? Miért vállalunk veszedelmet mi is minden percben? Naponként a halállal nézünk szembe, oly igaz ez, testvéreim, mint a veletek való dicsekvésem a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban. Ha csak emberi módon küzdöttem a vadállatokkal Efezusban, mi hasznom belőle? Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk”.

Izrael népe már az ószövetségben is hitt a feltámadásban (Ez 37:5-6, Jób 19:25-27), de akkor is voltak olyanok, akik nem hittek, mint ahogyan ma is vannak. Ilyenek voltak a szadduceusok, akik tagadták a feltámadást, és ilyenek ma az agnosztikusok is (Mt 22:23)...

(Mt 22:23) Aznap még szadduceusok is mentek hozzá, akik tagadták a feltámadást.

(Ez 37:5-6) Ezt üzeni az Úr, az Isten ezeknek a csontoknak: Nézzétek, éltető leheletet adok belétek, és megelevenedtek. Ellátlak inakkal és beborítlak hússal benneteket; bőrt húzok rátok és éltető leheletet adok nektek, és élni fogtok. Akkor megtudjátok, hogy én vagyok az Úr.

(Jób 19:25-27) Mert tudom, hogy megváltóm él, s a végső napon felkelek a földről; és ismét körülvesz a bőröm, és saját testemben látom meg Istenemet; én magam látom meg őt, és önnön szemem nézi őt, és nem más!

1. Feltámadásunk a keresztségben

Szent Páltól tudjuk, hogy az Úr Jézus Krisztus halálára keresztelkedtünk meg, és Őbenne támadunk fel egy új életre...

(Róm 6:3) Vagy nem tudjátok, hogy mindnyájan, akik megkeresztelkedtünk Krisztus Jézusra, az ő halálára keresztelkedtünk meg?

(Kol 2:12) Benne temetkeztetek el a keresztségben, és benne támadtatok fel, annak az Istennek az erejébe vetett hit által, aki Őt a halálból feltámasztotta. 

Sőt, Szent Pál tovább fokozza... Nemcsak az Úr Jézus Krisztus halálára keresztelkedünk meg, hanem mindazok halálára is, akik Krisztusban szenderedtek el...

(1Kor 15:29) Különben mi értelme van annak, hogy a halottakért megkeresztelkednek? Ha a halottak egyáltalán nem támadnak fel, miért keresztelkednek meg értük?

Olvashatjuk Szent Pál levelében, hogy Ádámban mindnyájan meghaltunk az eredeti bűn által, mert mindnyájan vétkeztünk, és nélkülözzük Isten dicsőségét...

(Róm 3:23) Mindnyájan vétkeztek ugyanis és nélkülözik Isten dicsőségét.

Test szerint, szüleinktől egyesüléséből származva, az eredeti bűn halálába születtünk bele, és el voltunk szakítva Istentől. A keresztségben, víz és Szentlélek által (Jn 3:5), meghaltunk e világnak, és eltemetkeztünk test szerint az Úr Jézus Krisztus kereszthalálában, hogy feltámadjunk lélekben Krisztussal (Róm 6:4), a fogadott istengyermeki állapotban (Róm 8:15)...

(Jn 3:5) Erre Jézus azt mondta: „Bizony, bizony, mondom neked: Aki nem vízből és Szentlélekből születik, az nem megy be az Isten országába.

(Róm 6:4) A keresztség által ugyanis eltemetkeztünk vele együtt a halálba, hogy amint Krisztus feltámadt a halottak közül az Atya dicsősége által, éppúgy mi is az új életben járjunk.

(Róm 8:15) Nem a szolgaság lelkét kaptátok ugyanis, hogy ismét félelemben éljetek, hanem a fogadott fiúság lelkét nyertétek el, általa kiáltjuk: Abba, Atya!

Tehát a keresztségben meghalunk a testnek és a világnak, hogy feltámadjunk lélekben Istennek. E lelki karaktert adó szentség nemcsak egy esemény, hanem egy folyamat elindítója is, amelyben egyre inkább meghalunk a testnek és a világnak, öldökölve tagjainkban a testieket, hogy növekedjünk a kegyelem által lélekben...

(Róm 8:1-14) Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, a kik Krisztus Jézusban vannak, kik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint. Mert a Jézus Krisztusban való élet lelkének törvénye megszabadított engem a bűn és a halál törvényétől. Mert a mi a törvénynek lehetetlen vala, mivelhogy erőtelen vala a test miatt, az Isten az ő Fiát elbocsátván bűn testének hasonlatosságában és a bűnért, kárhoztatá a bűnt a testben. Hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint. Mert a test szerint valók a test dolgaira gondolnak; a Lélek szerint valók pedig a Lélek dolgaira. Mert a testnek gondolata halál; a Lélek gondolata pedig élet és békesség. Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti. A kik pedig testben vannak, nem lehetnek kedvesek Isten előtt. De ti nem vagytok testben, hanem lélekben, ha ugyan az Isten Lelke lakik bennetek. A kiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé. Hogyha pedig Krisztus ti bennetek van, jóllehet a test holt a bűn miatt, a lélek ellenben élet az igazságért. De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által. Annakokáért atyámfiai, nem vagyunk adósok a testnek, hogy test szerint éljünk: Mert, ha test szerint éltek, meghaltok; de ha a test cselekedeteit a lélekkel megöldökölitek, éltek. Mert a kiket Isten Lelke vezérel, azok Istennek fiai. Mert nem kaptatok szolgaság lelkét ismét a félelemre, hanem a fiúságnak Lelkét kaptátok, a ki által kiáltjuk: Abbá, Atyám!

