Életemben két elszáradt kezû embert ismertem. Mindkettõ fiatalon halt meg. Az egyik az unokatestvérem férje volt, aki kb. harminckét évesen hunyt el és a másik egy szomszéd fiú, aki talán a huszadik évét sem érte meg. A zsugorodott kar mindkettõnél olyan vérkeringési problémákat okozott, amelybe korán belehaltak...
Hajlamosak vagyunk ne gondolni az ilyen sorsú emberekre. Nem szeretjük magunkat a helyükbe képzelni. Hálistennek nem mi vagyunk ilyen helyzetben. Szegények... Azzal rohanunk is tovább, hogy bûnt-bûnre halmozzunk... Pedig ha leállnánk csak egy percre és odahajolnánk az ilyen életekhez, az talán a javunkat szolgálná...
Õket is nagy reményekkel várták a világra. Elõször úgy látszott, hogy minden rendben van, aztán, amikor kiderült a baj, beköltözött a nyomorúság a családba. Ideig-óráig reméltek, ilyenben-olyanban hittek ennek, hittek annak, de aztán szép lassan belefáradtak, elcsüggedtek és elfogadták az elfogadhatatlant... A szomszédok elõször sajnálkoztak, aztán meg arra gondoltak, hogy vajon mit vétett a család, hogy ilyen büntetést mért rájuk a jó Isten. Vajon ki vétkezett? A gyerek biztos nem... Az apja, az anyja, a nagyszülõk? Aztán szép lassan megfeledkeztek a szomszédok is, elkerülték portájukat és a szenvedõ család, a beteg gyermek, maradtak a nyomorúságos életükkel. Minden nap figyelni a növekvõ gyereket, fájlalni a zsugorodó karját... Minden nap aggódni és szégyenkezni... Próbálni takargatni, rejtegetni a probémát és próbálni normálisan viselkedni, beilleszkedni az iskolai, egyetemi vagy munkahelyi közösségbe...
Azt gondolhatnánk, hogy távol áll tõlünk ez a nyomorúság. Pedig nem... Nagyon „cool”-ok vagyuk, kemény fiuk, akik jól elrejtjük problémáinkat, érzéseinket. Pedig odabent mi is csonkabonkák vagyunk ( v.ö. Luk 14:13;21, a Károli szerint). Oly sokan vagyunk, akiket nem akartak, nem fogadtak el, nem szerettek, nem dicsértek meg, nem ünnepeltek meg középre állítva. Már anyánk méhében összehúzódtunk, amikor megéreztük, hogy kaparókanalat szánnak nekünk, utána szívünk szorult össze, amikor szüleink nem fogadtak el, nem szerettek és nem dicsértek meg. Aztán, szép lassan, ez a sok szorongás, összeszorulás, lelki zsugorodássá változott és elzsugorodtak lelki tagjaink, amelyek bizalomra, hitre, tettvágyra, jócselekedetekre vittek volna minket...
Õket is nagy reményekkel várták a világra. Elõször úgy látszott, hogy minden rendben van, aztán, amikor kiderült a baj, beköltözött a nyomorúság a családba. Ideig-óráig reméltek, ilyenben-olyanban hittek ennek, hittek annak, de aztán szép lassan belefáradtak, elcsüggedtek és elfogadták az elfogadhatatlant... A szomszédok elõször sajnálkoztak, aztán meg arra gondoltak, hogy vajon mit vétett a család, hogy ilyen büntetést mért rájuk a jó Isten. Vajon ki vétkezett? A gyerek biztos nem... Az apja, az anyja, a nagyszülõk? Aztán szép lassan megfeledkeztek a szomszédok is, elkerülték portájukat és a szenvedõ család, a beteg gyermek, maradtak a nyomorúságos életükkel. Minden nap figyelni a növekvõ gyereket, fájlalni a zsugorodó karját... Minden nap aggódni és szégyenkezni... Próbálni takargatni, rejtegetni a probémát és próbálni normálisan viselkedni, beilleszkedni az iskolai, egyetemi vagy munkahelyi közösségbe...
Azt gondolhatnánk, hogy távol áll tõlünk ez a nyomorúság. Pedig nem... Nagyon „cool”-ok vagyuk, kemény fiuk, akik jól elrejtjük problémáinkat, érzéseinket. Pedig odabent mi is csonkabonkák vagyunk ( v.ö. Luk 14:13;21, a Károli szerint). Oly sokan vagyunk, akiket nem akartak, nem fogadtak el, nem szerettek, nem dicsértek meg, nem ünnepeltek meg középre állítva. Már anyánk méhében összehúzódtunk, amikor megéreztük, hogy kaparókanalat szánnak nekünk, utána szívünk szorult össze, amikor szüleink nem fogadtak el, nem szerettek és nem dicsértek meg. Aztán, szép lassan, ez a sok szorongás, összeszorulás, lelki zsugorodássá változott és elzsugorodtak lelki tagjaink, amelyek bizalomra, hitre, tettvágyra, jócselekedetekre vittek volna minket...
Csak nézzük könnyes szemekkel a szép amerikai filmeket, amelyben meglepetéssel ünnepelnek meg valakit, gyönyörû születésnapi tortával, amikor a család és a többi 20-30 barát, tiszta szívbõl énekeli a „Happy birth day to you”-t. Nekünk, talán soha nem volt születésnapi tortánk, talán soha nem ünnepeltek minket és talán soha nem álltunk közepén. Ez a mi csonkaságunk! Ez a mi elsorvadt tagunk... Soha nem állhattunk a középen... Soha nem volt, talán egyetlen-egyszer sem, hogy legalább egy kis ideig, minden csak rólunk szóljon...
Amikor az Úr Jézus azt mondta az elszáradt kezű embernek, hogy: Kelj föl és állj a középre!, akkor a zsinagógában minden szem rá szegeződött, minden csak róla szólt. Róla, akit addig soha, senki nem vett számba... És most, a Mester õt szólította a zsinagóga középére. Ez a pillanat az elszáradt kezü ember „Happy birth day to you”-ja volt... Ha a szívünkben, lelkünkben nekünk is csonkaság van, bizzunk, mert eljön a mi „Happy birth day to you”- nk is, amikor mi leszünk közepén, amikor egyedül miránk fog figyelni az egész szentek közössége. Akkor majd az Úr meggyógyítja minden csonkaságunkat (Jer 34:6) és letöröl szemünkrõl minden könnyet (Jel 7:17, Jel 21:4).
Ima: Uram Jézus, kérlek gyógyíts meg csonkaságomat és töltsd be szeretet-éhségemet. Ámen.
Amikor az Úr Jézus azt mondta az elszáradt kezű embernek, hogy: Kelj föl és állj a középre!, akkor a zsinagógában minden szem rá szegeződött, minden csak róla szólt. Róla, akit addig soha, senki nem vett számba... És most, a Mester õt szólította a zsinagóga középére. Ez a pillanat az elszáradt kezü ember „Happy birth day to you”-ja volt... Ha a szívünkben, lelkünkben nekünk is csonkaság van, bizzunk, mert eljön a mi „Happy birth day to you”- nk is, amikor mi leszünk közepén, amikor egyedül miránk fog figyelni az egész szentek közössége. Akkor majd az Úr meggyógyítja minden csonkaságunkat (Jer 34:6) és letöröl szemünkrõl minden könnyet (Jel 7:17, Jel 21:4).
Ima: Uram Jézus, kérlek gyógyíts meg csonkaságomat és töltsd be szeretet-éhségemet. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése