Õk azonban ezt mondták neki: „János tanítványai böjtölnek és imádkoznak, s ugyanígy a farizeusok tanítványai is. A tieid ellenben esznek és isznak.” Jézus ezt válaszolta nekik: „Képesek volnátok böjtre fogni a násznépet, amikor még vele van a võlegény? Eljönnek a napok, amikor elviszik a võlegényt, akkor majd böjtölnek.” Példabeszédet is mondott nekik: „Senki sem hasít ki új ruhából foltot ócska ruhára. Hisz akkor az újat is tönkretenné, s az ócskára se illenék az új folt. Senki sem tölt új bort régi tömlõkbe. Vagy ha mégis, az új bor szétveti a tömlõket, a bor kiömlik, a tömlõk meg tönkremennek. Az új bor új tömlõbe való. Aki óbort iszik, nem kíván újat inni, mert hisz: Jobb az ó! - mondja.”
Az õsbûn után, Isten megváltó és szabadító terve fokozatosan bontakozott ki az üdvtörténetben. Így aztán, az Istennel való kapcsolat helyreállítása is egy folyamatos fejlődésen ment át. Ilyen távlatból, az igaz Isten imádata, a vele való kapcsolat, egy állandóan fejlődő, megújuló folyamat. A pillanatnyi emberi élet, kvázi csak egy állapotot tud magáévá tenni ebbõl a folyamatból. Ezért aztán, ha az élet rövid ideje alatt, megjelenik Istennek valamilyen újító tervrészlete, azt legtöbbször az ember nem tudja megérteni és befogadni. Azért nem tudja, mert az ember értelme korlátolt és saját életének, gondolatvilágának, szokásainak rabja.
De ugyanakkor, mindig voltak kivételek is, mindig voltak olyan emberek is, akik megértették az idők jeleit, akik meg tudtak újulni, be tudták fogadni az újat. Isten mindig támasztott embereket, az õ akaratának megvalósítására. Ezért aztán, nagyon leegyszerûsítve, két kategóriára lehet osztani az embereket: egy nagyobb tömegre - "a tradicionalistákra", és egy kisebbségre - "a megújulókra". Persze, ez nem egésszen így van és persze, itt nem kell föltétlenül a Lefebre féle tradicionalizmusra gondolni.
A hagyományhoz való ragaszkodás óbora
A "tradicionalizmust" úgy határoznám meg, mint valami csökönyös ragaszkodást a szokásokhoz, a hagyományokhoz, a formákhoz, akár a tartalom elveszítésének árán is. Az óbor az a hagyományos vallásosság, amit az ember egykor bevett és életének része lett. Gyakran megtörténik, hogy egy idő után az ember elfelejti, hogy mi is volt annak tartalma.
Amint telik az idõ, az ember azt veszi észre, hogy egyre inkább alkalmatlan a változásra, egyre inkább alkalmatlan az új dolgok befogadására. Ezért is van az, hogy manapság, a mai rohanó, állandóan változó világunkban, csakis a fiatal munkaerõt keresik. A fiatal munkaerõ nemcsak olcsóbb, hanem képes is gyorsan alkalmazkodni, mert olyan még a lelke, mint egy fehér ívpapír.
Az emberi lélek a tömlő. A tradiciókhoz ragaszkodó lélek pedig a régi tömlõ. Nem jó a régi tömlõbe új bort tölteni... Nem jó egy hagyományokhoz ragaszkodó vallásosságot, új vallásossági formákkal bolygatni. Félõ, hogy a hagyományokban hívő lélek összezavarodik és még az a gyenge hite is, ami megvan, megrendül és károsodik.
A hagyományokhoz való ragaszkodás gyakran nem csak a régi vallásos formákhoz való ragaszkodást jelenti, hanem igen gyakran annak eltorzítását, kiüresítését, képmutató megélését is. A farizeusok és az írástudók tradicionalizmusa oda vezetett, hogy Mózes törvényei között bújkálva, Isten törvényeit gyengítették és vallásosságuk képmutatásban merült ki ( Mt 23:13-39) . Gyakran ilyen a mai hagyományos vallásosság is. Föltétlenül ragaszkodik bizonyos egyházi szokásokhoz, hagyományokhoz meg előírásokhoz, de gyakran, már rég kiüresedett a krisztusi tartalomtól.