2. Feltámadásunk a szentmisében

A vasárnapi szentmise, a hét első napjának, a feltámadás napjának ünneplése. A szentmisében, az áldozati liturgiában, amikor megtörténik az átváltoztatás, akkor a kenyér és a bor színe alatt, az élő, feltámadt és megdicsőült Úr Jézus Krisztus szent teste jelenik meg valóságosan. A legméltóságosabb Oltáriszentségben, az Úr Jézus Krisztus szent testében és vérében, benne van az egész mindenség és az egész üdvtörténet, mert Őbenne foglaltatik össze az egész teremtett világ, kezdetétől a végezetéig és így, mi is benne vagyunk az egész életünkkel és sorsunkkal...

(Kol 1:19-20) Úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjék az egész teljesség, s hogy általa békítsen ki magával mindent a földön és a mennyben, minthogy Ő a kereszten vérével békességet szerzett.

Ezért, amikor szentáldozáshoz járulunk, akkor részesülünk az Úr Jézus Krisztus feltámadásban, és ekkor az Úr Jézus a mennyei Atya kebelére visz minket. Kb. 10 percig, amíg az Oltáriszentség anyagi színe fel nem oldódik keblünkben, a legszorosabb kapcsolatban vagyunk a feltámadt Krisztussal, és Őáltala, Ővele és Őbenne a mennyei Atyával, Akinek keblére szállunk...

Még a protestánsok is, akik nem hisznek az Oltáriszentségben, és csak úrvacsorát tartanak, ők is részesülnek valamilyen tökéletlen és töredékes módon e szentség javaiból, és az Úr oltáráról lefolyó kegyelem áradatából, amely Katolikus Egyházából árad szét a világba (Dominus Iesus IV. - Hittani Kongregáció).

3. Feltámadásunk a szentgyónásban

Ha lélek szerint élünk, akkor a kegyelem ereje megvéd minket a nagyobb bűnöktől. De sajnos, az ember néha elfordul Istentől, és tudatosan követ el súlyos bűnöket. Ezek aztán lehetnek halálos bűnök is (1Ján 5:16), amelyek elszakítanak Istentől, és a lélek halálát okozzák. Ez a tékozló fiú állapota (Lk 15:13)…

(Lk 15:13) Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét, elment egy távoli országba, és ott léha élettel eltékozolta vagyonát.

(1Ján 5:16) Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, a ki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön.

A tékozló fiút mindig hazavárja az irgalmas Atya, és hazavárják mindazok is, akik szeretik őt, imádkoznak érte és hisznek újjászületésében (Lk 15:32). A hazatérés nem más, mint a bűnbánat, a lélek töredelme, amely által a bűnös ember belátja, hogy vétkezett, hogy tehetetlen, és Isten irgalmára szorul (Lk 15:17-18)... 

(Lk 15:17-18) Ekkor magába szállt: Apám házában a sok napszámos bővelkedik kenyérben – mondta –, én meg éhen halok itt. Útra kelek, hazamegyek apámhoz, és megvallom: Apám, vétkeztem az ég ellen és teellened.

(Lk 15:32) S illett vigadnunk és örülnünk, mert ez az öcséd halott volt, és életre kelt, elveszett, és megkerült.

Az igazi bűnbánó ember sürgető szükségét érzi, hogy egy tappintható, hús-vér embernek mondhassa el bűneit, aki Krisztust és az egész Egyházat képviseli. Szükségét érzi, hogy legyen már valaki ezen a világon, aki az ő bűnbakja legyen, akire rádobhatja bűneit, hogy aztán kikergetve azt a pusztába, megszabaduljon tőlük (Lev 16:21). Ez a tappintható hús-vér valaki nem más, mint a felszentelt, gyóntató pap, aki a gyóntató fükében vár a bűnbánóra...

(Lev 16:20-21) Amikor befejezi a szentélynek, a megnyilatkozás sátorának és az oltárnak a kiengesztelését, hozassa oda a még élő bakot. Áron tegye mindkét kezét a fejére, és olvassa rá Izrael fiainak minden mulasztását, minden engedetlenségét és minden bűnét. Miután így a bak fejére olvasta őket, vezettesse a pusztába egy emberrel, aki késznek mutatkozik rá...

