Ki az én felebarátom? Vajon ez ma csak egy retorikus kérdés? Jelent ez számunkra ma valamit?... Érdekes a magyar nyelvben ez a szó, hogy felebarát, fele-barát. Mit jelent ez valójában? Félig-meddig barátom? Felemás barátom? Barátom is, meg nem is? Mi az, hogy felebarát?...
Sokszor van az, hogy különbözõ népcsoportok között gyûlölet lángol fel. Ember embernek farkasa... Nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad és gyakran még egy nemzeten, országon belül is van, hogy bizonyos népcsoport a farkasok prédája lesz...
A '90-es években, a szétesõ Jugoszlávia esete bizonyítja, hogy ezek a veszélyek ma is aktuálisok, és mint parázs a hamú alatt, ma is ott lapulnak. Ebbõl a szemszögbõl felvetõdik a kérdés, hogy ki a mi felebarátunk? Kit tudunk belefértetni ebbe a fogalomba? Belefér mondjuk a cigány? Vagy a zsidó? Hát az oláh, a tót, vagy az ukrán?... Melyik az a "felebarát", amelynek még csak a megemlítése is csavar egyet a gyomrunkon, összeszorítja a torkunkat, öklünket? Melyik az, amelyiket otthagynánk összeesve a járdán és átmennénk az út túlsó oldalára?...
Amíg a szívünkben útálat és gyûlölet van bizonyos népcsoportok iránt, amíg ezeket szívesen tudnánk nem létezõknek, amíg ezekkel semmiképpen sem fognánk kezet, addig nem ismerjük a felebaráti szeretetet. Vigyázzunk, hogy senkit meg ne útáljunk, mert annak az embernek is van õrangyala, aki minden nap Isten trónja elé járul. Nehogy bepanaszoljon minket (Mt 18:10)... Amíg a szívünkben gyûlölet van, akár egy ember iránt is, addig nincs részünk Isten országából (1Ján 3:15; 1Ján 4:20). Ezért hát tartsunk bûnbánatot és engesztelõdjünk ki szívünkből minden embertársunkkal...
A felebaráti szeretetet nem csak az utálat meg a gyûlölet gátolja, hanem az önzés, a közöny, meg a gyávaság is... A lényeg, hogy én legyek jól, én haladjak, aztán aki elesett, oszt jó helyen van... Magára vessen ha pipogya, ha elhagyta magát... Miért nem vigyázott magára? Miért nem gondoskodott jobban? Miért tartozna ez rám? Mindenki éljen meg, ahogyan tud... Ilyen az élet... Nagyon sajnálom, de nem tartozik rám. Ott a Caritas, a hajléktalan szálló, meg az a sok segélyszervezet. Jõjjenek és oldják meg a helyzetet. Azért vannak. Hát nem?...
Egyszer mentem át egy szûk sikátoron. Emberek álltak sorban a sikátorban egy kenyérüzlet ablakánál. Egy tagbaszakadt férfi tántorgott felém. Nagyon részegnek tûnt és félelmet keltett bennem. A sorbanállók hangosan kacagták és gúnyolták: Nna, jól benyalt az ipse... Amikor odaért hozzám, egyenesen a karjaimba tántorodott, majd visszahőkölve nekiesett a falnak. A hideg is kirázott. A sikátor végénél felocsúdtam... Akkor jutott el az eszemig, hogy ennek az embernek nem is volt alkoholszaga. Egybõl rájöttem, hogy ezzel az emberrel valami baj van. Nem tudtam nyugodni. Visszatértem a sikátor túloldalaára és ott rá is találtam a vasuti sínektõl pár méternyire. Hanyatesve feküdt a földön és kapálózott, mint egy hátára esett cserebogár. Nem volt képes sem megfordulni, sem felállni, csak a szemét meresztgette és tátogott... Odaléptem hozzá és megláttam mellette a szatyrát amelybõl kiszóródtak a dolgai. Közöttük láttam valamilyen gyógyszereket és egy zaharinos dobozt. Rögtön rájöttem, hogy ez az ember cukorbeteg és krizise van... Azonnal telefonáltam a mentõért és tíz perc múlva el is vitték a korházba. Akkor nagyon elgondolkodtam... Dél volt, az első műszak vége. Emberek százai jöttek ki a környezõ gyárak kapuin és haladtak el mellette a síneken át. Mind ránéztek, kikacagták, de oda nem ment volna akár egyvalaki is, hogy felemelje...
A fenti igerészben láthatjuk, hogy pont azok, akiknek a leginkább kellene ismerni Isten akaratát, a szeretet parancsolatát, az irgalmasságot, azok kerülik ki nagy ívben a szerencsétlenül járt embert. Vajon ma másképpen állnak a dolgok?...
A szamaritánusok, abban az idõben, Izraelben, olyan volt, mint ma nálunk a cigányok. Megvetett emberek voltak és lenézettek a zsidók szemében. Olyanok, akikkel nem álltak szóba (Jn 4:9)... Ez a szamaritánus talán nem is tanulta a törvényt, mert nem volt a választott nép körébõl, de a szíve természetes indulatából, benne volt a szeretet és az irgalmasság. Nem kellett senki se tanítsa, megmondja neki, hogy mit kell tennie. Egyszerûen érezte és megcselekedte... Képzeljük el, hogy minket, nagy templombajárókat, buzgó lelkiségi tagokat, magunkra hagynak bajunkban a közösség tagjai, de aztán jön egy cigány, akit nem látnak szivesen a templomban, a szentmisén, és felkarol, kisegít minket a nyomorúságunkból... Talán ilyen lehetne egy mai irgalmas szamaritánus történet...