Vajon túlzásba esünk amikor azt mondjuk, hogy egy mai vallásos cselekedet üressé válhat? Akkor hát minek lehet nevezni azt a vallásosságot, amikor valaki csak azért megy el a vasárnapi misére, mert ez a szokás? Minek lehet nevezni azt az esküvõi szentmisét, amikor az egész templomi kösségbõl, csak az ifjú pár járul szentáldozáshoz és õk is csak azért, mert mint fõszereplõk, nem bújhatnak ki elõle? Vagy amikor a keresztszülõk akkor gyónnak meg ( azt is csak formálisan) évek óta elõszõr és évekre utoljára, amikor keresztelésre mennek? Vagy amikor a keresztszülõk, kórusban mondják a keresztszülõi fogadalmakat, holott jól tudják, hogy semmi sem fognak megtartani azokból az igéretekbõl? És a példákat lehetne még sorolni...
A II. Vatikáni Zsinat óta szüntelen harc folyik a hagyományokhoz ragaszkodók és az újítók között. Persze, az újítás címe alatt sok hamis, elutasitandó dolog is megjelent, de ez nem jelenti azt, hogy a megújulást el kellene utasítani vagy, hogy a megújulás csődöt mondott volna.
Így aztán, persze leegyszerüsítve, ma a régi tömlõ a "tradicionalista"vallásos ember, aki nem képes befogadni az evangélium új szelét és a II Vatikáni Zsinat új borát.
A megújulás új bora
Amint az Úr Jézus által meghirdetett örömhír új bor volt a zsidók számára, hasonlóképpen ma, a II. Vatikáni Zsinat után is, az új vallásos megnyilvánulások (mint pld. a lelkiségek) új bor a tradiciókhoz ragaszkodó "régi tömlõk" számára.
Aztán ott vannak a II. Vatikáni Zsinat néhány fontos lépései:
- nyítás a világ felé, de nem az elvilágiasodás felé;
- a laikusak szerepének kiemelése és meghatározása;
- a Szentlélek újszerü kiáradása és a végsõ idõk emberének evangélizálása:
(Mt 24.14) Az országnak ezt az evangéliumát hirdetni fogják az egész világon, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.
A régi tömlõk nem tudják ezeket befogadni/elfogadni. És nem csak az új bort nem tudják befogadni, hanem legtöbbször az új tömlõket sem tudják elfogadni... Mindig ott van bennük egy bizonyos ellenkezés, értetlenség a megújulók iránt.
Milyen tömlő vagyok?
A tradiciók rabja vagyok vagy képes vagyok megújulni? Elég nekem, ha formálisan, vasárnaponként eljárok a templomba? Szeretem a szép prédikációkat, de aztán, ha hazamentem, minden marad a régiben? Szeretem a hagyományos egyházi ünnepeket, de Isten szavát, a Szentírást, Isten akaratát nem is ismerem és nem is igazán érdekel? Nyitott vagyok-e a lelki megújulásra? Nyitott vagyok-e Isten igéjének befogadására és megcselekvésére? Milyen tömlõ vagyok? Régi vagy új? Milyen a vallásosságom? Régi vagy új bor? Képes vagyok-e a változások befogadására? Képes vagyok-e énmagam is változni? Mi az, amit nem tudok befogadni? Fel tudom-e ismerni Isten mûvét akár a régi, akár az új dolgokban?
Isten szolgája felismeri Urát
Isten igazi szolgája felismeri Urát a régiben vallásosságban is, meg az újban is, mert a juhok ismerik a pásztor hangját. Ugyanakkor azt is felismeri, hogy ki gyakorol igaz, hû vallásosságot, legyen az akár régi fajta, vagy akár új fajta...
Jn 10.2-3 Aki a kapun megy be, az a juhok pásztora. Az õr kinyit neki, a juhok pedig megismerik a hangját. Nevükön szólítja juhait, és kivezeti õket.
Az értelmesen hívő ember, amint érti egyaránt az Ószövetséget is, meg az Újszövetséget is, úgyangy megérti és hiszi a régi vallásossági formákat is, meg az újakat is, mert nem a formát nézi, hanem a lényeget. A lényeg pedig nem más mint Jézus személyének jelenléte. Ahonnan Jézus eltávozott ott hiábavaló minden vallásosság... Ezért aztán az okos szolga, valóban képes lesz elõhozni éléstárából úgy a régit és mint az újat:
(Mt 13.52) Erre így folytatta: „Minden írástudó, aki jártas a mennyek országának tanításában, hasonlít a házigazdához, aki kincseibõl újat és régit hoz elõ.”
Befelyezõ ima: Add Uram, hogy ne hagyjuk el a régieket sem, de ismerjük fel az új dolgokat is, mert Te ugyanaz vagy tegnap, ma és mindörökké. Ámen.
P.
VálaszTörlés