(2Kor 5:18) Mindez Istentől ered, akit Krisztus kiengesztelt irántunk, s aki ránk bízta a kiengesztelés szolgálatát.

A protestánsok, akik nem végeznek szentgyónást, jól teszik ha legalább lelkigondozáson vesznek részt, amelyben megvallják egymásnak bűneiket, imádkoznak egymásért, még ha nem is részesülnek feloldozásban. Bízzunk abban, hogy a mennyei Atyának nagy az irgalma, és minden igazi bűnbánónak megbocsátja bűneit az ő élethelyzete szerint...

(Jn 20:23) Akinek megbocsátjátok bűneit, bocsánatot nyer, akinek pedig megtartjátok, az bűnben marad.

(Jak 5:16) Valljátok meg tehát egymásnak bűneiteket és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Sokat tehet az igaznak odaadó könyörgése.

Aki jó szentgyónást végez és megvallja bűneit, az feltámad a lelki halálából, ahogyan feltámadt a hazatérő tékozló fiú is, és a sötétségből újból a világosságra megy...

 

4. Feltámadásunk testben

A feltámadásban való kételkedés, és annak szóval való tagadása súlyos bűn... Milyen szomorú dolog, amikor egy temetésen, a szent kereszt mögött haladva és a koporsót kísérve, azt mondják egyesek: Ki tudja?... Még senki se tért onnan vissza...  Az ilyen botránkoztató kijelentések hiábavalóvá teszik az Úr Jézus Krisztus kereszthalálát és feltámadását. Az ilyenek, ha meg nem térnek, bizonyára meghalnak bűneikben, és nem részesülnek a feltámadáskor Krisztus dicsőségében...

Alapvető különbség van az hitet megerősítő, jelszerű feltámadások között és az Úr Jézus Krisztus dicsőséges feltámadása között. Az Úr Jézus feltámasztotta Lázárt (Jn 12:9:11), Jairus leányát és a naimi ifjút, de ezek ismét meghaltak, mert csak a romlandó testükbe tért vissza a lelkük. Péter apostol is feltámasztotta Tabitát (ApCsel 9:40) és Pál apostol is Eutikhoszt (ApCsel 20:9), de ők is újból meghaltak. Az Úr Jézus Krisztus feltámadása azonban megdicsőült feltámadás, amelyen nincs többé hatalma a halálnak (1Kor 15:51-55). Ehhez hasonló testben támaszt fel minket is az Úr az utolsó napon (1Ján 3:2)...

(Jn 12:9-11) A zsidók közül sokan megtudták, hogy ott van, és odamentek, nemcsak Jézus miatt, hanem hogy Lázárt is lássák, akit föltámasztott a halálból. A főpapok pedig azon tanakodtak, hogy Lázárt is megölik, mert a zsidók közül sokan mentek oda miatta, és hittek Jézusban.

(1Kor 15:51-55) Nézzétek, titokba avatlak titeket: nem halunk meg ugyan mindnyájan, de mindnyájan eltávozunk, hirtelen egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra. Megszólal a harsona, mire a holtak romlatlanságra támadnak föl, mi pedig elváltozunk.Ennek a romlandó testnek föl kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Mikor pedig a romlandó test romlatlanságba öltözik, s a halandó halhatatlanságba, akkor válik valóra az Írás szava:„A győzelem elnyelte a halált: halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?”

(1Ján 3:2) Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy amikor megjelenik, hasonlók leszünk hozzá, mert látni fogjuk őt, úgy, amint van.
 

Mi, akik hiszünk az Úrban, nem halunk meg soha, és életünk végén, ha meg is hal a testünk, élni fogunk Krisztussal a mennyben. Átmegyünk az örök életbe, hogy majd feltámadjunk dicsőségben, az elredelt időben, romolhatatlan testben, mert a Krisztusba vetett reményünk meg nem csalhat minket (Róm 5:5)...

             
(Mt 16:28) Bizony mondom néktek: Azok között, a kik itt állanak, vannak némelyek, a kik nem kóstolják meg a halált, a míg meg nem látják az embernek Fiát eljőni az ő országában.

(Róm 5:5) A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.

(1Kor 15:35-49) De – kérdezhetné valaki – hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba! Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb. Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a Nap ragyogása, más a Hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is. Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el – szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi. Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is. Ezért ahogy a földi ember képét hordoztuk, a mennyeinek a képét is fogjuk hordozni.

Akkor majd beteljesedik a mi teljes megváltásunk, amikor a feltámadásban megvalósúl testünk megváltása is, vagyis lelkünk egyesülése a megdicsőült testünkkel...

(Róm 8:23) De nem csak az, hanem mi is, akik magunkban hordjuk a Lélek zsengéit: mi is sóhajtozunk és várjuk a fogadott fiúságot, testünk megváltását.

Urunk Jézus Krisztus! Marana tha! Várjuk már, hogy színről színre láthassuk szent arcodat. Ámen.