Ezért aztán, ha egy ember segítő kezet nyújt felénk, bárkié is legyen az, bármennyire is piszkos, fehér vagy fekete, kérges vagy tetkós, fogjuk meg, mert az a mi felebarátunk keze, és az a segítő lesz majd a mi testvérünk...
Amíg a szívünkben útálat és gyûlölet van bizonyos népcsoportok iránt, amíg ezeket szívesen tudnánk nem létezõknek, amíg ezekkel semmiképpen sem fognánk kezet, addig nem ismerjük a felebaráti szeretetet. Vigyázzunk, hogy senkit meg ne útáljunk, mert annak az embernek is van õrangyala, aki minden nap Isten trónja elé járul. Nehogy bepanaszoljon minket (Mt 18:10)... Amíg a szívünkben gyûlölet van, akár egy ember iránt is, addig nincs részünk Isten országából (1Ján 3:15; 1Ján 4:20). Ezért hát tartsunk bûnbánatot és engesztelõdjünk ki szívünkből minden embertársunkkal...
A felebaráti szeretetet nem csak az utálat meg a gyûlölet gátolja, hanem az önzés, a közöny, meg a gyávaság is... A lényeg, hogy én legyek jól, én haladjak, aztán aki elesett, oszt jó helyen van... Magára vessen ha pipogya, ha elhagyta magát... Miért nem vigyázott magára? Miért nem gondoskodott jobban? Miért tartozna ez rám? Mindenki éljen meg, ahogyan tud... Ilyen az élet... Nagyon sajnálom, de nem tartozik rám. Ott a Caritas, a hajléktalan szálló, meg az a sok segélyszervezet. Jõjjenek és oldják meg a helyzetet. Azért vannak. Hát nem?...
Egyszer mentem át egy szûk sikátoron. Emberek álltak sorban a sikátorban egy kenyérüzlet ablakánál. Egy tagbaszakadt férfi tántorgott felém. Nagyon részegnek tûnt és félelmet keltett bennem. A sorbanállók hangosan kacagták és gúnyolták: Nna, jól benyalt az ipse... Amikor odaért hozzám, egyenesen a karjaimba tántorodott, majd visszahőkölve nekiesett a falnak. A hideg is kirázott. A sikátor végénél felocsúdtam... Akkor jutott el az eszemig, hogy ennek az embernek nem is volt alkoholszaga. Egybõl rájöttem, hogy ezzel az emberrel valami baj van. Nem tudtam nyugodni. Visszatértem a sikátor túloldalaára és ott rá is találtam a vasuti sínektõl pár méternyire. Hanyatesve feküdt a földön és kapálózott, mint egy hátára esett cserebogár. Nem volt képes sem megfordulni, sem felállni, csak a szemét meresztgette és tátogott... Odaléptem hozzá és megláttam mellette a szatyrát amelybõl kiszóródtak a dolgai. Közöttük láttam valamilyen gyógyszereket és egy zaharinos dobozt. Rögtön rájöttem, hogy ez az ember cukorbeteg és krizise van... Azonnal telefonáltam a mentõért és tíz perc múlva el is vitték a korházba. Akkor nagyon elgondolkodtam... Dél volt, az első műszak vége. Emberek százai jöttek ki a környezõ gyárak kapuin és haladtak el mellette a síneken át. Mind ránéztek, kikacagták, de oda nem ment volna akár egyvalaki is, hogy felemelje...
A fenti igerészben láthatjuk, hogy pont azok, akiknek a leginkább kellene ismerni Isten akaratát, a szeretet parancsolatát, az irgalmasságot, azok kerülik ki nagy ívben a szerencsétlenül járt embert. Vajon ma másképpen állnak a dolgok?...
A szamaritánusok, abban az idõben, Izraelben, olyan volt, mint ma nálunk a cigányok. Megvetett emberek voltak és lenézettek a zsidók szemében. Olyanok, akikkel nem álltak szóba (Jn 4:9)... Ez a szamaritánus talán nem is tanulta a törvényt, mert nem volt a választott nép körébõl, de a szíve természetes indulatából, benne volt a szeretet és az irgalmasság. Nem kellett senki se tanítsa, megmondja neki, hogy mit kell tennie. Egyszerûen érezte és megcselekedte... Képzeljük el, hogy minket, nagy templombajárókat, buzgó lelkiségi tagokat, magunkra hagynak bajunkban a közösség tagjai, de aztán jön egy cigány, akit nem látnak szivesen a templomban, a szentmisén, és felkarol, kisegít minket a nyomorúságunkból... Talán ilyen lehetne egy mai irgalmas szamaritánus történet...
Ezért aztán, ha egy ember segítő kezet nyújt felénk, bárkié is legyen az, bármennyire is piszkos, fehér vagy fekete, kérges vagy tetkós, fogjuk meg, mert az a mi felebarátunk keze, és az a segítő lesz majd a mi testvérünk...
Ima: Uram Jézus, szégyeljük magunkat, mert bizony nemigen vagyunk méltók a keresztény névre. Kérünk, adj nekünk bátorságot az irgalmasság cselekedetihez. Ámen.
köszönöm!
VálaszTörlés