Az apostolok elhívása látszólag banális evangéliumi rész... A leendõ apostol dolgozik a hálójával, vagy ül a hivatali asztalánál, amikor odalép hozzá az Úr Jézus és azt mondja neki: "Kövess engem!". Erre az apostol azonnal feláll és követi Õt. Mintha meghipnotizálta volna őt az Úr Jézus... Se szó, se beszéd, se kérdés, se egyezkedés... Semmi... Az apostolok egy szóra elhagyták addigi életüket és egy gyökeresen más életbe vágtak bele. Ez minden hívõ dillemája: Ha én lettem volna akkor ott, meg tudtam volna ezt tenni? Vajon én képes lennék-e azonnal mindent otthagyni és követni Jézust?...
Ahogy az ember belegondol, lassan rájön, hogy ez a rövid tudósítás csak az eisberg csúcsa. Az apostol, aki a krisztusi meghívásra azonnal válaszolt, a korábban beért és meghozott döntését vitte akkor végbe... Isten már régóta munkálta benne ezt a döntést, mélyen a szívében. Az apostol már hallott Jézusról. Már követte az Urat távolról, hallgatta beszédeit, figyelte csodatetteit... Senki sem jöhet hozzám, ha a mennyei Atya nem vonza (Jn 6:44) - mondja az Úr Jézus. Tehát az apostol döntését, már napokkal, hetekkel azelõtt kezdte el érlelni szívében a mennyei Atya. Sok álmatlan éjszaka, sok imádkozás, sok töprengés elõzte meg a hivatás elfogadását. Sokszor suttogta az Úr az õ szívébe: Az enyém vagy... Kiválasztottalak ... Tervem van veled... Küldetésed van... Az azonnali felállás és követés nem egy spontán felbátorodásból fakadó lépés volt, hanem egy bizonyos idõ alatt titkon megharcolt és jól megfontolt döntés eredménye...
Az apostol, amikor felállt és az Úr után szegõdött, még nem tudta pontosan, hogy mivel is jár az Úr követése. De az Úr fokozatosan kibontotta előtte az Õ követésének emelkedõjét. Azt mondja, hogy aki követni akarja, vegye fel keresztjét és úgy kövesse Őt. Aki nem veszi fel a keresztjét, az nem méltó Õhozzá (Mt 8:34; Lk 14:27). Péter apostol, amikor János sorsáról érdeklõdik, a saját sorsára kap választ: Mi közöd hozzá... te kövess emgem (Jn 21:22)... Ebbõl megtudta, hogy egyszer majd életét kell adnia a hitért.
Az elsõ lelki szerelem ideje alatt (Jel 2:4-5), sokszor gondolunk arra, hogy az Úr Jézus követése valami rendkívülit jelent, valami más életállapotot. Valami nagy hivatás után vágyódunk, amelyre nem vagyunk rendelve, vagy elmennénk misszióba akár a a világ végére is. De az Úr lassan megtanítja az embert, hogy az utazás és a misszió nem a messzeségben van, nem is az életállapot megváltoztatásában, hanem egy mély, bensõ, lelki utazásban. Ez egy mélyre ható, de felfele tartó, hosszú, lelki utazás... Ezen az úton, ha akarjuk, ha nem, vinni kell a keresztünket. S keresztünk hordozása a mindennapi döntéseinkbõl és lemondásainkból áll, amelyek nem tetszenek sem a családnak, sem a rokonságnak, sem a munkatársaknak, sem a régi barátoknak, s még csak a testvéreknek sem. Ez a kereszt gyakran magányossághoz vezet, mert ez az emelkedõ magányos. A Golgotára vezetõ út nem csoportkirándulás! Meglehet, akad néha egy-egy cirenei Simon számunkra is, de ne felejtsük: csakis Istennel születtünk e világra, és csakis Istennel halunk meg...
Eleinte az út könnyű és virgoncan haladunk rajta, mert visz magával a kezdeti buzgóság. Aztán jönnek a nehéz szakaszok, amikor nyavalygunk és háborgunk, vagy amikor a lelki szárazságtól nyüszíteni tudnánk. A vége felé megerõssödünk, s már örömmel haladunk felfelé, mert meglátjuk azt, ami Krisztus keresztjén túl van: a hegyen ragyogó Szent Várost. Ez erõt ad, mert a Szent Város nagyon szép, mert Isten olyan szépet készített azoknak akik õt szeretik, amilyent szem nem látott, fül nem hallott és emberi ész föl nem foghat (1Kor 2:9).
Kövess engem! - mondja az Úr. Ha testileg magunkra maradunk is, lelkileg mindig velünk az Úr. Minél nehezebb az út, annál inkább érezzük az Úr segítségét, mert Õ nem engedi meg, hogy erõnkön felül megpróbáltassunk (1Kor 10:13). És az igéretek igen nagyok ...
Ima: Imádunk Téged Jézus és áldunk Téged, mert szent kereszted által megváltottad a világot. Add, hogy mi is mindvégig kitartsunk. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése